Új Kelet, 1996. augusztus (3. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-08 / 185. szám
UJ KELET «i Tradíció 1996, augusztus 8., csütörtök 7 Nevüket őrzi az ősi birtok A Jármiak cselekedetei Dojcsák Tibor (Új Kelet) Megyénk legrégebbi famíliái közé tartozik a Jármi család, mely írott források tanúsága alapján Jármi községből származik. A falu már 1329- ben birtokuk volt, innen kapta korabeli nevét, Jármi- telekeként emlegették. A XV. század kezdetétől dokumentumok egész sora emlékezik a Jármiak ténykedéséről. Jármi Mihály, Jármi Miklós fia rokonaival tanú- vallomást készíttetett arról, hogy Jánosi Kántor Péter Jármi helység erdőjét levágatta. Egy 1449-ben keletkezett oklevél arról tudósít, hogy Jármy László királyi adományként részt kapott Tyúkodból, egy 1551-es oklevél pedig rögzítette, hogy Jármi Barnabásnak „magva szakadt”, ezért részét Apát- falvy Andrásnak ajándékozta a király. A család az évszázadok során szétszóródott az országban, leszármazottai a hajdani Bihar, Máramaros és Szatmár vármegyék terülád legtevékenyebb tagja talán Jármi Miklós tábornok fia, Jármi Ferenc volt, aki 1635. július 2-án nagyváradi alkapitány lett. Többször járt diplomáciai küldetésben Lengyelországban, 1646-ban a törökök ellen szövetséget kötött a lengyelekkel. A „részekben” élő hajdúk tábornoka volt, szolgálataiért a Rá- kócziaktól jelentős birtokokat kapott. Váradon halt meg 1651. február 4-én, testét a kolozsvári piacnál álló templomban helyezték örök nyugalomra. Testvére, Miklós II. Rákóczi Ferenc mellett Lengyelországban esett el. A legutóbbi források szerint az erdélyiek utolsó férfitagja nem nősült meg, testvérének pedig nem született gyereke, így ez a Jármi ág kihalt. Ősi birtokuk, Jármi, kisközség Mátészalka mellett. Egy század elejéről származó feljegyzés szerint 120 házban 700 ember élt itt, köztük 442-en református, 78-an görög katolikus, 64-en római létén és Erdélyben élnek. Címerük közös, a pajzs vörös mezőjében nyíllal átlőtt nyakú, ágaskodó dámvad. A családnak Szatmárban a század elején is voltak birtokai, Jármi József Parasz- nyán, Jármi Sára, Kölcsey Bálint felesége Szatmár- csekén, Túristvándiban, Ti- szakóródon és Milotán, Jármi Ferenc, aki valószínűleg a XIX. század végén Szabolcs vármegye alispánja volt, Csaszlón rendelkezett földdel. Az erdélyi ág a XVI. században vált le, amikor Báthory Zsigmondiéi adományként megkapták Springet és Erdőatyját, de magyarországi rokonaikkal továbbra is tartották a kapcsolatot. A csakatolikus vallásúak, 99-en pedig izraeliták voltak. Jármi egy részét az óbudai Kla- risszák kapták meg, majd tőlük a Csaholyiak megvették, ők voltak 1367-től a község urai a Jármiak mellett. Csaholyi Imre leányai örökségeként a Melithek tulajdonába került 1547-ben, Jármi Barnabás részét pedig — mint fentebb olvashatták — Apátfalvy András kapta. A Kulin, Tatay ésGacsályicsaládok lettek később fő birtokosai, a Jármiak egyik ágával a Kőműves családdal. A századforduló idején Kulin Sándornak volt itt nagy birtoka. A közel 1200 lakosú Jármi ma Szabolcs-Szatmár- Bereg megye dinamikusan fejlődő községei közé tartozik. Népmese-illusztrációk Gyüre Ágnes (Új Kelet) A Millecentenáriumhoz kötődve nyitják meg augusztus 15-én, csütörtökön 15 órától a nyíregyházi Kölyökvárban Jankovics Marcell Kossuth-dí- jas grafikusművész, rajzfilmrendező, kultúrtörténész népmese-illusztrációkból álló kiállítását, mely szeptember 12-éig tekinthető meg. (A rendezvény A honfoglalás 1100. évfordulója Emlékbizottság tá- mo-gatásával valósulhatott meg.) A tárlattal egy időben a művész ismert rajzfilmjeiből tartanak vetítéseket minden csütörtökön 10 órától. A honfoglalás 1100. évfordulójához érkeztünk. Számot kell vetni a magunk mögött hagyott évszázadokkal és a jövendőnkkel. Ám az ember és maga a nép olyan, mint a gyökerétől elszakított virág, ha elfeledi saját múltját, legendáit. Bese, a látóember azért jelent meg nekünk a tejfehér törzsű világfa előtt, hogy emlékezetünkbe idézze azt a sok-sok ezer éves korszakot, amikor a sztyeppés őshazától a mi szülőföldünkig vándoroltak ősatyáink. Fogadják szeretettel lapunk tisztelgését őelőttük. De tisztelegnünk kell mindazok előtt is, akik közelebbi múltunkat formálták, akik megteremtették itt, a Tisza és a Szamos ölelésében megbúvó keleti végen azt a tradíciót, amelyből a szegénysorsúnak mondott szabolcsi, szatmári és beregi ember mindig maradandót, országraszólót tudott alkotni. «ILLECENTENÁRIU«5 nie, mert e szám a Marsot, a harc bolygóját jelképezi... Ebben a pillanatban iszonyatosat dördül az ég, elalszik át®' a forgószéltől, ami elragadja Besét a tátongó fekete lyukba. Kiáltanék utána, ám nem forog a nyelvem. Arra eszmélek, hogy erős zápor ver. Fekszem a fűben, orrom előtt pettyegetett szárú keserűfű, más néven bürök hajladozik nagy csomóban. Undorító szaga magamhoz térít. Nézem a kicsinyke, bozótos övezte rétet. Eltűnt az ezerráncú vén sámán, a tűz és a hatalmas világfa! Kábán feltápászkodom, alig lelem a nyiladékot, amin át ide jutottam. Úgy látszik, elaludtam, gondolom, és még egyszer visszanézek. De semmit sem látok, csak a háborítatlan erdőt, a mohos fákat, amiknek levelein pereg az eső. — Hahó, hahó! — hallom a közelből a halász kiáltásait. Kiverekszem magam a liános, füzes morotváról a nádasba. Ott ring a rocsó, benne ül a halász nagy kalapban, és szívja a pipáját. — No, ezt hamar megjárta — csodálkozik, míg besegít a csónakba. — Alig értem a varsámhoz, hát a nyakamba szakad a zuhéj. Gondoltam, visszajövök magáért, hátha megfordult magában a szándék — nevet. — Miért? Hány óra van? — Még a nyolcat se harangozták el — bámul rám. — Fél órácskát, ha odavolt... És talált valamit? Különös képpel bámulhatok rá, mert furcsálkodva emelinti föl vastag szemöldökét, és még a pipát is kiveszi a szájából. — Igen, talán... — habozok, hogy elmondjam-e neki a sámánt. De úgysem hinné el! Ezért az eső verte Tiszára nézek. — Menjünk — mondom. — Elfáradtam, és elszenderedtem egy kis tisztáson. Azt hiszem, álmodtam is valamit. „ ■ (W$ri A magyarok élete Tóth M. Ildikó Egészen viaszosán fénylő lesz Bese sárgás arca, orra meg- hegyesedik, teste megtöpped. A mellén keresztbe tett kézzel ül, és a gondolataival szól hozzám: —- Nehéz, rögös utat jelöltek ki a magyaroknak az istenek, amiről ha letér e nép, elpusztul, ahogy a hunok és az avarok. E szépséges ország, amit őseik kegyelméből meghódítottak, nem hatalmas sztyeppföld, aminek nincs határa, így a legelőváltó gazdálkodás helyett a földművelésre kellett térni. A törzsben azonos jogú, szabad pásztorokat uralmuk alá vetették a módos nemzetségfők és ivadékaik. Pogány szokásaikat leverni kényszerültek, mert hasonulni kellett a fejlettebb, nyugati szomszédaikkal, elfogadni a keresztény vallást. Sokáig lázadoztak ellene... de eme történeteket magatok is ismeritek... —Tartozom néked elmondani — folytatja erőtlenül, mint akinek lelkét már csak egy cérnaszál köti a testhez —, miként élt a Kárpátok karéjában a nemzet. Mert hamis nyelvek hí- relték, hogy a magyarok selyemben, bársonyban jártak, a dolgot megvetették, azt a leigá- zott népek fiaival végeztették. Magam, ki egy földbe vájt gunyhóban születtem e testbe, egy szegény földmíves asszony hetedik gyermeke voltam. A gazdagok és előkelők sokáig laktak még jurtában, amiket sánc és árok övezett. A kerek, kupolás nemezsátrat, aminek tetején a középen mindig égő tűz füstje szállt ki, aszonyok állították föl. De agyagból téglát is vetettek, ezekből az elegyengetett földre emelték a házakat; ezt a tudást még Dél- Oroszországból hozták magukkal. Asszonyi munka volt a szövés-fonás, a hímzés, mert a veretes övvel átkötött kabát, dolmány alatt hosszú nadrágot és inget viseltek, amiket gyöngyökkel, aranyszálakkal ékesítettek: a bőrök varrása. Díszes övtarsolyukban a nők tűt és cérnát, a férfiak tűzszerszámot hordtak. A kendert asszonyok termelték, tépték, áztatták, tüol- ták, juhgyapjúból nemezt készítettek nehéz munkával a lányok és a menyecskék. A fehér nemez a gazdag embereknek dukált, a szürke, vagy a fekete a szegényebbnek és a cselédnek. A főzés-sütés női dolog volt, mint a kapálás, a bogyók gyűjtögetése. — A számban érzem még a borsos szalonna ízét, fejedelmi étek volt! — sóhajt föl vágyakozva. — Nagy faedényekben gabonából főzték a habzó sört, de úgy, hogy forró köveket tettek bele. Férfi fejte a kancát, de asszony erjesztette belőle a kumiszt, a juhtejből a túrót, a sajtot, a vajat, az irót. Sok meg- aludott tejet megettem én éltem fogytáig, igen kedves eledele volt ez a népünknek a kása mellett! — Hát a férfiaknak mi dolga volt, Bese? — tudakolom, mert nagyon elszállni látszik belőle a szusz. Ültében egyre kiseb- bedik, fonnyad a teste, gyérül a haja, bajusza, szakálla, és görbülve nő a körme. Fölnéz. A szeme üvegesen merev, alig van fénye. — Hálóval, hurokkal fogták az ürgét, menyétet, kisebb állatokat a prémjükért, ami csúcsos süvegüket övezte, és az előkelők köntösének szegélyét, meg a madarakat. Őstulok, bölény, jávorszarvas, bamamed- ve, őz, szarvas, bivaly, teve élt itt sok egyéb háziasított állat mellett akkoriban. A nagyvadakra inkább csak a föld ura és családja vadászott. A halak hemzsegtek a vizekben, sokféle halászatmódot tudtak a magyarok. De a férfiak legesleginkább ekével szántották a földet, aztán voltak kézművesek: nyergesmesterek, ötvösök és kardcsiszárok, íjasmesterek, nyílvesszőfaragók, fazekasok. S el ne feledjem a csikósokat, gulyásokat, a födémesnek nevezett, vadméheket kifüstölő, lépeiket kipergető embereket — pislant a tűzre, amely már csak arasznyi. A világfa alatti gödörből pedig egyre hidegebb levegő árad. Ekkor igen furcsa dolgot tesz. A kicsi világmindenséget jelképező sámándob irhájának bal felére három fekete, a jobb felére három fehér kört rajzol. A közepébe negyvenegy fehér és fekete babszemet önt, majd alulról veregetni kezdi a dobot. Táncolnak a babszemek. A végén megolvassa, hogy hány fehér jutott a fekete körbe. Úgy nézem, lehet vagy tizenhárom, mellette kilenc fekete babszem. — Sorsa fordul most a nemzetnek — mondja nagysokára. — A múltban rejtőzik a jövő, mert ami ma van, az volt tegnap, és lesz holnap. Ez az idő rendje. — Nem értelek, olyan homályosan beszélsz! — A tizenhármas a Hatalom száma, ami pusztulásra int, ha rosszul használjátok fel. Ezért magyar magyar ellen sose forduljon, és békében éljen más népekkel, ezt üzenik az őseink -— feleli. — De erőt is jelent, ami népünk lelkében, jóra hajlító hagyományaiban és gazdag kultúrájában eleven, ez legyen a vezetőtök! Az asszonyok szüljenek jó fiakat, ügyes lányokat, tanítsátok őket tudományokra, mesterségekre, szabadságra és ne szolgaságra vessétek! — Szabad világban élünk, Bese... — Emberfia csak akkor szabad, ha a lelke is az, mert nem öncélok, hanem a nemzet céljai vezérlik. Emlékszel talán Árpád és vezérei esküvésére: „Ami jószágot közösen szerzünk, abból része legyen mindenkinek” — magyarázza. — A kilenc fekete bab is azt mutatja, hogy küzdelem vár a népre, de a dölyfös erőszakot, viszályt és gőgöt le kell küzde-
