Új Kelet, 1996. augusztus (3. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-14 / 190. szám
UJ KELET Interjú 1996. augusztus 14., szerda 5 A falusi turizmus az elnök szemével Kiásatlan kincsek bújnak meg lábaink alatt Börcsök Antal Fotó: Csonka Róbert Fekete Tibor (Új Kelet) Az urbanizált, betonkalická- ba zárt városlakó örül, ha egyszer kiszabadul „börtönéből”, hogy belenyújtózhasson a nagyvilágba. A csendre, nyugalomra vágyók szívesen keresik fel az érintetlen természetet. Valódi háborítatlan környezetet már nemigen találni, de viszonylagos harmóniát igen. A falusi környezet még alkalmas arra, hogy egy kicsit mást csináljanak, elszakadjanak a tévék és videók világából, helyette inkább a madárcsicsergést, vagy épp a tehénbőgést hallgassák. Elég csak egy pillantást vetnünk a térképre, és jól láthatjuk, hogy megyénk szabad vizekben egyik leggazdagabb tájegysége az országnak. Ráadásul az ötvenes—hatvanas évek nagy iparosítása is ezen a vidéken tette a legkevesebb kárt az élő környzetben. Múlt héten megyénkben járt Börcsök Antal, Pusztamérges polgármestere, aki a Falusi Turizmus Országos Szövetségének elnöke is egyben. Ebből az alkalomból a falusi turizmus financiális lehetőségeiről, a továbbfejlődés esélyeiről kérdeztük: —A Felső-Tisza-vidék úgymond érintetlen területe az országnak, alkalmas lehetne a falusi turizmus színhelyeinek. Mit kellene tenni az itteni települések lakóinak ahhoz, hogy több vendéget vonzzon ez a vidék? — Mint az országos szövetség elnöke, én is azon vagyok, hogy a tagszervezeteinken keresztül próbáljunk meg eljutni oda, hogy mindenki egy idegen ember szemével kísérelje meg felfedezni saját lakókörnyezete értékeit. Tegnap érkeztem a megyébe, Panyola községben laktam. Örömmel állapítottam meg, hogy rengeteg érték van a faluban, de az egész környéken ugyanúgy. Ragyogó természeti adottságai vannak a településnek, hisz három folyó veszi körbe a falut. Ezt sok alföldi község vagy kisváros megirigyelné. Mégsem élnek az emberek a lehetőséggel. Hogy mit kellene tenni? Beszélgettem az itteni emberekkel, és megegyezett a véleményünk abban, hogy rendkívül fontos lenne átalakítani a szemléletet, elsősorban jó példák mutatásával. Utána különféle területfejlesztési alapokból, pályázatok útján lehetne pénzt szerezni a jó elgondolásokra. —Mi lehetne a vonzerő ezekben a falvakban? — Ezek a hagyományos házak tetszenek a külföldi, de a belföldi turistáknak is. Még először járok ezen a vidéken, de nekem sokkal szebb ez a környék, mint mondjuk a Dél- Alföld. — Mit ért szemléletváltás alatt? — Nem hiszik el az emberek, hogy ők mennyi értékkel rendelkeznek. Bárkinek elmondom Pusztamérges példáját, ahol csak homoksivatag van és semmi víz, hogy ennek ellenére mi mindent értünk el, nem hiszik. Polgármester vagyok 1990 óta, és meggyőződésem, hogy az önkormányzat irányításával el lehet érni a vendégek odacsalogatását. Ha egy olyan kevésbé előnyös környezetben, mint a mi településünk is, meg tudtuk csinálni, akkor itt pláne, hogy ide lehetne vonzani a turistákat. Feljeszthetjük a turizmust úgy is, hogy három— négy ház lesz alkalmas a vendégek fogadására. Ettől a település még nem válik alkalmassá a falusi turizmusra. Ki kell alakítani a falu arculatát, ki kell takarítani a községet. Az országnak ezen a részén elég sok tiszta települést láttam, de sajnos erre is, de az ország más részeire is igaz, hogy gaz van, gyom van, szemét van. Sőt, nem csak a közterületeken, még az udvarokon is. A lakó- környezet rendbetétele elsősorban nem pénz kérdése. Fogjanak össze a lakók, és ne irigykedjenek egymásra. Ezt ugyanúgy a piacra kell juttatni, mint az almát ezen a vidéken. — Az idegenforgalom nagy tortájából mekkora szelet a falusi turizmus? — A Falusi Turizmus Országos Szövetsége két éve működik, és szinte az egész ország vidéki hálózatát összefogja. Statisztikai adataink még nincsenek a befogadóképességről, a vendégágyak számáról. Egy biztos, megmozdult a vidék Magyarországán valami. Odafigyeltek arra, hogy végre összefogja valami őket, és nem felülről várják a megoldást. Nem a központi akaraton múlik, hogy mikor és hogyan juttatja piacra a szolgáltatásait, hanem ők maguk is tehetnek érte. Ez a szövetség nem a vendéget hozza majd a vendéglátóknak, hanem abban segít, hogyan lehet eladható termékké tenni a vendéglátást mint szolgáltatást. Európai szinten a kiállításokon és más rendezvényeken a mi szövetségünk képviseli hazánkat a falusi turizmus terén. A vendéglátásban és az idegenforgalomban csak nagyon kis hányad a falusi turizmusé. Ennek legfőbb oka, hogy nincs megfelelő támogatottságunk. Még a nagypolitika szintjén sem látják be, hogy ez nem egyszerűen a vendéglátás egy formája, hanem vidékfejlesztés, mezőgazdaság-fejlesztés, infrastruktúra-fejlesztés. Amikor külföldről eljönnek hozzánk Pusztamérgesre (háromnégyszáz dán turista), nyaranta magánházaknál laknak, ők nemcsak turisták, hanem vállalkozók is. Ők a pénzüket be akarják fektetni valahogyan, úgy, hogy létrehoznak különböző vállalkozásokat. Igen egyszerű az oka: mi, magyarok még mindig hajlandók vagyunk olcsón dolgozni, és az olcsó munkaerő fölfejleszti az adott települést. Azért dolgozunk (és nemegyszer harcolunk is), hogy ne csak az Ipari Minisztérium ismerjen el bennünket, ahová a tárcák közül tartozunk, hanem kapcsolódjon be a Földművelésügyi Minisztérium, a Területfejlesztési Minisztérium, és az önkormányzatokon keresztül a Belügyminisztérium. Ehhez tárcaközi bizottság kellene, mert így nem tudja az egyik kéz, mit csinál a másik. ól megy dolga a juhásznak. Csak terelgeti nyáját, fújja furulyáját, bú nélkül éli a világát — szól a nóta. Már Mátyás király tudta, hogy csillagszemű vagy nem, agyafúrt a juhászember, túljár az urak, tudósok eszén. Adott is aranypénzeket a ravasz bölcsességéért, amivel megvidámította az ő szegényekért melegedő szívét. Ha nem így volt, tessék érte számonkérni az igriceket — ott mesélik az égi birodalomban, miként tréfálta meg a juhász a pohos urakat. Ha már eljutott a messzi Amerikába, talán fölröppent a híre arra a messzi csillagra is, ahol az igricek tanyáznak, hogy tej és méz folyik itten. Oly kövérek a birkák, hogy gyapjúkból zizegő milliárdo- kat nyírnak. Mert ez a csoda megesett egy egyszerű juhászemberrel a nagy magyar Alföldön. Mit csináljon ezzel a sok pénzzel — ötlött föl a mi Jóskánk agytekervényeiben (tudjuk, azokban lakozik az ész). A birkák olyan kergék, hogy hiába minden tanítás, a füvecskét szeretik hersegtetni, amivel pedig bőségesen meg van terítve a jóisten asztala ideiem. Hát túltesz ő minden juhászon, aki ott fújja az égi legelőkön a tilinkóját, s akikről azokat a csudaszép nótákat faragták, hogy belesajdul az ember lelke. Pártolni fogja a szegény festőművészeket! —fényeseden meg benne a gondolat. Hogyis ne szeretné a művészeteket az, akit a Nap simogatott, a Hold cirógatott, s éjszaka csillagok terítettek rá ragyogó bársonydunnát, tücsök hegedült a fülébe, fülemüle csattogott altatót? Elszalasztottá bojtárjait a világ minden égtája felé, de elébb a lelkűkre kötötte, hogy ne legyenek szűkmarkúak, olyan igénytelenek, mint az aranygyapjas birkák. Meg is tartották azok engedelmesen az ő parancsolatját. Megakadt az egyikük szeme Taljánország- ban egy freskón, ami a milánói Santa Maira déllé Grazie-ko- lostor reflektóriumát díszíti. Jézus van rajta a tanítványaival, amint az utolsó vacsorát elköltik. Ámuldozott és keresztet vetett. — Kicsoda föstötte ezt a képet? — kérdezte illedelmesen. — Leonardo da Vinci, a világ legnagyobb zsenije — hangzott a válasz magyarul, merthogy kicsi nép vagyunk, de sokfelé szétszóródtuk. Beszéltek még neki cinqucen- tóról, illedelmesen végighallgatta azt is, aztán érdeklődött, hogy ki rendelte meg Vinci úrtól a képet. —A nagy Lorenzo Medici— mondták. Hát, ha 'ő nagy, az én uram még nagyobb—ágaskodott fel a bojtárban a büszkeség, hogy megszerzi az ötszáz éves freskót hazánk dicsőségére. Am hiába vakarta a fejét, sehogyse sikerült kiókumlálnia, hogyan vigye el onnan. Maradjon addig a falon, legyintett, és visszautazott Józsihoz a faluba. A többi huszonegy alkotással tért meg a hóna alatt. Így volt, nem lehetett másképp. Mert a Józsi juhász kapta magát, és bejelentette a legnagyobb adószedőnek, aminek olyan csúf neve van, hogy APEH, és sanyargatja a szegény népet: egymilliárd forintért vettem huszonkét műalkotást. Köztük van Leonardo da Vinci Utolsó vacsorája is (merthogy akkurátuson föl kellett sorolni mindent). No, mármost kérem vissza a 250 millió forintos áfát érte. Bámultak az adószedő urak és hölgyek, aprólékosan oda meg visszafelé számolgattak, ám akire nyáj van bízva, az álmában is tud úgy számolni, hogy abban a pokolbéli ördög se lel hibát. Kifizették a néhány milliócskát. Volt egy finánc, aki föltette, hogy ő már csak megnézi azt a híres festményt! Hiába állított be a pusztára szép szóval, elküldték: — Hogyan tetszik gondolni, becses művet nem akaszthatunk ki a falra, tönkremegy a lehelettől, a párától, a fénytől. Gondosan, különleges módon kell őrizni egy speciális helyen! Igazmondó emberek voltak, mert a freskót valóban így őrizgetik — Milánóban. Két évig tartott, míg szöget ütött egy művészetkedvelő adószakemberfejébe, hogy Utolsó vacsora címmel csupán egy falfestményt ismer a művészettörténet, Leondardo vásznon nem alkotott ilyet! Ha lenne is, dollármilliókat kérnének érte. Rohantak Józsi juhászhoz, aki oly nagyra tátotta a száját ámultában, hogy a furulya kiesett belőle. —Én csak egy egyszerűjuhászember vagyok — mondta. A műalkotásokat a szakértőim tanácsára vettem. S miért kételkedtem volna a szavukban? Engedelmesen visszaadta a kétszázötven milliót az APEH- nek. Igaz, ha csak a bankban tartotta, akkor is fialt neki legalább kétszázmillió forintocs- kát (a juhásznak kötelessége gyarapítani a nyáját, tudja ezt már a süldő bojtárfiú is). Aztán előkereste a mogyoróbokor aljába gurultfurulyáját, sfújta csillogó szemmel a nótáját: „A juhásznak jól megy dolga / Egyik dombról a másikra / Terelgeti nyáját. / Fújja furulyáját / Bú nélkül éli világát...” az igricek azóta tán ott mesélik az égi birodalomban, hogy él lent a Földön egy olyan furfangos juhász, aki túltett Mátyás király legravaszabb birkapásztorán is. Az utolsó vacsora Tóth M. Ildikó tárcája Kisvárosi reflex-teszt Dojcsák Tibor (Új Kelet) Egyszerűen nem értem, miért engedélyezik a parkolást olyan szűk utak egyik, másik, esetleg mindkét oldalán, ahol csak jóindulattal fér el egymás mellett két autó, és a sűrű, beláthatatlan kanyarok miatt soha nem lehet tudni, mi vár ránk tíz-húsz méterrel előrébb. Pontosan ilyen Mátészalkán a József Attila út MOL-keresz- teződéstől a rendőrségig tartó szakasza, vagy a Széchenyi út az Ópályi felé vezető úttól az Alkotmány útig. Fák, kerítések, sövények teszik beláthatatlan- ná, ennek ellenére csak itt-ott látni az út egyik felére vonatkozó megállási vagy parkolási tilalmat. Pedig ha ott megáll egy autó, az út egysávossá szűkűl, ahol az előzés vagy az elhaladás hazárdjáték, mert a kanyarok és a fenti akadályok miatt nem lehet tudni, nem kezdett-e valaki szemből hasonló manőverbe! Mert ha igen... A jó Isten a megmondhatója, hány koccanás következett már be emiatt ezeken és a hasonló utcácskákon. Kellően gyors reflexekei és elegendő tapasztalattal nem rendelkező autósok lehetőleg kerülik is ezeket a veszélyzónákat. Jól teszik. Semmi bajom a parkolókkal, hiszen többségük szabályosan jár el, amikor ott hagyja járművét, ahol. A baj a szabályozással van. Egyszerűen nem értem, miért nem tiltják be a parkolást a kanyargós, beláthatatlan, szűk utakon. A parkolók többsége udvarokra, illetve kapubejárókba is jogszerűen állhatna be, aki pedig nem, az legfeljebb gyalogolna egy kicsit. Az a kis mozgás a közlekedőket baleset- veszélytől, aparkolók járműveit pedig esetleges karosszéria- javítástól kímélné meg. Lehet mérlegelni. Úgy vélem, megérné. Ezek után egyszerűen nem értem...