Új Kelet, 1996. augusztus (3. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-01 / 179. szám
UJ KELET Tradíció 1996. augusztus 1., csütörtök 7 Színészet a kőszínházban Sikli Tímea (Új Kelet) A nyíregyházi színjátszásnak történelmi múltja van. A történet az 1892-es és 1893-as évben kezdődött, amikor már lelkes újságcikkek sürgették a kőszínház felépítését. A múltba való kalandozásban mint már oly sokszor, most is a Nyír- vidék című heti-, később napilap ötvenéves jubileumára kiadott album nyújt segítséget. Az 1893-as év végére megszűnt a botrányos fabódékban való játék, a nyíregyháziak lázasan lesték az állandó színház építését, mely a Somogyi Gyula által szervezett részvénytársaság kezdeményezéséből indult meg. A kőszínház építése közadakozásból indult meg, fele részben a város hozzájárulásával, s a még ma is meglévő márványtábla tanúsága szerint az épület 1894-ben készült el. Az állandó színház nem a városé volt, hanem a részvénytársaságé, melynek az igazgatók bért fizettek. Az állandó színház első igazgatója Dobó Sándor volt, aki 1894. február 6-án tartotta meg az első előadást nagy ünnepség keretében, melyen a város és a vármegye minden előkelősége megjelent. A megnyitást azonban kellőképpen elsiették. Ruhatárnak még nyoma sem volt, így a nézők kalapban és kabátban vonultak székeikhez, ami a cilinderek korában nem kis bosszúságot jelenthetett. Az ünnepi hangulat azonban mindezek ellenére ragyogó volt. A Hunyadi nyitánnyal kezdődött az est, melyet Benczi Gyula és zenekara játszott. Előadás után díszvacsora volt az Európa-szállóban, ahol a színház legfőbb harcosát, Somogyi Gyulát ünnepelték. A város 1894-ben még csak nem is támogatta a színházat, bár a Nyírvidék már akkor több írásban hangoztatta, hogy a városnak át kellene vennie Tá- lia hajlékát. A város a közhiedelmekkel ellentétben mégsem viselkedett egészen közömbösen a színház sorsa iránt. Ezt bizonyítja az is, hogy Nyíregyháza vezetői tízezer forinttal részvényesei voltak az épületnek. A részvénytársaság 1895- ben intézkedett a villanyvilágítás bevezetéséről, s ennek köszönhetően az év novemberében Bokody Antal és társulata már villanyfénynél játszhatott. Persze először ez kicsit szokatlan volt a színészeknek, mert a petróleumfény után egészen másként kellett az új megvilágításhoz kifesteni arcukat. Nem sokkal később beszüntették a földszinti állóhelyeket is, és helyükre két páholyt rendeztek be, kiegészítve a második emelet jobb oldalán kialakított diákhelyekkel. Bokodyék igazi debütációját a december 11- én bemutatott Otthon című darab jelentette. Látogató azonban nem nagyon tisztelte meg az 1896. február elejéig játszott előadásokat. Mindezek láttára felébredt a hivatalnokok lelkiismerete, és 1896-ban Nyíregyháza újabb kétszáz forinttal és tíz öl tűzifával támogatta meg a színjátszást. Még ugyanebben az évben Geduly Henrik, Haas Mór és Somogyi Gyula megalakították a színpártolók egyesületét és lelkes szónoklatot intéztek az ügyben a város lakosságához. Szintén ez év novemberében újabb változásnak lehettek tanúi a kőszínház falai. Ágh Aladár társulata költözött be a termekben, de ők sem maradtak sokáig. Kaposi Józsa nevű primadonnájukkal az élen 1897 januárjában továbbvándoroltak. Az említett esztendő májusában azonban szebb korszak köszöntött a nyíregyházi színjátszásra. Komjáthy János debreceni színigazgató volnult be a kőszínházba nagyszerű társulatával és már az első előadásokon megszerettették magukat a közönséggel. Míg korábban a nyíregyháziak pártolták a vándorszínészetet, a debreceniek megérkezte után belátták, a jövő az állandó társulatokban van. Komjáthyék az új főispán tiszteletére külön ünnepi műsort is adtak, s a Bánk bán akkori előadását minden ember végignézte, aki csak valamit is számított a város életében. Ősszel azonban Komjáthynak egyéb ügyei miatt mennie kellet, s bár nem írt a közönségnek búcsúlevelet, azt többször is hangoztatta, milyen szívesen maradna Nyíregyházán. 1897 decemberében Deák Pál, az óbudai Kisfaludy Színház igazgatója jött a városban próbát tenni. Sikere azonban nem nagyon volt. Karácsonykor teljesen üresen tátongott a színház nézőtere. Az igazgató azért nem adta fel egykönnyen. Kihúzta egészen 1898 márciusáig, amikor is a belügyminiszter háromszáz forintos gyorssegélyével távozott. A következő társulatnak sem volt sokkal nagyobb sikere. Tiszai Dezső és színészei 1898. május 28-ától június 19-éig játszottak a színházban, de általában több ember volt a színpadon, mint a nézőtéren. Az újságok részéről újra felhangzott a szemrehányás, hogy a városatyák Nyíregyháza elég jelentős vagyona mellett hagyják tönkremenni a színházat. Többfelől megjegyezték, hogy az ügyet talán a rendőrkapitányra kellene bízni. Október közepén Halmay Imre rövid időre kezébe vette a dolgot, aztán ismét új fordulóhoz érkezett a nyíregyházi színészet ügye. A részvénytársaság évről évre veszteséggel zárt, a bérösszeg nem fedezte a fenntartás költségeit. Egyszóval minden korábbi elképzelés megbukott. És jött a nagy kérdés. Mi legyen a színházból? Gabonaraktár vagy zsidó templom? Végül megvette a város huszonötezer pengőforintért. A várossal először az ide visszatért Komjáthy István színigazgató tárgyalt 1899 májusában. Meg is kapta napi két forint bérért a városszínházat és nagy társulattal, tizenegy tagú zenekarral betöltötték a tavaszi estéket. 1900-ban már a Bessenyi Kör is oltalmába vette a színjátszást, és megszervezte a színügyi albizottságot, melyen Ferlicska Kálmán elnökölt. A Bessenyi Kör elnöke akkor Feilitch Bertold főispán volt. Papp György pénzügyigazgató nagy propagandacikket írt a színház érdekében Bencs László polgármesterhez és Kertész Bertalan főkapitányhoz. Sámánénekek (10.) Tóth M. Ildikó ____________________________________ Ép p szóra nyitja lecsüngő bajuszú ajkát a vénséges sámán, amikor megrázkódik a föld és meghasad az égbe nyúló világfa alatt. Mélységes, sötét gödör nyílik meg, amelyből fagyos szél süvít ki. A láng elaluszik, majd fellobban újra. — Időm e testben a végéhez közeleg — mondja Bese, és ültében háromszor a földhöz érinti agancskoronás üstökét. — A holtak országának lejárata ím megnyílt előttem, hogy befogadja a lelkemet a fordított világba, ahogy minden lelket, ami a kiszabott ideig ember képében él tovább, majd bogár lesz és elpusztul végleg. Akit nem illő szertartással, megtisztítva és negyven napig siratva tettek földbe, vagy oly nagy bűnt követett el, hogy nem bocsájtották meg az ősök, az kék és piros lángként bolyong az éjszakában, őket nevezitek lidércfénynek. Ám a szent fejedelmek, miként Almos testében Attila, a Turul, újjászületnek, hogy varázserejük tovább segítse a népünket a fiákban. Árpádot renMILLECENTtHÁRIUM Kalandozások delták arra az ősök, hogy Álmos fiaként új hazába vezesse a törzseinket... — A napkorong villogott az ő csúcsos sisakján, mert ő volt a Nap fia — emeli rám parázs tekintetét. — Vezéreivel a Duna mentén behatolt egy szépséges, termékeny szigetre, amely alkalmas volt arra, hogy hatalmasságukhoz méltó házakat emeltessenek rajta. Gyors lábú paripáikat kicsapatták legelni a kövér fűre. Árpád Csepelt, az okos és hű kun vitézt hívta: — Mától fogva halálodig te leszel ennek a szigetnek az ura és parancsolója. Úgy ügyelj a ménesünkre és a csikósokra, mint a szemed világára! így is történt, és az ő emlékezetére hívjátok Csepelnek ezt a szigetet. Árpád átkelt a Dunán és a rómaiak elfutottak előle. Majd harcban jártas hadával elvonult ősatyja, Attila városába, a rómaiak nyelvén Aquincumba. Királyi palotákat láttak ott kőből és márványból, többeket földig rombolva. Hódolni jöttek oda a lakosok, és a nyugati határszélen, meg a keleti végeken letelepedett székelyek küldöttei is a fejedelmükkel, akinek sisakját holdjelvény díszítette. Úgy volt szokás, hogy a lovas magyar nép a harcba előőrsnek és a határszélre őri- zőnek a hozzá csatlakozott népeket küldte... Ott vígan ünnepeltek, lakomáztak, vívtak és nyíllövésben versenyeztek, hogy Isten ostromának városát, ahol a hírmondók szerint Attila fapalotája állt, békésen foglalták el. Beleréved a tűzbe, ami szelíden lobogni kezd. — Amikor Árpád földet, aranyat, ezüstöt ajándékozott a vitézeknek, összehívta a tanácsot és közös akarattal Pannónia hódítására indultak. Minden népet leigáztak, ekkor Osbő és Vetek vitézek Biharba vágtattak, ott bevették a várat és fogságba vetették Ménmarót katonáit. A király már előbb megbújt az Igfon-erdőben, s mikor meghallotta katonái vesztét, követeket küldött a két vezérhez: — Ha kedvelitek a békét, jelentsétek Árpád vezéreteknek, hogy Ménmarót, aki eddig egy maroknyi földet sem akart adni, most legyőzötten, lába elé borulva felajánlja neki az egész birodalmát, s leányát az ő fiához, Szobához adja feleségül. — A békét veled megkötöm — üzente Árpád. Ősbőnek és Veleknek, akik helyeselték a szerződést, meghagyta, hogy Bihar várát adják át Ménma- rótnak, az ott lakók fiait kezesül hozzák, és rendezzék el a menyegzőt. Amikor a felékesített arát Árpád elé, a Csepel- szigetre vitték, ő nagy tisztességgel vezette a fejedelmi sátorban lobogó tűzhöz. Főembereivel együtt nagy menyegzőt ült, amire vendégül hívta szokás szerint a környező ország vitézeit is. Napokig lakomáztak, itták a kumiszt, a habzó gabonasört és a hegyek vidító levét, az ifjak viadalon, nyíllövésben, lovaglásban het- venkedtek egymással. A harcosok pedig eljárták a kardtáncot. — Szólta, kit ti Soltnak ismertek, Árpád legkisebb fia volt. Tíz esztendős múlt, épp hogy emberszámba vették... Akkoriban a harcosok ritkán élték meg a harmincadik tavaszukat, ezért ilyen korban vettek nekik a szülők feleséget — veti rám magyarázón a tekintetét. Atyjának tervei voltak vele, mert őt tartotta fejede- lemségre méltónak, habár a tűz bal oldalán, a legutolsó helyen ült, az előtte született Üllő után. A jobbszárnyon, a leg- előkelőbb helyen üres maradt a fehér bőr: Árpád elsőszülött fiát, Leventét illette, aki még a hon- foglalás előtt megtért az őseihez. Utána ült Jutás és Tarhos, ez volt a rendje a szállások elosztásának is. így telepedett le az országban, amit tíznél kevesebb esztendő alatt meghódított a tíz fejedelem nemzetsége. Árpád a mennyegző után összehívta vezéreit és vitézeit, és megesketve őket, Szoltát nagy tisztességgel vezérré tette, díszes pajzsra emeltette ősi szokás szerint. Kövér fehér lovat áldozott és első vércsepp- jét a földnek adta, harcosai pedig hujjogtattak. A csatákba is így indultak, ezzel ajánlották fel ellenségeiket az isteneknek... A tűzre leskel, ami a föld meghasadása óta kékeslilán lobog. Néha fel-fellibbennek magasra a lángok, aztán visszahúzódnak. Most éppen fölhágnak a világfa derekáig. Bese megnyugodni látszik. — Hazára lelt a magyar nemzetség, de nyugtalan volt az emberek lelke. Mert segítő őseik sírját el kellett hagyniuk, múlt nélkülivé váltak. Nincs ennél nagyobb sorscsapás egyetlen népnek sem! És a szép, új hazában nem volt annyi legelő, ahány pásztor és nyáj, ezért akinek nem jutott földterület, katonaságra adta a fejét. Ötven esztendőn át, mert villogtatni kezdték egymásra szablyáikat a magyarok, és a haragjukat másként nem csitíthatták el — pillant rám —, a magyar vezérek egymás után vezették a hadjáratokat Nyugat és Bizánc felé. A nyugati hatalmak egymás ellen viszálykodtak és a magyar seregeket hol ez, hol az a fejedelem bírta rá a szövetségre. A had mindig fosztogat, így a magyarok is dúltak, foglyokat ejtettek, asszonyokat raboltak, kincseket szereztek. A kalandozásokban ritkán vett részt Árpád nemzetsége, mert az országszervezés foglalta el. Árpád lelke késői öregségében, Krisztus után 907-ben szállt ki a test börtönéből. Titokban temették el a honszerző fejedelmet, ahogy minden nagy vezért, mert a szent sírt nem volt szabad senkinek sem háborgatnia. Úgy mondják, hogy annak a folyónak a forrásánál nyugszik, amely Attila király városába visz. Szólta vezér is hasonlóképp adta át Taksony nevű fiának a trónt. Neki a kunok földjéről hozott feleséget és fia uralkodásának harmadik esztendejében tért meg az őseihez. Taksony pedig nemzette Gézát és Mihályt. Mihály ágyékából fogant Szár László és Vazul. Gézának a nagy és hatalmas Gyula fejedelem gyönyörűséges leánya, az asszonyként kemény Sarolt szülte Szent Istvánt, az első magyar királyt. — A kilencszázadik esztendő köszöntött a világra az Úr megtestesülése után, amikor a magyarok Regensburg- ig lerohanták Bajorországot, majd az itáliai Brenta folyó- nál megverték Berengár friauli herceget. A kalandozások során a mórok uralta Ibériai-félsziget délkeleti végéig is eljutottak. Anglia csak azért menekült meg rettegett nyilaiktól, mert a tengeri hajózáshoz nem értettek. Most azokról a történetekről mesélek neked, amiket hírül vittek a négy égtáj felé a krónikamondó emberek — és háromszor borul le a sötét kapu előtt, mintha valamilyen jelt kérne az ősök szellemeitől. (Következik: A Szent Gal- len-i apát)
