Új Kelet, 1996. augusztus (3. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-22 / 195. szám
1996. Augusztus 22., csütörtök Kultúra Az első hősszerelmes Lendvay Márton 1807—1858 Egy harminchét éves előadás bemutatéja a Szabadtérin Az operettek operettje Berki Antal (Uj Kelet) Valamikor színészetünk őskorában minden esetleges volt. Ha volt közönség, játszottak, ha nem, vándoroltak tovább. Ha volt enni való, ettek, ha nem, koplaltak. Ha volt jó kiállású fiatalember, akkor megfelelő kézbe került a hősszerelmesi szerepkör, ha nem, akkor az játszotta az ifjú Rómeót, aki meg tudta tanulni a terjedelmes szerepet, legyen bármilyen öreg, vagy csúnya. Nem volt ez másképpen a darabokkal sem. A direktorok minden képtelen eszközt bevetettek a közönség kegyeinek meghódításáért. Abban az időben az emberek szerették a magyar múlt dicsőségéről szóló darabokat, ezért aztán az Otellót Toldi Miklós címen mutatták be oly módon, hogy Ciprusból Szegedet csináltak, az összes szereplő nevét magyarra változtatták. Volt olyan is, hogy a Lear királyt Szabolcs vezér címen mutatták be, hozzábiggyesztve, hogy a történet nem más, mint Komárom helyzete a VIII. században, így volt ez a színészek esetében is. Egészen 1830-ig kellett várni, hogy ez a helyzet valamit változzon. Ekkor tűnt fel magyar színpadokon egy sudár termetű, szép arcú, kellemes, férfias hangú fiatalember: Lendvay Márton. Isten nemcsak előnyös külsővel ajándékozta meg az ifjút, de megáldotta tehetséggel is. Zseni volt, de nem elégedett meg eredendő képességeivel, állandóan képezte magát, kísérletezett. Mindig oda szerződött, ahol tanulni lehetett MTI A Kárpát-medence főbb földrajzi és építészeti objektumait, műemlékeit, néprajzi értékeit bemutató Kárpátia Park kialakítását tervezi a pécsi székhelyű Kárpátia Alapítvány a Fejér megyei Tác községben, Gorsium római kori régészeti park szomszédságában. Az államalapítás évfordulójára elkészülő létesítmény célja, hogy az érdeklődőket valamit, pedig nem sok színésznevelő volt akkoriban az országban. Goethe írja valahol: Zseni egyenlő szorgalom. Lendvay pontosan tudta ezt. Nála nem volt felkészületlenség, szövegeit mindenkor pontosan tudta. Vallotta, hogy tökéletes szövegtudás nélkül színészet sincs. Nagy szó ez akkor, amikor kis túlzással egyedül a súgó ismerte a darabokat. Amikor megnyílt a Pesti Magyar Színház, természetes, hogy övé lett a főszerep, ő játszotta Vörösmarty nyitódarabjában a honfoglaló fejedelmet. Egész életében művészetének tökéletesítésén munkálkodott. Nem elégedett meg azzal, hogy tökéletes megjelenésével hódítson. Szerepeinek erejével akarta elbűvölni közönségét. Sikerült is neki. A nők bálványa volt, a nemzet „Szép Marci”-ja. Felesége, Hivatal Anikó, méltó társa volt, legalább is a színpadon. Magánélete nem sikerült. Házasságuk csakhamar tönkrement. A két egyenrangú művész nehezen tűrte egymást. Egészsége is megroppant. 1854. január 31-én lépett fel utoljára. Ezt az előadást már nehezen játszotta végig, többször is majdnem elájult, de összeszorított foggal kitartott. Amikor a függöny legördült, elvágódott ő is. Az utolsó előadáson már nem köszönhette meg a tapsot. Temetése felért egy országos gyásszal. Az egykori leírások szerint huszonötezer gyászoló vett búcsút tőle. 1860-ban szobrot emeltek emlékére. A Nemzeti Színház udvarán állították fel. Jó lenne tudni, mi lett vele. megismertesse a Kárpát-medence jellegzetességeivel, s dokumentálja az ott élő népek egymásrautaltságát. A tervek szerint a park első részén stilizált, egyszerűsített domborzati térképen a Kárpát-medence földrajzi sajátosságait, s modellek segítségével a táj jelentősebb műemlékeit, építészeti, néprajzi nevezetességeit — várait, templomait, egy-egy vidékre jellemző népi építészeti emlékeit — mutatják be. Palotai István kritikája A Csárdáskirálynő nem egy operett, hanem AZ operett! Édes és fülbemászó muzsikájával, megannyi slágerével, szeretetre méltó, gyermeteg történetével rezzenéstelenül állja az idő próbáját... Ebben a darabban mindenki kedvelnivaló módon aranyos, mindenki mosolyt fakaszt és lám-lám, akárcsak az életben: mindenkinek van egy kis vaj a fején. Talán éppen ez az oka, hogy minden mesterkéltsége ellenére ma is „fogyasztható”... Ismerjük történetét, mégis — lám ilyen a néző pszichológiája — újra és újra izgulunk, hogy a párok egymásra találjanak — hiszen ki tudja — talán ma másképp alakulnak a dolgok... De nem. A csoda éppen abban van, hogy csodák nincsenek és minden marad a régiben. Mindez a varázshoz tartozik... —A Kolozsvári Magyar Állami Operaház Csárdáskirálynőjét a nyíregyházi Szabadtéri Színpadon csak a napokban tekinthette meg a közönség — holott halljunk csodát! — ez az előadás harminchét éves! A premier 1959-ben volt Kolozsvárott és azóta sem került le a színlapról. Az operaházak gyakorlatának megfelelően időnként felújítják, leporolják és újra összerázzák. Ilyenkor kerülnek bele az új „arcok”, ilyenkor veszik át a szerepeket a fiatalabb generáció művészei. — Ez az operaház a világ egyetlen kisebbségi sorban játszó dalszínháza. Immár lassan nyolcvan éve dacol minden, realitással”, úszik az árral szemben és a felszínen marad. Már magáért ezért is óriási tisztelet illeti, hát még ha azt konstatáljuk, hogy valódi értékeket képvisel! Mint egyetlen—kötelességének érzi felvállalni a magyar zeneirodalom és a világ zeneirodalmának széles repertoáiját a Bánk bántól a Csárdáskirálynőig, a Carmentól a Lili bárónőig. Végtére így is van ez rendjén. Elvégre Dalszínház. És érdemes módon senki sem fintorog, senki sem játsza Kolozsvárott a vájtfülűt, senki sem kéri ki magának, hogy a szent falakat „megszentelt- ségtelenítették”. Egy operaház falait ugyanis csak egy valami szentségtelenítheti meg: a csend. Valószínű, sőt egészen biztos, hogy ráférne erre a Csárdáskirálynőre egy új forma, egy teljesen új rendezés, mert bizony imitt-amott már tempótlan és rit- mustalan, azonban nagyon is jól tudjuk, hogy ez rengetegbe kerülne. (Az első felvonás díszlete maga is harminchét éves!) Mindazonáltal, amit láttunk szép és tisztességes. Talán egyeseket zavarhat, hogy elüt a szokásos pesti előadások harsányságától és vulgaritásától, de én pontosan ebben látom az egyik legnagyobb előnyét. Nem az ismert— és bizony már elhíresült, hogy ne mondjam agyonunt — panelekkel építkezik és patronokat puffogtat, hanem a darabból kiindulva teremti meg önmaga kissé csendesebb, de sokkal úribb levegőjét. Végig az előadás alatt nekem egy réges-régi mondás járt a fejemben: „Erdélyben a paraszt is úr, míg Magyarországon az úr is paraszt.” Szinte sütött ez a világ az egész előadásból, a táncok eleganciájából és visszafogottságából. Itt Bóni gróf nem egy akrobata pojáca, hanem egy vidám kis fickó, aki ízig-vérig mégis arisztokrata. Nem attól, hogy hülye, nem attól, hogy raccsol, hanem, mert az. Általában elmondható, hogy a K und K korszak eleganciáját és annak korhű ábrázolását ez a felfogás sokkal jobban megközelíti, mint a szokásos magyar csinnadratta. Ez a koncepció a hagyományos operett-szerepkörök kontúrjait is kissé összemossa, és ez a tény is segít az operett „hitelesítésében”! A bonviván sokkal inkább egy karakteres férfi, egy elegáns herceg, mint egy holdkóros szépfiú, a táncoskomikus nem géppuskalábú humorzsák, hanem egy — a bonvi- vánnál sokkalta jóképűbb — kedves arisztokrata, a primadonna nem üres gyönyörűség édes koloraturral, hanem egy életerős intelligens leány — aki csodák csodája még jól is énekel, és mindez — tehát az életszerű ábrázolás szentségére való egyértelmű törekvés igaz mindenkire — a szubrettre, a rezonőrre és a kétmondatos karakterfigurára is egyaránt. Hogy aztán mindez végül is kinek köszönhető igazán, azt még sejteni sem nagyon lehet — újuk hát jóvá mindkettejüknek: Az előadást 1959-ben Horváth Béla rendezte, majd a későbbiek folyamán a felújítópróbákat immár évtizedek óta Gyenge Tatár Éva vezeti, mint a Csárdáskirálynő rendezője. Érdemes néhány szót szólni a balettkarról is. Szaborai Zoltán 1959-beli koreográfiáját Valkay Ferenc tartja kézben ma is, méghozzá remekül! A második felvonás „bécsi operai balett” képében bemutatottak bármely táncszínház dicsőségére válnék. A díszlet részben Hittlinger Margit tervei alapján készült (Kivéve az első felvonás „ősdíszletét"’) és remekül funkcionál. Halasu Urosescu Lia jelmezei sajnos katasztrofálisak. Nemcsak a pénzhiány — amit nagyon is megértene az ember — hanem sajnos az ízléshiány is jellemzi. Fel nem foghatom, hogy hogy szabad egy herceget ..kinőtt” zakóban színpadra engedni? A színészek (énekesek) teljesítménye megkapó volt. Tisztában vagyok vele, hogy a Kolozsvári Magyar Operaház komoly gondokkal küzd magánénekesek tekintetében, azonban ez a sajnálatos tény nem volt kirívó a színészi tisztesség okán! Cecília — Madarász Kovács Lenke, — Stázi — Székely Zselyke—tisztán szépen énekelnek és igazán alkalmasak a férfiszívek megdobogtatására. Szépek, kedvesek! Veress Ildikó Sylviája komoly színészi és énekesi képességeket mutatott fel. Melegszívű és remek jellemábrázoló tehetséggel megáldott művésznő. Edvin-Szeibert István igazi magánénekes! Hatalmas és tiszta tenoija magávalra- gadó. Elegáns jó színész. Ádám János Bóni grófja nagyon a szívemhez nőtt! Lendületes úri humorral megáldott mértéktartó művész. Ő az, aki mintegy szárnyaira képes kapni az előadást. Miska-Szaóó József aranyos öreg lókötő. Karikírozott és a hagyományos operettszínjátszás elemeit féltve őrző színész. Ugyanez mondható el Elek Károly — hercegére, Borbáth András főhercegére is, akik kitűnő karakterszínészek. Kerekes Feri szerepét idősebb Veress László játszotta és énekelte, méghozzá egészen kitűnően. Az idősödő rezonőr olyan mély érzéseket volt képes az operettszínpadon felmutatni, amely a párját ritkítja! Ő természetesen viselte a kor eleganciáját, ő igazi úr volt minden rezzenésében. Mozdulatai, hanghordozása példaképe lehetne a mai művészgenerációnak. A hangja pedig... Sokszor volt az az érzésem, amikor hallgattam gyönyörű tiszta és szívhez szóló tenorját, hogy drága emlékű Sárdy Jánosunk énekel! Szép este volt. Aki röhögni jött, az csalódott. Nem is baj, mert aki nyílt szívvel ült le a széksorokba a Mandala-nyár ezen estéjén, az kellemesen szórakozhatott és bizony egyetlen szívből jövő mosoly többet ér, mint három óra dicstelen vihogás. A művészet szent. Akkor is, ha operett... Kárpátia Park az államalapítás évfordulójára ÚJ KELET Fülpiszkáló A Brandenburgi versenyművek BRANDENBURG CONCERTOS Gombás Sándor Ferenc Johann Sebastian Bach 1720-ban komponálta leghíresebb művét, a Brandenburgi koncerteket. E mű mérföldkő lett a német zene történetében. Amikor felkérést kapott Christian Ludwig brandenburgi őrgróftól, éppen Köthen városában tartózkodott. Belevágott, s egy év alatt megírta a mesterművet. Ha valaki Bach nevét hallja, elsőként orgonaműveire asszociál. Nem véletlen, hiszen csodálatosak és örökzöldek. Bach életműve olyan tulajdonképpen, mint egy hatalmas folyam, ám a Brandenburgi koncertek vetik a legnagyobb hullámokat. A koncert szó az olasz con- tértate=versenyezni igéből származik. A koncertművekben a szólista vagy szólistacsoport versenyez a zenekarral, a „tuttival”. Bach concertói a régi mesterek nyomdokait követve három részből állnak: gyors- lassú-gyors. A mester hat Brandenburgi concertóját udvari ünnepségek számára szórakoztató zenének szánta. Ám a mű gondolati gazdagsága, eredetisége, szikrázó szellemessége és mesteri kidolgozása ledönti a szerény szándékú kereteket. A hang- szerelés virtuóz hangszerkezelést kíván, a hangszercsoportokat játékosan, kísérletező kedvvel kombinálja. De lássuk a hat concertót! Az első öttételes, a friss, üde allegro után az Adagioban oboa- és hegedűszólót hallhatunk. Ezt követi egy menüett, majd egy lengyel néptánccal, Polaccaval fejeződik be az első rész. A másodikban találkozhatunk egy ma már kevésbé ismert hangszerrel, a Bach-trom- bitával. Bach ugyanis olyan magas hangfekvést írt elő a trombitákra, ami a mai hangszereken nem szólaltatható meg. Egy ideig a karmesterek ezt a szólamot oboán játszották el, ami hamar találkozott a kritikusok kardcsapásaival. A harmadik concerto a legnépszerűbb. Tóth Dénes zenetörténész szerint: „Bach művészetének hatalmas ereje, optimizmusa, vérbő energiája nyilatkozik meg előttünk ebben a kéttételes műben.” A negyediket kicsattanó jókedv jellmzi, az ötödik a kifejezés, a felépítés kiválóságában vetekszik a harmadikkal. A hatodik rész ritkán kerül előadásra Bach itt gambákat szólaltat meg. Most került ismét az üzletekbe a mű. A südwesti Kamarazenekart Heribert München vezényli. Kitűnő interpretációval találkozhatunk.