Új Kelet, 1996. július (3. évfolyam, 152-178. szám)
1996-07-04 / 155. szám
6 1996. július 4., csütörtök Tradíció m ÚJ KELET Családok, sorsok Szabolcsban Egy város szolgálatában Sikli Tímea (Újí Kelet) Az 1846 decemberében megtartott nagy Nyíregyházi tisztújításon Suták Sámuel akkori polgármester leköszönt, s maga helyett Zsiska Mihályt javasolta a posztra, aki azonban visszautasítva ezt, a stafétabotot inkább Krajnyák Jánosnak adta tovább. Az új városvezető mellé főbíróként Kralovánszki Andrást, albíró- kapi tényként Juhász Mihályt, tiszti ügyészként pedig Ma- jerszky Lajost választották meg. A következő adat, amit a Juhászokról tudunk, az Péter születése, aki 1840-ben Juhász Mihály fiaként látta meg a napvilágot. Felcseperedvén édesapja nyomdokaiba lépve 0 maga is tagja lett a tisztikarnak, iktatóként dolgozva Bencs Kálmán polgár- mester irányítása alatt. Később családot alapított, melyből négy gyermek született, legkisebbként 1894-ben Juhász Mihály. Nyíregyházán végezte a középiskolát, majd jogot tanult. Szinte már családi tradícióként lépett a város szolgálatába 1914-ben. Néhány hónappal később, Juhász Mihály az elsők között állt be a Magyar Királyi 3. Honvéd Tüzérezredhez, Munkácson. Öt évet harcolt végig, majd tartalékos főhadnagyként szerelt le. Visszatért szülővárosába és helyettes közigazgatási tanácsnokként folytatta tovább a munkát mindaddig, míg 1922. február 15-én meg nem választották adóügyi tanácsnokká. A fiatal férfi időközben beleszeretett Rittli Irénbe, akit még abban az esztendőben oltár elé vezetett. Alig egy évvel később megszületett fiuk Gyuri, majd újabb egy év múlva, 1924-ben Marika. Sokáig keresgéltünk a történelmi iratok közt, míg végre ráakadtunk egy adatra, mely bizonyította, hogy bár a szülők már meghaltak, a két gyermek,— talán utolsó képviselőiként a Juhász családnak— még mindig él. Kétszobás lakásában, fényképek és emlékek közt kerestük fel Józsa Gáborné Juhász Máriát, aki a szeretet legmelegebb hangján, így emlékezett visz- sza édesapjára. —Mikor szüleim összeházasodtak, édesapa már az adóhivatalnál dolgozott. Néhány évvel később, 1934-ben léptették elő főjegyzővé. Hatalmas házban laktunk az Ószőlő utcán. A ház előtt egy, az udvaron, az L alakú épület ablakait árnyékolva, két diófa állt. Talán még most is megvannak. Ott éltünk mi szeretetben, békességben egészen 1940-ig, amikor apukát Felsőbányára, egy egészen kis városba helyezték polgármesternek. Mennie kellett, mert az akkori nyíregyházi polgármesterrel egyidős édesapám itt már nem léphetett tovább a ranglétrán, ígyhát, felszedelőzködött a család és útnak indult. Pontosabban csak anyuka és apuka, hiszen én érettségi előtt álltam, bátyám pedig már kint volt a fronton. A Nyírvidék Szabolcsi Hírlap 1940. november 22-ei számában a következőket írták apuról:„Nagyra becsülte mindenki, mert azok közé a kevesek közé tartozik, akik nem tudnak ártani, akiknek szelíd jósága bearanyozza az életet, mint a tavaszi napsütés a fát, virágot, minden fűszálat... Izzig-vérig nyíregyházi ember, nagyatyja főbírája volt a városnak, a nyíregyházi problémák ismeretében nőtt fel, minden valós ügy minden vonatkozását ismerve.” Tehát szüleim elindultak az ismeretlenbe, és a vizsgák után én is csatlakoztam hozzájuk. Négy évig éltünk Felsőbányán. Az ismerősök közül, aki csak tehette vagy már elmenekült, vagy éppen azon gondolkodott, hová lenne érdemes átmenekíteni családját. Apuka hallani sem akart a menekülésről. így aztán 1945. májusában, mikor már Felsőbányát is Erdélyhez csatolták, szekérre tettük kis motyónkat, és kétheti zöty- kölődés után visszaérkeztünk Magyarországra. Borzasztó volt Nyíregyházán mindent újrakezdeni. Apa visszament a megyeházára, egészen 1949-ig dolgozott ott. Abban az évben mentem férjhez Józsa Gáborhoz, aki a felsőkereskedelmiben dolgozott tanárként. A szülői házban éltünk mi is férjemmel és lányommal mindaddig, míg nem államosították azt. Bár szeretteim közül ma már csak a lányom és a három unoka vesz körül, hálát adok a sorsnak minden pillanatért, amit apukával, anyukával és férjemmel tölthettem el. Sámánénekek A honfoglalás 1100. évfordulójához érkeztünk. Számot kell vetni a magunk mögött hagyott évszázadokkal és a jövendőnkkel. Ám az ember és maga a nép olyan, mint a gyökerétől elszakított virág, ha elfedi a saját múltját, legendáit. Bese, a látóember azért jelent meg nekünk a tejfehér törzsű virágfa előtt, hogy emlékezetünkbe idézze azt a sok-sok ezer éves korszakot, amikor a sztyeppés őshazától a mi szülőföldünkig vándoroltak ősatyáink. Fogadják szeretettel lapunk tisztelgését őelőttük. De tisztelegnünk kell mindazok előtt is, akik közelebbi múltunkat formálták, akik megteremtették itt, a Tisza és a Szamos ölelésében megbúvó keleti végen azt a tradíciót, amelyből a szegénysorsúnak mondott szabolcsi, szatmári és beregi ember mindig maradandó, országra szólót tudott alkotni. MILLEC£NT£HARIUM Az Etel folyó mellett Tóth M. Ildikó Bese két kezét a tűzhöz emeli. Lilás lángok csapnak a magasba, úgy lobog a kis farakás, mint a máglya, de nem szikrázik, nem éget. Mélyen belenéz a lángokba: — Nagy néppé szaporodtak Hunor és Magor ivadékai, de a meotiszi mocsár már nem adott elég halat, madarat és füvet a barmoknak. Kerek, dorongkupolás nemezsátraiknak nem volt már szárazulat az ingoványbán. Összeült a legnagyobb, legdíszesebb sátorban a tanács. Ott ültek hallgatag méltósággal, lábukat maguk alá húzva a tűz körül. Megszólalt a vének véne: — Vért iszik a csahos kutya, bottal csapnak egymásra legelőhelyért a pásztorok. Elapadt a kancák és asszonyaink teje. Menjenek jó harcosaink, kémleljék ki, hol van kövér föld, legelő, víz a népünknek. A családfők bólintottak. Megkérdezték a varázslót, hogy mit mondanak az istenek. Nagy, szép országot látott az én ősapám, ahol gyönge, pogány, hevesvérű nép lakik, s a havas hegyek karjában széles folyó hömpölyög. Megfordult egy kerek esztendő, mire a kémlelők visszaértek a hírrel: van egy nagy birodalom, keleten Tatárország, Mongólia, délen Etiópia határolja, nyugaton egy nagy folyó, dúsan van benne berek, erdő, vad, hal, csak egy kicsiny gázló a bejárata. A szittyák, vagy más néven a szkiták lakják. Fölkerekedett a nép. Sátraikat sokszor felverték a virágzó legelőkön. Elöl hajtották kisfe- jű, acélos izmú, szélsebes vág- tájú lovaikat, aztán a ménesek után a szarvasmarhákat és a juhnyájakat, amik után csak szik maradt. Sokszor ültek halotti tort, az asszonyok guggolva szültek gyermeket. Mivégre elérték Szittyaországot, kiirtották elébb az alpazurokat, akiket ruténoknak ismertek. A nagy folyót, ami mentén haladtak, Etelnek nevezték, amikor pedig elhagyta a szittyaföldet őrző, hófelleges hegyeket, Donnak. A besenyők és a fehérjunok szomszédságában telepedtek le, a Volga és Kaukázus között, Levédiában... Furcsán nehéz a fejem, ólmos tagjaimat nem bírom megmozdítani a bódító füstben. A nyelvemet is nehezen fordítom a szóra: — Bocsásd meg Bese a kérdésemet. Tudósaink máig nem tudtják bizonyosan, merre vándorolt Magna Hungáriából, az Ural déli területéről, ahol ma a baskírok laknak, a magyar nép. Te, aki tudod a múltat, mondd, ez a való, amit elmeséltél? Hogy történt? A sámán nem válaszol. Csak szeme fehérjét látom a tűzön át. — Haj regő, rejtem... — énekli az ősi szavakat, két karját ültében kitárja, derékból ringatózik, köröz felsőtestével egyre sebesebben. — Az Etel folyó mellett — folytatja hallatlanul hagyva a kérdésemet — Hunor és Magor száz és nyolc fia száz és nyolc nemzetségre sokasodott, mindüknek adtak egy tartományt. A tűz azt mondja, hogy Hunor népét, a hunokat onoguroknak nevezték, Magor ivadékait magyarnak, mert a magyar nép a Ménródtól fogant két deli legény ágyékából származott... Telt, múlt az idő, oly szapo- rasággal áldották meg őket az istenek, hogy méneseiknek, nyájaiknak, harcosaiknak, szolgáiknak szűkös lett Szittyaország, aminek három fejedelemsége volt: Baskíria, Dencia és Magoria — törnek föl torkából a mondákba rejtett történetek a magyarok tetteiről. — Egybegyűltek, s maguk közül a minden nemzetségből kiválasztott tízezer harcos fölé kapitányokat rendeltek: Csele fiát, Bélát, Etelét, Kévét, Budát, Kadocsát és a kadar nemzetségbeli Bendegúz fiait, hogy új földet foglaljanak. A többieket hátrahagyták, hogy hazájukat az ellenségtől megvédjék. A Torda nemzetségbeli Kádárt választották, hogy igazságot tegyen a viszálykodók között, büntesse meg a tolvajokat, latrokat. Aki parancsát semmibe veszi, azt rabszolgává tegyék, száműzzék, vagy szablyával úgy szétvágják, hogy kétfelé essék menten. Elindult a had, végét, se hosszát nem látta emberfia. A sátrakat, asszonyokat, gyerekeket szekerek vitték. Minden baj nélkül átvonultak a bessenyők és a fehér kunok földjén egész a Tiszáig, és megtelepedtek itt, Pannóniában, amit akkor a lon- gobárd nemzetségből való Markin helytartó kormányzott. Hírnökét segítségért küldte. — Hunok szabdalják földemet, népemet süvítő nyilaikkal, görbe, kétélű szablyáikkal, jól kovácsolt lándzsáikkal — üzente Markin a rómaiaknak. Azok a német nemzetből való Veronai Detrét küldték nagy sereggel. Könyörtelen, véres csatákban vívtak meg egymással, sok száz jó hun vitéz elesett, de többet vágtak le Márkin és Detre katonáiból. Ce- zumomál, a legnagyobb csatában ottmaradt sok német fejedelem, római harcos és Béla, Kadocsa, Réva negyvenezer vitézével. Őket hun szokás szerint a bálványkőnél eltemették, illő módon megsiratták. Az öreg rezzenetlen arcán mintha könnycseppek gurulnának végig, és legördülnek a szakáll án. — Szétszéledt az ellenséges sereg — mondja énekelve. — Amikor a hunok meglátták, római szokás szerint az alacsony termetű, széles mellű, büszke járású Attilát, királlyá választották. Ő Budát, akivel egy anyaméhből származott, a Tiszától a Don folyóig terjedő föld kormányzójává tette. Ezután a szittya királyok nagyerejű, csodás kardját, amit egy hun pásztor talált, s amikor kihúzta a földből, lángnyelvek csaptak fel, a magasba emelte, és így kiáltott: — Én vagyok Isten ostora, a világ félelme, ezentúl így nevezzen minden ember! (Következik: Attila hódításai)
