Új Kelet, 1996. augusztus (3. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-29 / 201. szám
UJ KELET Riport 1996. augusztus 29., csütörtök Omlik és romlik, avagy hagyják Az elvadult kertben a hatalmas fák között járkálva olyan érzés keríti hatalmába az embert, mintha Csipkerózsika „elárvult” birtokán lennénk. A gondozatlan, de egykor oly gyönyörű kert, a virágágyások, bokrok és sétányok mintha csak százéves álmukat álmodnák, arra várva, hogy valaki végre felébressze tetszhalottságukból. Úri Mariann (Új Kelet) A park még így, magára hagyottan, gondozatlanul is rabul ejti a betolakodót, de az ösvényen továbbosonva, a kastélyhoz érve a döbbenet állítja meg lépteinket. A fél évszázaddal ezelőtt még az ország egyik legszebb birtokának számító kastélyon ma már csak az enyészet, a pusztulás és a pusztítás nyomait láthatjuk. A fehér vakolat a legtöbb helyen leperegve, a maradék össze- firkál va, az ablakokat és erkélyajtókat óvó zöld spa- letta leszaggatva, letörve tűri némán sorsát. Az ablakok és ajtók már régen üveg nélkül bámulnak a világra, és a tetőzet cserepei is foghíjasán tátongának. Az épületben, a Desséffy család gávavencsellői kastélyában még rosszabb a helyzet. A falak mindenhol összefirkálva, néhol leomolva, egyébként csupaszon álldogálnak. Az ajtókeretek már csak nevükben keretek, a berendezésnek régen híre-hamva sincs... — Pedig milyen gyönyörű volt itt minden — sóhajt mellettem nagyot Petrohai János. — Azok a csodálatos bútorok, festmények, vázák és az értékes trófeagyűjtemény. Csak ámultam valahányszor egy pillantást vethettem rájuk. A háború előtt gyakran jártam a kastélyban, csaknem mindennap együtt voltunk a grófúrfikkal. Aurél és Hanzi, azaz János a környékbeli egyszerű gyerekekkel játszott nap mint nap. Eszükbe sem jutott olyankor, hogy ők mások lennének, mint mi. De ilyen volt az egész család. Amikor a grófné kilovagolt — imádta a lovakat, azért tartották fenn az istállót, pedig volt már akkor autójuk is — mindenkihez volt egy kedves szava. És a kert is milyen szép volt. Csodájára jártak még az ország másik feléből is. A sétányokat végig vörös mályvák szegélyezték, a rózsakertben szebbnél szebb virágok nyíltak és rengeteg fenyőbokor volt. A lovardát—ahol most a futball- pálya van — cseresznyefákkal ültették körbe, a háttérben gesz- tenyefák voltak. Aztán a háború vége előtt sok családhoz hasonlóan a grófék is elmenekültek. Amit tudtak, magukkal vittek, de hogy a többinek mi lett a sorsa, kihez került, senki nem tudja. Szép lassan kifosztották az égész épületet. Még a borospincét sem kímélték. Összetörték a hordókat, nehogy a bevonuló orosz katonák rátaláljanak és részegségükben megerőszakolják a faluban élő nőket. Szomorú időszak jött a birtokra, és azóta csak rosszabb a helyzet. Senki nem foglalkozik vele, hagyják teljesen lepusztulni, tönkremenni. Azt mondják, senkinek nem kell, mert a felújítása többe kerülne, mintha egy vadonatújat építenének. Bár állítólag érdeklődő van, külföldiek is szeretnék megvenni. Kérdés, az önkormányzat hogyan áll a dologhoz. Csak remélni tudom, hogy végre jó gazdája lesz. Olyan, aki felújítja és visszaállítja a régi fényét, hogy újra a környék büszkesége legyen... (A képviselő-testület ma tárgyal a hasznosításról, addig nem adnak információt lapunknak.) Csipkerózsika örök álma Petrohai János: „Pedig ha tudnák, milyen gyönyörű volt itt minden...” Lyukas tető, lehullott vakolatdarabok, betört ablakok, trágár szavak a falakon. Bokáig érő törmelékben haladva képzeletünk keresi a ragyogó főúri bálok hangulatát. Másodpercekre rabul ejt a múlt, de a következő pillanat már újra a pusztulás valóságában talál. Ismét szegényebbek lettünk egy álommal. A fotó nem szépít. A fotó dokumentál. Sajnos... Racskó Tibor
