Új Kelet, 1996. augusztus (3. évfolyam, 179-203. szám)

1996-08-03 / 181. szám

UJ KELET Zene 1996. augusztus 3., szombat 7 Szuper(?)koncert Foghíjas lelátók Megvolt, túl vagyunk rajta. Hogy mennyire váltotta be a sajtó által is gerjeszteni próbált várakozást, az már más kérdés. A megszokott három helyett két te­nor jött, látott és...? Kétségeim vannak afelől, hogy győztek is. Valójában nem csodálkoznék, ha a győ­zelem elmaradt volna. Az én megítélésem szerint semmiképpen nem mondható frenetikus sikernek a szupernek mondott koncert. Kézy Béla (Új Kelet) A szervezésnek nem igazán lehetett hibát felróni. A hó­napokkal előbb megkezdett beharangozás valóban „kö­zéppontban tartotta” az ese­ményt. Az első hiba vélhető­en a jegyárak körül volt. Hat­vanötezer forintos belépők­kel ingerelni a mai magyar közvéleményt — mint ahogy azt számos lap megírta — a legenyhébb kifejezést hasz­nálva is: nem szerencsés do­log. Mindezek ellenére a kon­certen úgy tűnt, mintha eze­ken a helyeken lett volna a legnagyobb a telítettség. Amúgy a stadion meglehető­sen foghíjasán telt meg, pe­dig hányszor leértékelték a jegyeket! Persze ez a foghí­jas ház is jelenthetett 40—50 ezer látogatót. S ennyi embert zavartalanul beengedni, el­helyezni, utaztatni, ráadásul úgy, hogy mindez az ese­ményhez méltó legyen, nem igazán könnyű. Az én tapasz­talataim szerint ez nagyon olajozottan sikerült. Magam a Mozgáskorláto­zottak Megyei Egyesületé­nek jóvoltából szerezhettem helyszíni tapasztalatokat. A közismert jelet és stadioni parkolókártyát viselő autó­buszainkat az első eltévedé­sünk után egy rendőrtiszt utasítására motoros rendőr vezette a megfelelő parkoló­ba, szinte a lelátó elé. Még a jegyellenőrzés is az autó­buszokon történt, a lelátókra pedig elegáns, kellemesen öltözött, visszafogott fiata­lok mutatták meg az utat. Hét órától folyamatosan érkeztek a nézők, sok volt közöttük a külföldi, olyanok is, akik néhány órával azelőtt még a Hősök terén fotózgatták a parádézó őrkatonákat. Egyébként vélhetően sok külföldit vonzott a rendez­vény, mert nemcsak a Hősök terén, hanem Budapest más részein is a szokásosnál több idegen „forgott”. A műsor mindössze ne­gyedórás csúszással kezdő­dött, addig a rendezőknek arra is volt módjuk, hogy a lelátók közönségéből leirá­nyítsanak annyi embert, hogy legalább a küzdőtéren legyen telt ház. A lelátókat pedig ekkorra beburkolta a jótékony sötétség, így hát a vendégművészek nem láthat­ták, legfeljebb az elő-elő bukkanó hold fényében sejt­hették, mekkora is az érdek­lődés. Háromnegyed kilenc­kor a hatalmas Halászbástya- és Mátyás-templom díszletek mellett elhelyezett óriási ki­vetítőkről eltűntek a reklá­mok — amelyekre nemigen figyelt senki —, s Rost And­rea a hatalmas kórus és zene­kar segítségével elénekelte a Himnuszt. Ezután elkezdődött mind­az, amiről nem mondhatom el, hogy számomra katarti­kus élmény volt. Jött Carreras, énekelt — hogy mit, azt csak ismereteinkből vagy a műsorfüzetből tud­hattuk, mert konferansz nem volt —, kiment, jött Diana Ross, énekelt, kiment, jött Domingo, énekelt, kiment. Mindezt udvarias taps kísér­te, amely az est folyamán két—három alkalommal va­lódi ovációvá is nőtt, de fo­lyamatos ünneplés nem volt. Nem is lehetett igazán. Az én jegyemre 12 000 forint volt árként ráírva. Mindezért lá­tómezőmet kettéosztotta egy korlát, láttam a színpa­don hullámzó foltokat, a rézfuvósokról visszatükrö­ződő fényeket. A két óriási kivetítő az én helyemről egy kisképemyős színes televízi­ónak látszott, ráadásul torz, hosszított alakok látszottak rajta abból a szögből, ahol ültem. Mindehhez hozzájá­rult, hogy az esti szellő nem­csak Diana haját borzolta folyamatosan, meg szétszór­ta a partitúrák lapjait, hanem időnként egy „kásásán” sus- torgó magnó hangjához tet­te hasonlatossá azt, amiről a CD-lejátszók korában tud­juk, hogy milyen csodálatos. És ezt a kásás hangot nem tudta feledtetni, hogy tőlem — légvonalban mindössze háromszáz méterre valóban a világ leghíresebbjei vannak ott, személyesen. Művésznek és közönségnek igazi, sze­mélyes kontaktusa talán még a küzdőtér első soraiban sem volt. Maga a műsor is kissé lassacskán csordogált, ne­kem nagyon hiányzott a konferanszié, és persze a nagy kövér showman, Pava­rotti is. Diana Ross műfaji­lag lógott ki — szerencsére kellemesen — néha a sorból, Rost Andreával viszont nem vallottunk szégyent, igazi partnere volt a nagyoknak. Igazi ováció, nyíltszíni taps valójában akkor tört ki, ami­kor a „mi Andreánk” volt színpadon, s amikor Carreras a Hunyadi Lászlóból éne­kelt, természetesen magya­rul. A legnagyobb siker két­ségtelenül a Domingo által szintén magyarul előadott Bánk bán-ária volt, ekkor éreztem olyannak a stadion hangulatát, amilyennek az egész koncert alatt szerettem volna. Még egy ilyen pilla­nat volt: a spontánnak beál­lított — valójában tervezett — ráadás a Traviátából szin­tén sok bravót kapott. Összegzésül: talán még jó célok érdekében sem volna szabad összekeverni a dolgo­kat. Nem volna szabad ope­rából slágerzenét, slágerzené­ből meg operát csinálni. S tu­domásul kellene venni, hogy még a legkorszerűbb techni­kával sem tanácsos a hang­versenydobogóra való zenét stadionok arénáiban felszol­gálni, csak akkor, ha minden tökéletes. Az egyik vendég Szőnyi Erzsébet Erkel-díjas zeneszerző Kórusfesztivál Nyíregyházán A fesztivál emlékszobrocskáját Orr Lajos készítette Racskó Tibor felvétele Első alkalommal rendezik meg Nyíregyházán au­gusztus 18. és 22. között a Cantemus Nemzetközi Kórusfesztivált. Ezen min­den bizonnyal ott lesznek Nyíregyháza testvérváros­ainak polgármesterei is. A ötnapos rendezvényről Alexa László, a nyíregyhá­zi Kodály Zoltán Általános Iskola igazgatója tájékoz­tatta részletesebben la­punkat. A következőket tudtuk meg: Gyüre Ágnes (Új Kelet) A nemzetközi kórusszerveze­teken keresztül és az iskola köz­vetlen kapcsolatai révén meg­hirdetett jelentkezési feltételek­nek ez év tavaszáig körülbelül harminc amatőr ifjúsági és gyer­mekkar tett eleget, vagyis ennyi csoport küldött hangfelvételt egyházzenei és folklórműsorá­ból. A válogatást háromtagú művészeti bizottság végezte el, melynek tagjai: Fehérné Szé­kely Ildikó, a Bessenyei György Tanárképző Főiskola tanszék- vezető tanára, Tárcái Zoltán, nyugalmazott tanszékvezető tanár és Szabó Dénes Liszt-dí­jas karnagy. Véleményük alap­ján végül húsz kar kapott meg­hívást. Ezek fele külföldről ér­kezik: három Szlovákiából, ket­tő Németországból, egy-egy pedig Moldovából, Finnország­ból, Lengyelországból, Romá­niából és Japánból. A házigazda várost a Ban- chieri Énekegyüttes, a Cante­mus Fiúkórus, a Bessenyei György Tanárképző Főiskola Női Kara és az Anonymus Kó­rus képviseli. A többi magyar csoport többek közt Székesfe­hérvárról, Komlóról, Debrecen­ből, Kecskemétről látogat hoz­zánk. Minden részt vevő kar megkapja Orr Lajos nyíregyhá­zi szobrászművész erre az alka­lomra készített szobrocskáját. Augusztus 18-án 20 órától a nyíregyházi református temp­lomban a helyi kórusok kö­szöntik a résztvevőket, másnap délelőtt a Kossuth téren Fel- bermann Endre alpolgármester mond megnyitót, majd az ének­karok Nyírbátorban, Vaján, Záhonyban, Vállajon, Kisvár­dán, Tokajban, Szerencsen, Sárospatakom, Füzérradvány- ban és Encsen hangversenyez­nek. A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei programok a Zemplé­ni Ünnepi Napokhoz is kö­tődnek. Augusztus 20-án este a Bem József Általános Iskola Sport­csarnokában Csabai Lászlóné polgármester szavai után első­sorban a' vendég kórusok ad­nak önálló műsort, nyíregyhá­ziak csak az összkari darabok­ban szerepelnek, melyeket há­rom Liszt-díjas karnagy: Pár­kai István, Tóth Ferenc és Sza­bó Dénes vezényel. Augusztus 21 -én az a tíz cso­port, amely meg szeretné mé­retni a.teljesítményét, és szán­dékát jelezte, egyházzenei té­májú minősítőversenyen vehet részt. A zsűri tagjai: Szőnyi Er­zsébet Erkel-díjas zeneszerző, Párkai István és Tarczai Zoltán. Este a római katolikus temp­lomban az első három helye­zett lép fel. Augusztus 21-én külön program szerint japán napot is rendeznek — négy helyszí­nen. A szabadtéri színpadon délelőtt japán gasztronómiai kóstoló és bazár várja a láto­gatókat. Este japán—magyar folklórestet láthatunk a Sado Okesa és a Nyírség Táncegyüt­tes részvételével. Délután kaligráfia-bemutató kezdődik a városi művelődési központ­ban, ezt követi a Mihara Dőli Bábcsoport előadása. A Ma­gyar—Japán Baráti Társaság Nyíregyházi Tagszervezeté­nek alakuló ülése és Mitsui Sen szobrászművész kiállítá­sának megnyitója a Jósa And­rás Múzeumban lesz. A Koro­na Szálló Kodály Termében pedig Makoto Takenaka jazz- zongorista és a Banchieri Énekegyüttes közös koncert­je hallható este kilenctől. A fesztivál záróünnepségén, augusztus 22-én a karok hazá­juk népzenénéjéből adnak íze­lítőt, majd dr. Baja Ferenc kör­nyezetvédelmi és területfej­lesztési miniszter és dr. Zilahi József, a megyei közgyűlés el­nöke értékeli az eltelt napok eseményeit. Végül a Nyírség Táncegyüttes és a Méta együt­tes táncházával fejeződik be a búcsúzkodás. Ám a tervek szerint két év múlva újra a Cantemus Feszti­vál városává válik Szabolcs- Szatmár-Bereg székhelye. Tanár, drámapedagógus és musicalszínész „Kényszerhelyzetben énekeltem... Ritkán találkozni olyan emberrel, aki egyszerre tehet­séges és elismert a pályáján. Ha valaki fiatal diplomás­ként éri el mindezt, igencsak figyelemre méltó és dicsé­retes. Az alig 24 éves Szinyei Andrea a szerencsés ki­vételek közé tartozik. Májer Zita (Új Kelet) ___ — Meséld el, hogyan kezd- tél énekelni! — A Zrínyi Gimnáziumban 1989-ben alapítótagja voltam a Webber-kórusnak. Akkor még csak az énekléssel foglal­koztunk. Negyedikes korom­ban felmerült, hogy állítsuk színpadra Webber Macskák című musicaljét. Abban éne­keltem a Színházi Macska című dalt, Négyesi Péter volt a part­nerem. Legendássá vált az" ak­kori alakításunk. Ez volt, éle­tem első színpadi fellépése, ami maradandó élmény. Azóta már kétszer visszahívtak erre a sze­repre. Egy filmet fognak forgat­ni a 10 éves ZIG-Singersről, melyben készül egy felvétel a Színházi Macskáról is. Ennek eléneklésére dr. Bánhidi Lász­lóné (Magdi néni), a kórus ve­zetője kért fel. Érettségi után a nyíregyházi tanárképző főis­kola történelem—francia sza­kán tanultam. Először nem fog­lalkoztam sem az énekléssel, sem a színészettel. Egészen 1992. február 22-éig, amikor a Mandala Dalszínház Webber: József és a bűvös kabát című musicaljének premierelőadását tartotta. Elmentem megnézni, aztán még háromszor láttam, annyi­ra tetszett. Pár hónappal ké­sőbb felvételt hirdettek a Man- dalában — gondoltam egyet, és elmentem. Itt énekelnem és táncolnom kellett. Ekkor még prózai felvételi nem volt. Miu­tán megfeleltem a vizsgán, ősz­től már a színház tagja lettem — a főiskola mellett. Negyed­éves hallgatóként a Színház- és Filmművészeti Főiskolára fel­vételiztem. A színész és a szín­házelmélet—drámapedagógia szakot jelöltem meg. A dráma- pedagógia szakra — amit egyébként pedagógus diplo­mával rendelkezők számára hirdettek meg — sikerült a fel­vételi, a színészre viszont nem. Amikor 1994 júniusában megkaptam a tanári diplomát, már tudtam, hogy a színházat fogom választani. Ősztől már el­kezdtem az első évet Budapes­ten. Most szeptemberben pedig már utolsó éves leszek. Emellett játszom a Mandalában — sok- kai nagyobb intenzitással. Szinyei Andrea — Szerepeid közül melyik a legkedvesebb? — Kedvenc darabom Szöré­nyi—Bródy. Kőműves Kele­men című rockballadája. Eb­ben játszottam az önfeláldozó feleséget, Annát, a darab egyet­len női alakját. Nagyon tetszik a Dr. Herzben a Mutter, aki egy 45—50 körüli, kiégett, valaha sikeres primadonna. Ő egyéb­ként nagyon humoros figura. Azt hiszem, hogy az eddigi legnehezebb szerepem. Bajos volt belebújni egy ilyen idős és züllött nő bőrébe, mivel én nem hasonlítok rá. Érdekesen alakult az István, a király szereposztása. Réka életre keltését egy népzene sza­kos lányra osztották. Ő azon­ban az előadás előtt nem tudott eljönni, ezért e kényszerhely­zetben én énekeltem a főszere­és bejött” pet. A visszhang szerint sikerrel. — Mit tudnak az országban a Mandaláról? — A keleti régióban minden nagyvárosban felléptünk már. Ismernek bennünket a Dunán­túlon is. Egy évvel ezelőtt Ta­tabányán adtuk elő a Légy jó mindhalálig című darabot. Olyan sikerrel, hogy a ’95—96- os évadban az ottani befo­gadószínház műsorra tűzte. Az eredményes előadás révén jutot­tunk el Szombathelyre, Kör­mendre és Celldömölkre. Ha minden igaz, ezekben a váro­sokban újra fel fogunk lépni. Sőt, két évvel ezelőtt a nan- tes-i fesztiválra is érkezett invitáció. Pénzhiány miatt nem mentünk el. Talán majd legkö­zelebb. Őszre egy tűmét terve­zünk a Kőműves Kelemennel Székelyföldre. — Ki a példaképed? — Nincs példaképem. Persze vannak olyan emberek, akik­nek nagyra értékelem a mun­káját, de nem sorolom őket a példaképeim közé. — Mik a terveid? — Mindenféleképpen szeret­nék itt maradni, Nyíregyházán, a Mandalában, s tovább játsza­ni eddigi szerepeimet. Szeret­ném az új tagoknak átadni a tapasztalatokat, amiket Buda­pesten a színpadi munkáról tanultam.

Next

/
Oldalképek
Tartalom