Új Kelet, 1996. augusztus (3. évfolyam, 179-203. szám)

1996-08-17 / 193. szám

• • Unnep­rontó Kézy Béla (Új Kelet) Magvetés, aratás, kenyér. Föld. Anyaföld. Édes. Hon­foglalás. Ezerszáz év. Ősha­za. Kárpát-medence. Szent István. Államiság. Nemzet. Nemzetállam. Nemzeti szín. Magyarság. Színmagyar. Díszmagyar. Királyság. Köz­társaság. Elnyomás. Szol­gasors. Lánc. Kard. Eke. Sza­badság. Zászló. Lobogó. Sze­lek. Fényesek (Alkotmány. Forint.) Nagyvilág. Haza. Európa. Nyugat? Közép? Ke­let! Kompország. Sodródás. Forgás. Köpönyeg Nemzetek. Népek. Népecs- kék. Nagyobbak. Kisebbek. Kisebbség. Többség. MI, mi, mi! Mások? Másság? Együtt? Soha! Egységben? Kétségben! Külön. Keletre? Nyugatra? Sehova!!! Gazdaság. Gazdagság? Csak nekem! Szegénység? Csak más­nak!. Irigység??? Piac. Pénz. Mikor? Kultúra? Minek? Em­ber. Emberiség. Emberség. Ki­nek jó? Kinek kell? Nép. Tömeg. Mi. Egy párt. Pártok. Demokrácia. Mi igen! Ok nem! Mi jól! Ók rosszul! Mi mindent! Ók semmit! Mi adjuk! Ók veszik! Másokért? Magamért!!! Csak mi! Más senki! Csak ÉN! Más? SENKI! Múlt? Nem számít! Jelen? Megszer­zendő. Jövő? CSAK NE­KEM... nekem... nekem... Kevesebb gyermek Balogh Csaba Ukrajna-szerte felerősö­dött tendenciaként jelentke­zik a születések számának fokozatos csökkenése. A de­mográfiai mélyhullám első­sorban a városi lakosságot érinti. A Dnyeper folyó men­tén lévő nagyváros, Dnyep- ropetrovszk utcáiról, tereiről például szinte teljesen eltűnt a gyermekzsivaj. Itt az újszü­löttek számának drasztikus csökkenése már évek óta tar­tó folyamat. A világrajöttek ráadásul egyre mostohább körülmények közé cseppen­nek. A statisztikai kimutatások arról vallanak, hogy az el­múltévben kétszer kevesebb csecsemő látta meg a napvi­lágot, mint tíz évvel koráb­ban. Az újszülöttek 58 szá­zaléka teherként, nem kívánt terhességből jön a világra. Ráadásul a szülő nők mint­egy fele még nem érte el a nagykorúságot. Ezért nem is csodálni való, hogy az anyák 32 százalékát egyáltalán nem érdekli az általa szült kisded sorsa. Nyolcvan szá­zalékuk valamilyen veleszü­letett rendellenességgel ren­delkezik. Egy év alatt 15 szá­zalékkal emelkedett a cse­csemőhalandóság. Az élet kezdetén szerzett betegségek végigkísérik a gyerekeket egész életük során. Az idén végzett középiskolás­oknak például mindössze 15 százaléka vallhatja magát tel­jesen egészségesnek. A jelek szerint ez az arány évről évre tovább romlik. ÚJ KELET Riport Kinyitni, berakni, számolni, becsukni Ami jár a kenyérnek... Kozma Ibolya riportja Finom illat száll az éjben. Úgy csípnék egy falatot a forró kenyér farából. A sárga zsemlék a pol­cokon, szállításra várnak. A nagykállói pékségből indulva hosszú utat járnak be. Melyik városba, faluba és milyen asztal­ra kerülnek? Csupa talány röpke életük. Benke Misi és Zoli válo­gatják a temérdek kiflit, a külön­féle kenyereket és süteményeket. A települések, boltok kérése sze­rint. Lászlótanyán csak huszon­öt kenyeret kémek hétfőnként, míg a nagyforgalmú nyíregyhá­zi abc megrendelése egy fél pót­kocsit foglal el. Nagy sárga lá­dákba pakolnak, és szállítóleve­let tűznek közé. A rend kedvé­ért. Robi és Attila, a két gépkocsi- vezető fél kettő tájban érkezik. Dzsekszon késik. Disznótoron volt előző nap, a fogáshoz, a fel­bontáshoz szíverősítő is jár, így senki sem csodálja, hogy elfelej­tett felébredni. Robi indul kelte­ni. Közben hárman is magyaráz­zák merre lakik a jó öreg Dzse­ki. Egyikük sem ingerült, bár tud­ják, ilyenkor minden perc számít. Néha fel-felpillantanak, kiindult e már a két autó. Pékmesterek serénykednek a dagasztótál körül. Ok is, a segé­dek is mind fiatal srácok. Az ut­cán látva még gyereknek néz­nénk őket. Most komoly, férfias az arcuk. A munka felnőtté tette őket. Gyors, gyakorlott mozdu­latokkal járnak a dagasztótál kö­rül, másodpercek alatt szedik le a szakajtókosarakat. Csak a sze­mek villanásából látszik: figyel­nek egymásra. A kemencében megforgatják a kenyereket, pa­kolnak, lekenik a bedagasztott formákat. Itt már nincs helye a sok szónak. Feri bácsinak gyerekként sem a tanuláshoz, sem a munkához nem fűllött a foga. Apja viszont szigorú ember volt, szerette vol­na, ha tanul a fia. Az öreg lusta­ságot nem tűrt a házában. Ha már az iskola nem felelt meg tizen­két éves gyermekének, hát a pék­Tarkóba hasít az ébredés. Hajnali egy óra. A hideg víz szinte fáj, és keserű a korai kávé. Még könnyen zúdul­na az álom és nehéz az indulás. Csend. A Hold éjkék takaróján pihen. ségbe küldte, hogy tanulja meg, mi a kötelesség és a munka. Az álmos éjszakákon a kemen­ce mellett ácsorgott a kis Makár Ferenc, s ha nem jól készítette elő a kovászt, ugyancsak ellátták a baját. Egy esztendő múlva mégis megszerette a szakmát. Akkor sem, amikor a fogság­ból hazajövet már a kapuban vár­ták az államosítok. Akkor még kérték, mondjon le üzleteiről. Gondolkodási időt kért, de min­denki tudta, hogy a döntés már nem az ő kezében van. Még azt is alig engedték meg, hogy egy­szerű munkásként dolgozzon abban a pékségben, amelyet ő sajátjának mondott, de még va­lamikor az édesapja is. Szaktu­dása, hozzáértése miatt azonban csakhamar vezető beosztásba került. Ez a szakma nem tűri a kontárokat. Itt munkaszerető, szorgos emberekre van szükség, akiknek a szakma az élete. Mert a kenyér ízén érezni lehet, hogy szeretettel vagy csak úgy immel- ámmal készítették. Feri bácsi elmúlt hetvenéves. Talán nem is tudna munka nél­kül élni. Csak néhány hónapja, hogy alszik éjszakénként, és nem sütögeti a Makár-kenyereket. Nyugdíjaskorban kezdett ismét vállalkozni. Talán nosztalgiából, talán azért, hogy megmutassa: ennyi idő után is tud mindent, amit a kemence melletti éjszaká­kon megtanult. Noha már csak a vezetéssel, az üzem irányításával foglalkozik, még mindig megnézi, milyen az előkészített kovász, milyenre sült a kenyér. Tanácsot ad, segít. Nem olyan szigorú, mint édes­apja hajdan, de megköveteli a rendet. — Fiam, ez nem egészen jó. Máskor jobban ügyelj... Ami jár a kenyérnek, annak benne kell lenni... — mondja csendesen. — Ezek a gyerekek nem úgy tanul­ják a szakmát, mint hajdan én — magyarázza. — Nekünk fejből kellett tudni, hogy száz mázsa kenyérhez mennyi liszt, vaj és más egyéb kell. Ismerni kell a túrós bélesek, pogácsák, kiflik, zsemlék alkotóelemét. A mosta­ni végzősök nincsenek tisztában ezekkel az alapvető fogalmakkal. Nem jól tanítják őket, hiszen ezek a legfontosabb ismeretek. A szakma alapjai. Én írom le nekik a részletes listát, ami ott van előt­tük. Az én fiam sem akart pék lenni. Most felnőtt fejjel tanulja a szakmát. Feri bácsi négy—öt kiflit ke­res. Megmaradt régi szokásaként szalonnával eszi a ropogós süte­ményt. — Tudom, meglátszik rajtam — csap a hasára — de nem bá­nom! Attila és rakodója már megpa­kolták az autót, de az indulással még várni kell. Letört az akku­mulátorsaru. Megette a sav. A kis szöszke rakodó tüsténkedik kö­rülötte. Elemlámpával világít sofőrjének a sötétben. Lassan a pótkocsi is megtelik. Az indulás­nál derült ki: sem az autó, sem a reggel nem indul egyszerűen. Végre friss, ruganyos léptek­kel megérkezik Dzseki is. Gör­be lábait minden reggel megmo­solyogják. Talán fel se figyeltek volna rá, ha nem hangsúlyozná folyton. — A katonaságnál volt baj, mikor azt mondták, hogy zárjam össze a lábam. Akárhogy szorí­tottam egymáshoz, csak nem si­került. Ha keresztezem magam előtt, akkor minden rendben, de így meg nem tudok menni — mondja kacagva. — Görbe lá­bam van, mint egy focistának. Beszél, közben rakja a ládákat. Szállítólevelek, kulcsok, kenye­rek. Többször is ellenőrzik, min­den rendben van-e. Benke Misi és Zoli hangtalanul néz körbe. Szemük alatt halvány karika. Éj­féltől rakodnak. A hátsó helyi­ségben már söpröget az egyik pék. Két óra. Elkészíti az utolsó kovászt, s mehet haza. Lassul a mozgás, csendesül a szó. Zajtalanul indul a Ford, döc- cenés nélkül gurul a keskeny úton. A lámpától sárgás fényt kapnak a fák, halvány sugárként kísérik a kenyereskocsit. Egy lé­lek sem jár ilyenkor, még csak egy eltévedt autó sem jön erre­felé. Dzsekszon meséli disznó­toros élményeit. Hogyan vágták le a malacot, hogyan sütötte a 1996. augusztus 17., szombat zsírt, s hányszor húzta meg a poharat. Robi hallgat. Az útra fi­gyel. Nem tudni, mikor bukkan elő egy-egy eltévedt vad vagy korai járókelő. Lászlótanyán a tejeskocsi már a bolt előtt áll. — Csak a kenye­res meg a tejes van fent ilyenkor — dörmögi Dzseki. Robi kulcs­csomót keres. Legalább harminc­féle kulcsot fűztek egy karikára. Valamennyi boltnak legkeve­sebb három kulcsa van. Kis la­kat, nagy lakat, zár... A kenyere­sek az előtérbe rakják az árut. Ha a bejárat előtt hagynák, talán a jó illatról még megkívánnák az arra járók és megdézsmálnák a ládákat. A zárak, lakatok nyitása veszi el a sok időt. Megkoptak már. Kinyitni, berakni, számol­ni, becsukni... A következő állo­más Császárszállás. Kenyerek, kiflik, zsemlék. Nyitni, számol­ni, berakni, csukni... Nyíregyhá­za. A boltokat csak számozás és szállítólevelek szerint ismerik. Eldugott utcák garázsboltjaiba, forgalmas terek ábécéibe pakol­nak. Nyitnak, számolnak, rakod­nak és zárnak. A Ószőlő utcától az Örö­kösföldig elfogynak a kenyerek. Még mindig forró kenyér illata száll, s körüllengi a boltok ajta­ját. Hívogatón, csábítón. Kordul az eddig lusta gyomor, bizony ennék egy falatot a meleg a ke­nyér farából. Robi és Dzseki visszaindul a pékségbe. Lehet, hogy akad még néhány fuvar ma délelőtt. Né­hány órás alvás után pedig viszik tovább a következő éjszakai for­dulót. A pékeknek, raktárosok­nak talán még kevesebbet pihen a szemük. Pedig a vásárlót nem érdekli, hogyan került a polcra a kenyér. Mikor sütötték, fáradtak voltak-e a készítők? Gondokkal terheltek voltak-e vagy jókedvű­en dolgoztak? Nem érdekes. Csak a ropogós íz, az Ulat és a puhaság számít. A tarkómban tompa fájdalom. Halk nesszel nyitom a lakásajtót. Néhány kamion csörömpölése hallatszik a nyitott ablakon a tá­voli főutca felől. Tejes- és a kenyereskocsik találkoznak az utakon. Az éjszakai ébredőknek minden hajnalban szúrja a sze­mét a lámpa fénye, és kesernyés ízű a korai kávé. Ma ünnepelnek a pékek, ma a pékek napja van. Ünnepelnek, pihennek, de előbb megsütötték a mindennapit.

Next

/
Oldalképek
Tartalom