Új Kelet, 1996. augusztus (3. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-27 / 199. szám
Színház UJ KELET 1996. augusztus 27., kedd Színház Tiszadobon Idejét sem tudom, mikor jártam utoljára ebben az egyébként kedves, jóhírű faluban. Most a kíváncsiság szólított: mi lesz egy nemrégiben még szokatlan — ám a millecentenárium jóvoltából talán mostanában már gyakoribb — kezdeményezésből. Színház látogatott a faluba. Kézy Béla (Új Kelet) Egykoron a megboldogult Faluszinház jóvoltából bizonyára Tiszadobon is gyakran voltak előadások, de ma már nem ilyen könnyen mennek a színházi dolgok. Ami még érdekesebbé tette az eseményt, a kassai magyar színészek hozták el a megyénkben élt nagy költő-író, Ratkó József valóban míves darabját, a Segítsd a királyt! Nem szakmám, s ezért nem is tisztem, hogy kritikát írjak. Inkább benyomásaimat szeretném elmondani, amit ezen az augusztus végi estén szereztem. A híres, és mostanában vitatott sorsú Andrássy-kastély oldalába épített picike színpad már fél nyolc örül előadásra kész. Az alkalmi nézőtér székei jól elrendezve sorakoznak, s arról nem a szervezők tehetnek, hogy később majd csak szinte „félbevágva” láthatjuk a művészeket. Szabó Péter polgármester minden vendéget személyesen fogad. Lassan megtelik a körülbelül négyszáz ülőhely, vannak, akik pokrócokkal, pulóverekkel felszerelkezve érkeznek. Bizonytalan mostanában az időjárás. Mellettünk vagy tíz cigánygyerek, szépen felöltözve, öltönyös, nyakken- dős ősz urat fog közre, előttük bajszos, szakállas, értelmiségi külsejű férfiak. A hölgyek között akad, aki estélyi ruhát visel ékszerekkel, de leginkább a farmer és a pulóver a jellemző. Sok a nyíregyházi ismerős. Megszólal a zene, a cigány- gyerekek elcsendesednek, áhítattal figyelnek a színpadra, ahol a társulat énekli: „magyar, oláh, szláv bánat örökre egy bánat marad”. Ajánlanám figyelmébe ezt mindenkinek, aki alapszerződésekkel bajlódik, vagy azokat minősíti mostanában. Ahogy nézem a darabot, az jut eszembe, hogy ezekkel a szerződésekkel már István idejében is baj volt, köttettek azok vérrel, erőszakkal, békével, esetleg házassággal. Ismerősöm lesújtó kritikát mondott a kassaiak játékáról. Nekem egyre jobban tetszik. Igaz, egykoron Holl István alkata mindenképpen jobban illett az öreg regősnek, mint Dráfi Mátyásé, azonban amikor utóbbi megszólal, melegség és emberség zengi be a színpadot és a nézőteret egyaránt. Csendes László — mint István — az első öt perc után magára talál, s szemünk láttára válik két óra alatt büszke királyból fáradt, megtört öregemberré. Hitelesen vibráló és feszülten ellentmondásos Ze- rénd szerepében Tóth Tibor (ezt várja tőle a szerep), nekem a Vászolyt alakító Pálos Árpád viszont kicsit harsánynak tűnik. Szépen ível a darab, a zene —amely leginkább arra szolgál, hogy a nyüt színen történő átrendezéseket „lefedje” — engem egyáltalán nem zavar. (Már csak azért sem, mert kedvelem Illés Lajos muzsikáját) Talán a tapsot ritkállom kissé, ám úgy látszik, azt a darab végére tartalékolta a nagyérdemű, mert a művészek bizony sokáig örülhetnek az elismerésnek. A szervezők dicséretére legyen mondva, az előadás után bárki találkozhatott a művészekkel a lovagteremben, s gondolom, ez művésznek, s különösképp színházat ritkábban látó tiszadobi polgárnak egyaránt fontos, meghatározó élmény lehetett. Amikor a gondosan őrzött parkolóból a helybéli rendezők segítségével tizenegy óra tájt kievickélünk, valahogy minden autós olyan udvarias, mint máskor talán soha. Ratkó József István királya közelebb hozott minket egymáshoz. Kár, hogy csak erre a néhány órára! Az esti „hálaadó gálaesten” a közönség annyit mulathatott, amennyit bírt. A fellépők közül a pálmát minden bizonnyal a hatéves Rékasi Eszter vinné el, aki született musi- calsztárnak bizonyult. Igen élvezetes volt azonban az a vígjáték is, amit harminc, Nyíregyházán bemutatott színmű nyitómondataiból hat, véletlenszerűen kiválasztott színésszel Lénával Zoltán rendezett meg. Képünkön az előtérben balról jobbra Zubor Ágnes, Tóth Károly és Csorba Ilona Fotó: Harascsák Nagy dilemmákról kötetlenül Nincs elég kész rendező (?) Balról jobbra: Léner Péter, Csikós Sándor és Verebes István Fotó: Harascsák Gyüre Ágnes (Uj Kelet) Miképpen édesgesse magához a publikumot a színház? S hogyan tartsa meg? Milyen kompromisszumokat kell megkötni, s hol a határ? Természetesen minden teátrumigazgatónak és művészeti vezetőnek ezen fő most a feje. Léner Péter, a József Attila, és Verebes Ist\’án, a Móricz Zsig.- mond Színház igazgatója, vala- mmtLendvai Zoltán, a kecskeméti Katona József Színház főrendezője (ő valaha Gozzi: Szarvaskirályát álmodta színpadra nálunk, nagy sikerrel), no meg Csíkos Sándor, a debreceni Csokonai Színház vezető színművésze is erről cseréltek eszmét szombaton délután az érdeklődők előtt. Verebes István faggatózása ugyan kezdetben arra irányult: konkrétan miként befolyásolja a mindenkori hatalom, hogy ki üljön egy adott vezetői székbe. Ám a kérdezettek — és később az (egyébként nagyon jó) alkalmi riporter is — váltig állították, hogy semmi különösről nem tudnak beszámolni. Nos, az írás elején említett problémákra négyen háromféle hozzáállást mutattak. Léner Péter szerint egy igazi profinak mindenkor meg kell éreznie, hogy a közönség mit szeretne. Az első teendő: rendszeresen bemenni a nézőtérre. A második: beszívni az ott uralkodó hangulatot A harmadik: kiírni az ebből kikövetkeztethető műsortervet. Azt azért Léner tanár úr is elismerte, hogy könnyű megvalósítani az üyesmit a fővárosban, ahol van miből választani, hiszen a játszóhelyek számát csak az Isten tudja pontosan. S azt is belátta: beszélgetőpartnereihez képest neki könnyebb volt tolni Szabolcsban is Thália szekerét, hiszen egy olyan korszakban (1984 és ’90 között) tette ezt, amikor a társadalomban alapvető változások közelegtek, s a forradalma- sodás egyik fő tere a színház volt. Ugyanakkor az anyagi ellehetetlenülés még nem ért el ilyen mértéket. A szemtelenül fiatal Lendvai Zoltán és barátai egy esztendeje olyan színházat vettek át, ahol az is előfordult, hogy egy évadban hat zenés darabot játszottak. Azt tudta az új direkció, hogy ezt a tendenciát nem akaija folytatni. Az elmúlt szezonban félére csökkentette ezt a hatos számot. Az nyilvánvaló volt, hogy könnyebb (lesz) a kortársakat, a húszas-harmincasokat becsábítani a„szentélybe”, mint az eddigi látogatói kört változatlanul megőrizni. Ezért a tettek jegyében egy esztendeje három napra alkalmi színházzá varázsolták a város számos helyét, s akik kíváncsiak voltak rá, rengeteg haladó szellemű produkciót nézhettek meg —viszonylag köteüenül. 1996— 97-re már csak két zenés produkciót terveztek. (Verebes István álláspontja is Lendvai csapatáéhoz áll talán legközelebb.) Az biztos, hogy a kritikusok már a stílusváltás egyetlen évadjáról is annyit cikkeztek, mint azelőtt soha. Csikós Sándor azt mesélte el, mennyi energiáját emésztette fel, hogy a különböző irányzatok híveit egy társulaton belül össze- békítse és azonos lehetőségekhez juttassa. Azt sugallta, hogy többé nincs kedve ilyen terhet a vál- láraivenni. Itt jegyezzük meg, hogy a Gaál Erzsi—Zsótér Sándor—Salamon SubaLászló-féle szemlélet létjogosultságáról hosszas és élénk vita alakult ki, de erre most nem kívánunk kitérni, mert a hozzászólásokban túl sok személyes jellegű információ akadt. Az mindenesetre meglephette a kívülállókat, hogy Léner Péter és Verebes István szerint aggasztó a rendezőhiány, lassan nem lesz, aki például Molnár Ferencet színre vigye. A két direktor úgy látja: nem a diplomával rendelkezők nincsenek elegen, hanem azok, akik kész szakemberek, s nem buktatnak meg egy előadást. Nyíregyháza—jeles és anyaöl melegségű végvár Ünnepelt a Móricz Zsigmond Színház Egész napos programmal ünnepelte szombaton a Móricz Zsigmond Színház azt, hogy tizenöt esztendeje rendelkezik állandó társulattal. Meghívtak mindenkit, aki e másfél évtized alatt az intézményben dolgozott. Sokan utaztak ide az ország különböző pontjairól: Zalaegerszegről, Kecskemétről, Szegedről, Budapestről. S úgy érkeztek, mintha hazajönnének. Gyüre Ágnes (Új Kelet) Nem lett volna méltó az egykori és jelenlegi tagokhoz, ha ezt az évfordulót felhőtlen hangulatúnak hazudják. Verebes Ist\>án az évadnyitó társulati ülésen elmondott beszédében nem palástolta felháborodottságát a szakmában tevékenykedők erkölcstelenségei miatt. Többek között az alábbiakat hallhattuk: napjainkban valamennyi magyar anyanyelvű társulat a létéért küzd. Ez egyrészt az általános közállapottal, másrészt a színháziak céhének erőtlenségével magyarázható. Többnyire percemberkék hisztérikus tettei, erodált tisztessége vezetők döntései jellemzik az életü(n)ket. Ebben az egyre igénytelenebb időszakban megveszik, aki megvehető. Emellett új kulturális Trianon alakult ki. Például néhány napja, amikor augusztus 20. tiszteletére Horn Gyula miniszterelnök előterjesztésére Göncz Árpád a Magyar Köztársasági Érdemrend különböző fajtáit, valamint az Érdemes és Kiváló művészi címeket nyújtotta át a Parlamentben, a színészek között egyetlen vidéki-e szerződöttet sem találhattunk. Sőt, előtte meg sem keresték legalább az igazgatókat, hogy voksoljanak. (Illetve: az biztos, hogy Verebes István véleményét nem kérték.) Mint ahogy a Színházművészeti Szövetségből sem vette a fáradságot senki a tizenöt éves szabolcsi társulat köszöntésére. Mindezért jelentős eredmény, hogy a mi teátrumunk meg tudott maradni jeles végvárnak. Megőrizte szakmai színvonalát és belső összetartását. A cél egyetlen színházi közösség számára sem lehet más, mint túljutni a mai napot féltő rneghu- nyászkodáson, felhagyni az alkudozással, helyzetbe hozni a tehetségeseket—adta ki a programot a direktor. Zilahi József, a megyei közgyűlés elnöke Gyúró Imrének, az egykori megyei tanács elnök- helyettesének érdemeit emelte ki az állandó társulat létrejöttében, amiért el tudta hárítani az akadályokat az elől, hogy a befogadószínház anyaszínházzá változzon. (Többek közt 100 millió forintos alaptőkét kellett „összegründolni”. S ugyanebben az érában lett NB I-es futballcsapata a megyeszékhelynek.) A szabolcs-szatmár-bere- gi önkormányzat első embere a szakmai teljesítmények mellett elsősorban ahhoz a gazdasági produkcióhoz gratulált, amelynek révén az intézmény „megáll a lábán”. Miközben megtartja szellemi autonómiáját, akkor is be tudja csábítani a közönséget, amikor az tele van gonddal. Felbermann Endre, a megye- székhely alpolgármestere azt emelte ki: Somogyi Gyula, a város valahai közjegyzője harcolta ki a színház megépültét. Pedig nem ez volt a foglalkozása. Az övéhez hasonló polgári magatartásra kell törekednünk ma is — hívta fel a figyelmet Felbermann Endre. Negyedikként Gyúró Imre emelkedett szólásra. O az itt élők színház iránti vágyát dicsérte. Képletesen úgy fogalmazott: a ’ 81 -es nyitóelőadáson több ezren fogták a függöny zsinóiját. Azt is kifejtette: az ideszerződött csapat ma is megfelel az alapítólevélben foglaltaknak. Összegyűjti a megye alkotóinak szellemi sugárzását, a hagyományokhoz illő magas nívót mutat fel, felveti a jelen problémáit, értelmiségi műhelyként működik, holdudvart teremt maga körül, felfedez, elindít tehetségeket. Az eltelt időben egyetlen produkció sem volt híján az akarásnak — összegzett végül. Bozóky István, —aki 1981-től ’84-ig volt színidirektor — influenzás, így csak telefonon kívánta, hogy felvállalt feladatait az „emberiség leggyalázatosabb, leggyilkosabb századában” továbbra is bírja erővel és szívvel a társulat. Közvetlen utódja. Léner Péter tiszteletét fejezte ki azért a nagyvonalúságért, amjért a mostani vezetőkben van annyi korrektség, hogy Gyúró Imre személyében „a régi világból” is az emelvényre szólítanak valakit. Ecsetelte a hely varázslatos szellemét, s kijelentette: nyíregyházi igazgatósága jelenti pályáján a legkellemesebb élményeket Az időben harmadikként következő direktor, Csikós Sándor költői magasságokba emelte mondandóját. Megköszönte, hogy annyi értékes emberrel találkozhatott itt. így folytatta: az ünnepek a lélek mérföldkövei. Most, amikor törvényerőre emelték a kultúra- és egészségellenes- séget, hinnünk ke\\ József Attilának, hogy lesz még olyan idő, amikor „forrást kutat,í nem vért itat a szabadság s a szerelem”. Tóth József, a színház ’90-ben nyugdíjba vonult műszaki vezetője és alapító tagja a pályához elengedhetetlenül hozzátartozó küldetéstudatról vallott. Ugyanezt .S’únor Ottó, Sík Sándor szavaival tolmácsolta:, Az Isten küldött közétek... szentjánosbogárnak.” Első ízben tizennégy művész — köztük három elhunyt—kapta meg a Móricz Zsigmond Színház örökös tagságáról szóló plakettet: Mensáros László, Panko- tay Ist\’án,GerbárTibor,Bozóky István, Léner Péter, Csikós Sándor, Simor Ottó, Csorba Ilona, Máthé Eta, Bárány Frígyes, Hetey László, Holl István, Szabó Tünde és Szigeti András. Az utóbbi két tag egyébként korkedvezményes nyugdíjba ment, de a közönség szerencsére ezután is láthatja majd őket a deszkákon.
