Új Kelet, 1996. július (3. évfolyam, 152-178. szám)
1996-07-01 / 152. szám
UJ KELET Interjú 1996. július 1., hétfő 7 „Örülni mások örömének” A kulcsszavak: Gyüre Ágnes (Új Kelet) A Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége fennállásának tizenötödik évfordulóját ünnepli. Ehhez a jubileumhoz kötődve június 29-én kitüntetéseket vettek át azok, akik az egyesületi munkát kiemelkedő szinten végzik, és a MEOSZ tevékenységét segítik. A ceremónián jelen volt Göncz Árpád államfő képviseletében felesége, Zsuzsa asszony, Kalle Kön- kolla, a DPI (a mozgáskorlátozottak nemzetközi szervezete) elnöke és dr. Chikán Csaba, a MEOSZ elnöke. Ezen a nevezetes szombaton Balogh Zoltánná, a Szabolcs- Szatmár-Bereg megyei szervezet elnökasszonya, az Ember az emberért érem ezüst fokozatát kapta. (A kitüntetést tavaly alapították, évente hat főnek ítélik oda. Idén az évforduló alkalmából kivételt .tettek, és a három fokozat valamelyikét összesen 31 személynek adták át. Például dr. Csehák Juditnak, az Országgyűlés Szociális Bizottsága vezetőjének, dr. Fehér Miklósnak, a Magyar Orvosi Kamara alelnök- ének és Körmöczi Zsuzsának, a Sorstársak című tévéműsor fő- szerkesztőjének.) Nem ez az első elismerés, amivel Balogh Zoltánnét jutalmazták, hiszen 1990-ben a MEOSZ egyesületei közül egyedül az általa irányított szervezet vehette át a Magyar Köztársaság Minisztertanácsától az Ifjúsági díjat, 1993-ban pedig személyre szólóan méltatták a teljesítményét a Pro Caritate díjjal. (Az országban egyébként a Balogh házaspár az egyedüli, amelynek mindkét tagja birtokosa e kitüntetésnek.) Az Adélka asszonyhoz hasonló személyiségek titkának megfejtésénél talán az a legizgalmasabb kérdés: milyen példák, milyen késztetések visznek rá valakit arra, hogy a saját kínja mellé még másokét is önként a nyakába vegye. Miért érzi azt, hogy (f)el kell vállalnia egy olyan ügyet, amit mások nem vállaltak (f)el? Hiszen duzzoghatna is a saját sorsa miatt, járkálhatna sértetten, világfájdalmas arccal. A történetnek, amit a kitüntetett elmesélt magáról, három kulcsszava van: derűlátás, szorgalom és szeretet. így mondta el élete sorát: — 1945-ben születtem. A háború zűrzavarában az édesapám és a várandós édesanyám vagonokban menekült a Felvidékre. A születésem időszaka tele volt bonyodalommal. Talán ez is lehetett az oka annak, hogy kétoldali csípőrendellenességgel láttam meg a napvilágot, s a kisgyerekkorom úgy telt, hogy szinte a kórházból mentem iskolába. Ahol aztán felmentettek tornából, ültem a kispadon, amíg a többiek ugrándoztak. A szüleimtől is gyakran hallottam, hogy mit ne csináljak, mit nem szabad. Felnőttként már tudom, hogy a szüleim mit szenvedhettek az én betegségem miatt, s azt hiszem, korai halálukban is szerepet játszottak a velem kapcsolatos gondjaik. A mostani munkámban azért is tartom különösen fontosnak a gyerekek és a családok felkarolását. Aki például életkori sajátosságokból adódóan válik beteggé, talán el sem tudja képzelni, mit jelentenek ugyanazok a megpróbáltatások, gátak egy csöppségnek. S mit tesz az, ha szüleinek végig kell élni, ami az aprósággal történik. Még mindig nagyon megrendít, ha bizonyos családok a kicsi tragédiája okozta stressz miatt hullanak szét. Valamikor óvónő szerettem volna lenni, a pálya fizikai követelményei viszont azt diktálták, hogy más hivatást válaszszák. Pedig középiskolás koromban még nem látszott a járásomon semmi. Az állapotom a kisfiam megszületése után kezdett rohamosan romlani. Nehéz beszélni arról, milyen iszonyú egy fiatalasszonynak, ha egyszer csak szembe kell néznie a ténnyel, hogy csak botra támaszkodva tud lépni. Én talán már túljutottam a lelki krízisen, felülemelkedtem azokon a pillanatokon, amikor gombóc volt a torkomban, mert megbámultak vagy utánoztak. Nem akarok már begubózni, elbújni a négy fal közé. Ebderűlátás, szorgalom és szeretet ben persze igen nagy szerepe van a férjemnek, a fiamnak, a kisunokámnak, akik így fogadnak el, így szeretnek, így a társaim. Mára már kidolgoztam a magam sajátos agykontroll-mód- szerét, és van annyi erőm, tartásom, amiből másoknak is tudok adni. Akik bejönnek az A Bürger kór az érszűkületnek olyan fajtája, amelynek következtében ennek a férfinek fokozatosan amputálták le a végtagjait. Végül mindkét kezét és lábát elveszítette, csak egy fej és egy törzs ült az ágyon. Két iskolás gyereke és fiatal felesége volt. Azóta meghalt. de nem tudom elfelejteni. nyolc év munkaviszony után — rokkantnyugdíjas. Előbb aktívaként, aztán választott titkárként, majd tíz év óta elnökként dolgoztam-dolgozom az egyesületben. Sose akartam otthon ülni, vagy esetleg azzal tölteni az időt, hogy házról házra hordjam a pletykát. Tányérokat festettem, különböző ügyfélfogadásra, gyakran elsír- ják magukat. Vigasztalom őket, hiszen nem tehetünk arról, ami történt velünk. Tudja, egyszer kinn jártunk Nyírbátorban a férjemmel egy Bürger kóros férfinél, mert a lakásátalakítási támogatásához műszaki rajzokat és környezettanulmányt kellett készítenünk. Amikor valaki ott ül velem szemben és pityereg, azt mondom neki: fel tetszett tudni kelni, öltözni, utazni. Örüljünk annak, hogy csak ennyi bajunk van! Én egyébként 1981-ben Ka- jatiné Piló Magdolna gyógytornász hívására vettem részt az egyesület alakuló ülésén. Ebben az évben lettem — tizenBalogh Zoltánná és megérdemelt kitüntetése Racskó Tibor felvételei társadalmi munkákat végeztem a fiam óvodájában, iskolájában. Mindez a fájdalmaimról is elterelte valamennyire a figyelmet. Nagyon élvezem, ha közösségben lehetek, ha bárkinek segíthetek. Szörnyű, hogy ma már sokakat nem boldogít mások öröme. A különböző támogatási formák kérelmezői között gyakran találkozom olyanokkal, akik nem annyira rászorultságuk okán, mint irigységből, kapzsiságból akarnak anyagi előnyökhöz jutni. Azt hajtogatják, hogy ez nekik jár. Holott minden támogatás igényelhető, adható csupán, és bizonyos szempontok szerint kell szétosztani. Aminek a megváltoztatása még sok munkával fog járni az az, hogy a közéletben tesséklássék módon kezelik a mozgáskorlátozottakat. Vagy nem építenek — egyébként márványlépcsős! — középületekhez rámpát, vagy ha építenek, sokszor olyan meredek, hogy egy egészséges, (mondjuk babakocsit toló) ember is alig tudja használni. Vagy említhetném azt is: a nyíregyházi közgyűlés illetékes bizottsága támogatta ugyan, hogy a járdák szegélyét mindenütt döntsék meg, de a felsőbb fórumon úgy határoztak: nincs rá pénz. Nem lehetne ezt meg nem valósult beruházások maradványpénzeiből megoldani? Régen kinőttük már a mostani székhelyünket. Nyáron az ügyfélfogadási napokon kiültethetem az udvarra azokat, akik az épületben nem férnek el, de télen nem. Ideális környezet lehetne számunkra a Malom utcai volt óvoda, de azt el akarja adni az Önkormányzat. Tételezzük fel, hogy kap érte tízmillió forintot. A városi egyesületünk azonban tavaly több mint tízmillió forint állami támogatást juttatott a Nyíregyháza térségében lakó rászorulóknak — csak lakásátalakításra. Úgy is vehetnénk, hogy tízmilliót mi is leraktunk az asztalra. Ha nem is az önkormányzatéra, hanem hetvenkét nyíregyházi polgáréra. Ám nem lenne jó, ha ez a beszélgetés negatív élményekkel zárulna. Fontosnak tartom elmondani: csodálatos, hogy párok találtak egymásra az egyesületben, és a találkozásokból — egészséges! — gyerekek születtek. Inspiráló hatással bír rám és munkatársaimra, hogy nyíregyházi csoportunknak kétezer tagja van. A megyében kilencezer sorstársat tartunk számon. Büszkék vagyunk arra, hogy a Start Rehabilitációs Vállalat és Intézményei az iskolával együtt 1800 tagot számlál. Megnyugtat, hogy mindig megtaláltam azokat a kollégákat, akikben megbízhatok, és akik munkámat segítik. Ezt köszönöm. Remélem, lesz folytatója ennek a munkának akkor is, ha én már elfáradok. Alkotó kedvű gyerekek tíz napia Országos diákszínjátszó tábor Máriapócson Buzogány Béla kéztartása is kifejező Fotó: Bozsó Katalin Berki Antal (Új Kelet) A világhírű búcsújáró kegyhely negyedik alkalommal ad otthont diákszínjátszóknak. Az ország minden részéről érkezett fiatalok neves előadóktól, művészektől tanulják a színjátszás alapjait. A rendszerváltás után nehéz helyzetbe került amatőr mozgalom szép lassan magára talál. A megváltozott körülmények ellenére is erőteljesen fejlődik és ehhez tulajdonképpen nem is kellenek egetverő nagy dolgok. Elég egy lelkes, családi okok miatt pályát módosító színművész, aki azért nem akar végleg elszakadni szakmájától. Elég egy segítő szándékú önkormányzat és egy érdekes, akár a piaci igényeknek is megfelelő közművelődést finanszírozó formula és máris működik Máriapócson is alkotótelep. A tábor céljairól, a diákok előtt álló feladatokról beszélgettünk az elképzelés megvalósítójával, az alkotótelep vezetőjével Buzogány Béla színművésszel. —Mivel foglalkoznak a gyerekek a tábor tíz napja alatt? — Sok mindennel. Amit lehet megmutatunk a résztvevőknek. Törekszünk egyfajta színművészeti keresztmetszetet tanítani a diákoknak. Ehhez persze sokkal több időre lenne szükség, de amit lehet belesűrítünk a rendelkezésünkre álló tíz napba. — Hogyan alakul a tábor nyári programja? — Elég korán kelünk. Délelőtt tartjuk a műhelyfoglalkozásokat. Négy csoportban beszédtechnikát, mozgásművészetet, színészmesterséget oktatunk. A foglalkozásokon nemcsak elmélyült munka, hanem könnyed kikapcsolódást nyújtó elfoglaltságra is lehetőség van. Gyerekeink íjászatot tanulnak és lovagolnak is. A délelőtti kemény munkát jelentő gyakorlatok után az ebédet és a pihenőt követően kezdődnek a próbák. Készülünk a Szárnyas Sárkány fesztiválra, a táborzáróra. — Mi jelenti a szabadidőt? — Tulajdonképpen semmi. Az eredetileg ennek szánt esti programok is a szakmai képzést szolgálják. így például filmvetítés után a színészi munka különbözőségét elemezzük. A gyerekek gyakorlatban láthatják a filmbeli és a színészi játékmód másságát, de Pregitzer Fruzsina önálló estje sem pusztán a kikapcsolódást szolgálja, hanem gyakorlati úton tapasztalják meg a pódiumművészet lényegét. Végszóra toppan be Megyeri Zoltán, az egyik csoport vezetője, a Móricz Zsigmond Színház tagja. — Művész úr, ön színházában az elmúlt évben stúdiósokat oktatott. Lát-e valamilyen különbséget az itteni és a nyíregyházi munkája között? — Igen nagy a különbség. Ők még olyanok, mint a csikók. Mindenre azonnal reagálnak, nem kímélik magukat. A színészi munka más, az ott dolgozók okosan osztják be erejüket, legfeljebb a főpróbákra szívják föl magukat. Az itteni gyerekek az együttlét minden pillanatát kihasználják, mindig a legmagasabb hőfokon dolgoznak, magukat nem kímélve élvezik azt, amit csinálnak.
