Új Kelet, 1996. augusztus (3. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-06 / 183. szám
Múltunk 1995. 7 Hirosima — 51 éve MTI-Panoráma a f\A C augusztus 6-án 1 . reggel fél nyolckor három amerikai repülőgép tűnt fel Hirosima fölött. A légiriadókba belefáradt, a menekültekkel 400 ezresre duzzadt lakosság ügyet sem vetett a gépekre, amelyek közül a B—29 típusú Enola Gay bombázó alacsonyabbra ereszkedett, és „valamilyen tárgyat” dobott le. 8 óra után 15 perccel és 17 másodperccel a város fölött vakító kékesfehér fény lobbant, majd mennydörgés következett és az azóta jól ismert gombafelhő szökött az ég felé: 600 méter magasságban felrobbant a Little Boynak elnevezett, 17 ezer tonna TNT- vel egyenlő hatású atombomba. A robbanás körzetében 1,2 kilométeres sugarú körben minden a földdel vált egyenlővé, az áldozatok pontos számát soha nem fogjuk megtudni. Csak becslések léteznek: a hirosimai emlékművön 61 ezer 443 név szerepel, élelmiszerjegyét 78 150 ember nem váltotta be soha többé, az amerikai felderítés 139 ezerre tette számukat. Az áldozatok többségének halálát nem maga a bomba felrobbanása okozta, hanem az azt követő tűzvész, omlás és pánik. Sokan csak napokkal később, a hőhatás, a lökéshullámok vagy a radioaktív sugárzás következtében, elképzelhetetlen kínok közt vesztették életüket. A sugárfertőzés okozta károsodások pontos természete ma sem ismert, de addig ismeretlen betegségek tűntek fel, a mai napig szedi áldozatait a leukémia, a „hirosimai rák”, még ma is gyermekek születnek genetikai torzulásokkal. A hirosimai ipari létesítmények ellenben szinte érintetlenek maradtak, és a hadiüzemek dolgozóinak jelentős része túlélte a robbanást. Hirosima óta több mint fél évszázad telt el, de a vita azóta sem csillapodott: szükség volt-e a hirosimai, de főként a két nappal későbbi naga- szaki atombomba ledobásá- ra, és milyen hátsó szándékok vezették Truman elnököt a támadás elrendelésekor. Sokan vélik úgy, hogy a robbantás hadászatilag indokolatlan volt, mivel a japánok a megadás gondolatával foglalkoztak. Az amerikai katonai és politikai vezetés főleg a lakott területre gyakorolt hatást akarta látni, és már a háború utáni erőviszonyokat akarta alakítani. Mások szerint ellenben súlyos véráldozatokat követelő hadműveleteket előztek meg, hiszen Japán július végén elutasította a megadást, és még maga a robbantás sent hatott — legalábbis a katonai vezetésre nem. A fegyver hatásának demonstrálása már a Szovjetuniónak is szólt, a hidegháborús hatalmi játszmáknak is része volt, bár az amerikai atommonopólium sem tartott sokáig. Szokták azt is állítani, hogy legalább annyi haszna volt a két bombának, hogy megmentette a világot az atomháború rémétől, óvatosságra kényszerítette a politikusokat. Bizonyos azonban, hogy az emberiség 1945. augusztus 6-án reggel negyed kilenckor egy új korszakba lépett. E napot 1978-ban örök emlékeztetőül A nukleáris fegyverek betiltásáért folyó harc világnapjává nyilvánították. A honfoglalás 1100. évfordulójához érkeztünk. Számot kell vetni a magunk mögött hagyott évszázadokkal és a jövendőnkkel. Ám az ember és maga a nép olyan, mint a gyökerétől elszakított virág, ha elfeledi saját múltját, legendáit. Bese, a látóember azért jelent meg nekünk a tejfehér törzsű világfa előtt, hogy emlékezetünkbe idézze azt a sok-sok ezer éves korszakot, amikor a sztyeppés őshazától a mi szülőföldünkig vándoroltak ősatyáink. Fogadják szeretettel lapunk tisztelgését őelőttük. De tisztelegnünk kell mindazok előtt is, akik közelebbi múltunkat formálták, akik megteremtették itt, a Tisza és a Szamos ölelésében megbúvó keleti végen azt a tradíciót, amelyből a szegénysorsúnak mondott szabolcsi, szatmári és beregi ember mindig maradandót, országraszólót tudott alkotni. MILLíCENIfNÁRIUM Tóth M. Ildikó Fehéres, vakító fénysugár lövell ki a világfa alatt támadt gödörből. Bese kerek bőrdobján kilencszer perdül meg a csontütő, mintha láthatatlan szellemkéz dobolna rajta. Majd kialuszik a fénypászma és a dob megáll a karimáján. A vén sámán örvendező hangon háromszor kiált fel, de a furcsa, ősi nyelvet nem értem. Aztán letelepszik a tűzhöz, felálló orrú, díszes nemezcsizmás lábait maga alá húzza. Végre megszólal: — Ahogy Attila hunjaitól, úgy retteget a magyarok villámröptű nyilaitól a világ. A visszacsapó íj, aminek készítésén sokáig fáradoztak az ügyes kezű íjasmesterek, vesszeje biztosan eltalálta a négyszer olyan távoli célt is, ahová a gyönge nyugati nyilak elröppentek. De nem csak ebben volt a kalandozók ereje, hanem cseles harcmodorukban is. Sokszor színleltek megfutamodást, majd szélsebes vágtájú lovaikkal visszafordulva, éles szablyáikkal lekaszabolták a megzavarodott ellenséget, ahogy asszonyaik a sarlóval az érett gabonát. 926-ban Hugo provencei gróf szövetségében törtek Lombardiára, Tusciára és Róma vidékére. A másik sereg pedig Dél- Németországban kalandozott, itt esett meg, hogy a Szent Gallen-i kolostorba is betörtek tegezzel, hajítódárdával és nyíllal felfegyverkezve. A barátok a Sitter folyó melletti erődítménybe menekültek, de elébb magukat fegyverekkel felövezték. Volt köztük egy félkegyelmű barát, név szerint Heribáld, aki kényszerrel sem akart velük menni. — Én innen egy tapodtat el nem mozdulok, amíg nem kapom meg a kolostor uráról az idénre való sarubőrt! — mondta egykedvűen. — Féljen a magyaroktól, aki félni akar! És nyugodtan álldogált a kolostorudvaron. A magyarok nagyon elcsodálkoztak rajta. A tisztek megparancsolták, hogy senki kezet ne emeljen rá, és kikérdezték a kincsekről, mert egyik helyiségben sem találták. A Szent Gál kőoltárhoz nem nyúltak, az ilyenekben mindig csak csontok és hamvak voltak. Heribáld elvezette őket a rejtek- ajtóhoz, de mögötte aranyozott koronák és gyertyatartók lapultak csak. A csalódott vitézek közül kettő felmászott a harangtoronyba, hátha aranyból van a csillogó kakasa. Az egyik erősen kihajlott, hogy lefeszítse a lándzsájával, de lezuhant és szörnyethalt. Máglyán égették el a testét, ahogy a messzi országokban elesett harcosokét, akiket hazahozni nem tudtak — moc- cantja meg dús szemöldökét a rojtos köntösű sámán.—A pincében, ami teli volt jóféle borral, maradt még két hordó. Az egyik vitéz átvágta bárójával a nagyobbik abroncsát. —Hagyd el, jó ember, hát mit igyunk, ha ti elmentek? — szólt rá Heribáld együgyű képpel, mert szerette a hegy levét és a jóféle húsokat, amikből a tisztekkel együtt lakomázott. Félig nyers maradt az áldozati barmok húsa, de ő rágta, nyelte, ahogy a magyarok, és a csontokat is hajigálta, ahogy a vitézek tették. A középre helyezett teli csöbrökből mindenki annyit ivott, amennyit bírt. Nagy jókedv kerekedett, hujjogtattak, nótáztak a magyarok, táncra perdültek és hetvenkedtek a fegyverforgatásban. Később kürtjeire riadtak, amikkel a kémeik jelezték, hogy ráleltek az erődítményre. Villámgyorsan hadrendre álltak és elvonultak. Később, amikor a barátok faggatták az ellenségről, a félkegyelmű barát arcán szétterült a mosoly: — Nekem nagyon is tetszettek. Higgyétek el, soha vidámabb embereket nem láttam itt. Ételt, italt bőviben adtak, ha kértem, pedig a mi pincemesterünk egyszer sem adott innom, ha megszomjaztam!... Megfelhősödik Bese homloka, mert így folytatja: — Az első nagy vereséget 933-ban, épp március idusán mérte a német lovagi haderő a magyarokra. Riade mellett a szászországi és a thüringiai kalandozás során. Taksony fejedelem idejében egy nagy magyar sereg zsákmányért Galliára tört. Három részre oszlott a had, az egyik Eisenach városa mellett vonult, amikor seregével váratlanul megrohanta a szászok hercege. Hét magyar kivételével mindenkit lekaszaboltak. A herceg ezeknek levágatta a fülét és hírmondóul elküldte őket: — Mondjátok meg a többi magyarnak, hogy így jár mindenki, aki a lábát beteszi a gyötrelmek országába! — üzente velük. — Nem harcoshoz méltón, a halált választottátok, hanem gyönge asszonyok módjára viselkedtetek, ezért mindenetektől megfosztunk és kitaszítunk — ítélkezett a közösség. — Járjatok ezentúl meztelen lábbal, kolduljatok sátorról sátorra, míg testetekből kiszáll a lélek! A hét füleden magyart később Lázároknak nevezték, és ők voltak az első énekmondók, mert az alamizsnáért el kellett beszélniük történetüket... Ahogy a Tisza folyik, és nem folyik vissza, úgy hagyta el a szerencse istene a magyarokat. 955-ben két oszlopban törtek Bajorországra, és el akarták foglalni Ausburg városát. Annak lakói Kom ád császárhoz szalajtottak segélyért, aki erős felmentősereggel vonult fel. A vigyázatlan magyarokat a német és az olasz hadak az erősen megáradt Lech folyó- ig szorították — folytatja elgyöngült hangon. — Akit nem gyilkoltak le, azt fogságba ejtették, mint Lehel és Bulcsu vezéreket is. O azt kérdezte tőlük: — Miért kegyetlenkedtek a keresztényekkel? — Mi a legfőbb isten bosszúja vagyunk, tőle küldve ostorul hozzátok. Ti akkor fogtok el bennünket és öltök meg, mikor mi megszűnünk titeket üldözni — felelték. — Válasszatok magatoknak halált, amilyent csak akartok! — parancsolta a császár. — Hozzátok ide a kürtömet, előbb belefúvok, aztán felelek néked! — húzta ki magát Lehel kapitány. Az elefántcsontból készült, dús faragásokkal díszített, búgó hangú kürtöt, ami Lehel méltóságjelvénye volt, odaadták neki. Ő közelebb lépett a császárhoz, mintha fúvásra készülne, de úgy odacsapott vele a homlokára, hogy Konrád menten szörnyethalt. És a kapitány felkiáltott: — Előttem jársz és szolgám leszel a másvilágon, mert akiket a vitézek megöltek, az a hitük szerint szolgálni tartozik nekik a másik világban... A két vezért harcoshoz méltatlan módon Regensburgban bitófán fojtották meg... A vereség után csak Bizánc felé kalandozhattak — mondja hosszú hallgatás után a sámán. — Bolgáriába betörtek, aztán körülzárták Konstantiná- polyt. A görögök kijelöltek egy óriást maguk közül, aki két magyarral akart megküzdeni, mert ha mindkettőt le nem győzi, a görög császár adófizetője lesz a magyaroknak. Ezen a csúfolódáson nagyon bosszankodtak a magyarok. Volt köztük egy kicsi, de erős, szíjas vitéz. — Én Botond vagyok — fordult szembe az óriással. — Végy magad mellé két görögöt, hogy az egyik elszálló lelkedre, a másik a tested temetésére ügyeljen, mert bizonyos, hogy a császárod a magyarok adófizetője lesz! — Mutasd meg a város érckapuján hatalmas erődet — biztatta Apor, a sereg vezére. Botond pedig olyan lyukat vágott a bárójával a kapun, hogy azon kényelmesen átfért az ötéves forma legényke. Aztán egy kurta órán át viaskodott az óriással, mivégre úgy földhöz teremtette, hogy kilehelte a lelkét. A görög császár és asszonya szégyennel elment, de mégse fizették meg az adót a magyaroknak. Ezért egész Görögországot feldúlták, számtalan arannyal, drágakővel, barommal megrakodva tértek vissza az övéikhez a harcosok. Véget értek a kalandozások 970-ben. Két évre rá Géza fejedelem lépett a trónra. Uralkodása ideje alatt kezdtek beáramolni az országba az idegen feudális lovagok... Erőm elhágy... figyelj jól tehát, mert elbeszélem még őseink rendelése szerint, hogyan éltek a magyarok e hazában — sóhajt Bese lehorgadt fejjel. (Következik: A magyarok élete) A Szent GalkrigjgᣠSámánénekek (11.) |
