Új Kelet, 1996. július (3. évfolyam, 152-178. szám)
1996-07-30 / 177. szám
UJ KELET mmmgmmmgsm 8 1 Tradíció 1996. július 30., kedd 7 Kismesterségek a megyében 2. Kékfestő műhely A mai Szabolcs-Szatmár-Bereg megye területén csak Nyíregyházán működtek kékfestők. E mesterségnek állít emléket a Múzeumfalu műhelysorában az 1930- as éveknek megfelelően berendezett kékfestőműhely. A nyíregyházi kékfestőmesterség kialakulása a XVIII. század második felére tehető, arra az időszakra, amikor a település megerősödött és várossá fejlődött. A kékfestőmesterség utolsó képviselője a városban a Gutyán család volt. Gutyán János 1910 körül épített saját műhelyt. Az I. világháború után a kékfestés mellett kelmefestést is vállalt. 1932-ben átadta műhelyét fiának, aki a 30-as évek végéig gyakorolta a mesterséget. Ezután a kékfestés végleg megszűnt Magyarországon. A kékfestő kelme a népviseletben és a lakástextilek körében játszott szerepet az elmúlt században. A Nyírség szőlő- és bortermelésről a régmúlt időkből meglehetősen kevés adatunk van. Bár az 1720-as megyei összeírásban a szőlő nem szerepelt, 1865-ben már 9904 katasztrális hold szőlőt regisztráltak ezen a területen. A XIX. században Szabolcs megyében kevés volt a kádárok száma. Nyíregyházán 1850-ben három kádár dolgozott legény és inas nélkül. 1868-ban ugyanitt hét, Nyírbátorban kettő, Kisvárdán pedig egy kádárt írtak össze. A későbbi évtizedek során több településen dolgozott kádármester, de számukat pontosan nem ismeijük. A megye területén a céhes korszakból önálló kádárcéhekről nincs tudomásunk, de ez nem jelenti azt, hogy a kádárok tevékenységét ne céhes keretek határozták volna meg. Tudjuk például, hogy 1805-ben a nyírbátori kádárok a pesti kádárcéhekbe kérték felvételüket. A kádárok nemcsak különböző űrtartalmú hordókat, hanem fennálló edényeket is készítettek. Ilyen volt a puttony, a kupa, a köpülő, a sajtár és a kád. Miként más iparosok, érdekeik képviseletére a kerékgyártók is céhszervezeteket hoztak létre. Az eddig ismert legkorábbi bognárcéhek 1459-ben Kassán alakultak meg. Megyénk városaiban csak igen későn, a XIX. század elején nyertek privilégiumot olyan vegyes céhek, melyek tagjai között kerékgyártókat is találunk. Nyíregyházán 1818-ban,Tiszadobon 1821-ben, Nyírbátorban 1839- ben kapott ilyen kiváltságot céh. A bognárok szerszámkészlete elsősorban a fa feldolgozásához kapcsolódik. Egyik legfontosabb eszközük a kézzel vagy lábban hajtott eszterga volt. Ennek segítségével alakították ki a henger ala- kú kerékagyat, ami aztán a küllőzőszéken nyerte el végső formáját. Ezen fúrták ki a küllők helyét, majd a kerékfal-kihajtó padban előzetesen kifaragott talpakat is összeillesztették. Bár az első kötélgyártó céhek az erdélyi szász városokban már 1376-ban meglakultak, ezek, s az őket követő XV—XVI. századi más erdélyi és felvidéki céhek elsősorban a bányászat, a távolsági kereskedelem és a hajózás igényeit elégítették ki. Az egykori Szabolcs megyében nem volt olyan nagy számú kötélgyártó, mint az ország nyugati és északi részein. Bár már egy 1793-as összeírás emh'ti a megyében dolgozó kötélgyártókat, szám szerint hetet. A megyében működő kötélverők közül csak a nyíregyháziak kértek és kaptak privilégiumot és alakítottak vegyes céhet a szíjgyártókkal 1818- ban. Ez azonban nem jelenti azt, hogy más településeken ne működtek volna kötélverők. Az 1828-as megyei összeírás hét kötélgyártót talált a területen, akik közül négy Nyíregyházán, három pedig Nyírbátorban űzte az ipart. A kötélgyártó manufaktúra ugyan már a múlt század elején megjelent hazánkban, gyári termelésről csak az 1870-es évek óta beszélhetünk. Ekkortól kezdve a jóval nagyobb teljesítményekre képes üzemek egyre jobban háttérbe szorították a vidéki települések kisiparosait, termékeik azonban még századunk második felében is megjelentek a heti piacokon és a vásárokon. Bár az utóbbi években a hagyományos kender alapanyagot felváltotta a műanyag, az állattartás és a mezőgazdság ma is igényli a kötélgyártók által készített termékeket. Kalapformák Fotók: Csonka Róbert Sámánénekek (9.) Tóth M. Ildikó Révüléséből ébredezni kezd a vén sámán. Szeme megtelik fénnyel, arca haloványrózsaszín pírrel. A láng is mintha feltámadna, s köntöse tükreire vörös lobot vet. Szinte felizzanak tőle a kerek fémlapok, és életre kelnek köztük a szarvasok, bölények, kígyók, halak képei. Rám emeli fekete, szúrós tekintetét: — Őseikhez tért rég azoknak a regőseiteknek lelke, akik még énekeltek az ősi Pannóniáról. Árpád magyarjai előtt a széles folyókkal szabdalt, erdőkkel borított sztyeppföldön az uar és hyon, más néven varchonita törzsek, a hozzájuk csatlakozott zabenderek, tamiachok, kotzagerek, bolgárok éltek, és az első magyar honfoglalás népei, az onogurok csatlakoztak hozzájuk. Ez volt Krisztus után 670 körül, az avar uralom idején. Voltak még itt gepidák és a hódító rómaiak ivadékai. Ezt mondja a tűz... — És elmond-e mindent, Bese? — kívánkozik ki belőlem a kérdés. LLEEENTENÁRIUM A honfoglalás Meglepetésemre válaszra moccan fogatlan szája: — A tűz hatalmas, mindenható isten. Tudja a múltat és a jövendőt. De ha titkát kifürkészni akarja földi halandó, lángjaival szénné égeti, ezért ne kérdezz soha az istentől! — kiált föl, és az égre nyújtja karjait, mintha bocsánatát kémé bűnös kíváncsiságomért. Sápadtan ülök, nyelvem mintha kővé dermedt volna, testem akár a száraz fadarab. Bese nehezet sóhajt. — Árpád magyarjait a második besenyő támadás űzte ki az etelközi hazából — szólal meg újra. — Ő, akibe atyja varázserejű lelke, bölcsessége és bátorsága, a szent Turul inkarnációja költözött, főhadával Verecke felől a Tisza jobb partján vonult délre, és ott ütközött meg a Duna—Tisza közén uralkodó Szvatoplukkal, akit Salán néven ismernek a krónikák, s akinek történetét az imént mondtam el tenéked... Az ég istene kegyes volt honfoglaló ősatyáinkhoz, mert fejedelmének halála után igen meggyöngült a nagy-morva birodalom. A főhadból még itt, ezen a felső-tiszai vidéken — mutat körbe széles mozdulattal — kivált Kende, a régi fővezér és Töhötöm, más néven Tétény népe. Átkeltek a Tiszán, és a Kőrösig terjedő nagy síkságot, ami legjobban hasonlított Szittyaország földjére, ahol őseik csontja porladt, birtokukba vették. Töhötöm népe elhatolt a Szamos völgyén át Kolozsvár és Gyalu vidékéig, és Gyalutól, a bolgár vezértől elhódította a tordai sóbányákat. Az északkeleti részeket a magyarokkal érkező és velük keveredő kabarok, Ed és Edö- mén, Bors és Örösúrnépe szállták meg. Bors, Böngér fia tiszte az volt, hogy megszemlélje az ország határait, egészen a Tátra hegységig gyepűakadályokkal megerősítse, és az ország őrizetére várat emeljen arra alkalmas helyen. A Boldva folyó mellett a parasztokkal felépíttetett egy várat, amely kicsiny volt, ezért nevezték el Borsodnak. Árpád ispánná emelte Borsot, és rábízta az ország eme részének minden gondját... Ekkor, mintha magot hintene, füvet szór az imbolygó lángokba. Nehéz, bódító illat száll föl: talán Isten fája, varádics, csombor és taplógomba — ízlelgetem orrommal a szagokat, ahogy eleink tették, akik a földet is megízlelték a szájukban. — Huba és Lél törzse — folytatja Bese — a Tisza-kanyaro- dónál vált el az Árpád vezérelte főhadtól. Átkelt a Rima, a Zagyva, az Ipoly és a Garant völgyén, és eljutott Zólyomerdőig, amely olyan irdatlan volt és sötét, hogy riadoztak a paripáik, és a harcosok hadi szekercével, fokossal hasogattak utat a hadnak. Majd a Dunát a váci könyöknél érintve Csallóközig és a Nyitra folyóig nyomultak. A déli seregek az erdélyi hágókon vergődtek át: Kál és Botond törzse megfogyatkozva foglalta el a Maros folyó völgyét, aztán a Maros—Ti sza—Al-Duna közét. Szentes és Csongrád vidékén találkoztak a főhaddal. A Tisza mellett, ahol Alpár vára állt hajdanán, megütköztek a titeli Salán vezérrel, aki görög és bolgár segédcsapatokkal szállt harcba, és győzedelmeskedtek felette. A Tisza—Duna-köz déli részét Kál és Botond népe, míg a csongrádi részeket Ond vezér törzse szállta meg. De hatalmas méneseiknek, gulyáiknak, nyájaiknak kicsi és szűk volt az erdős-hegyes, ingoványos-homokos rész, ezért kétesztendei pihenés után a Dunántúl, más néven Pannónia és az északnyugati részek leigázására indultak. Szlovénok, bolgárok, frankok, és a blakok, akik hasonlítottak a törökökre, lakták akkor a magyar földet. A honfoglaló hadjárat közben történt, hogy Árpád, aki nemcsak magas termetével, de okos észjárásával és atyjától, Álmostól tanult finom diplomáciájával is kitűnt a vezérek közül, elküldte követeit a Bihart uraló bolgár Ménmarót vezérhez. Küldött velük tizenkét pompás fehér lovat és tevét, pompás bőröket, drága selyem köntösöket, rabszolgákat, és rabszolganőket, ahogyan illik. — Bolgárok fejedelme! Ősatyám, Attila örökéből add át békében nekem a Szamos folyótól a nyíri határig és a Meszesi kapuig terjedő földet — üzente Ősbő és Velek vitézeitől. Ménmarót, miután megvendégelte és ajándékokkal halmozta el őket, a harmadik napon ezzel a válasszal engedte el Árpád követeit: — Jövevény vagy, ezért segítek neked, ahogy barát a barátnak, a vagyonomból adok, hogy népeddel szükséget ne szenvedj. De amíg csak élek, nem engedem át neked azt a földet, amin élünk, sem jóindulatból, sem ijedelemből. Azt mondod, hogy Attila marad- vája vagy, akit isten ostoraként félt a világ, és ez a föld a te jogos örökrészed. Attila ugyanezt a földet erőszakkal elragadta az én ősatyáimtól, de most az én uram, a konstantinápolyi császár jóvoltából senki az én kezemből ki nem veheti! Már azt is méreggel viseltem, amit Salán vezér tett! Árpád arca megvörösödött, amikor meghallotta Ménmarót üzenetét, vezérei haraggal vonták ki szablyájukat, és elrendelték, hogy nyomban nagy sereg keljen útra Biharba. Vezérül Tas és Szabolcs vitézt tették, velük tartott Tétény is, fiával, Horkával együtt. Rettegtek a magyaroktól a föld népei, csúfnak, görbe lábúnak, bűzlőnek, vért ivóknak mondták őket, ahogy később is minden idegenről, ellenségről ez hírlik mindenfelé — néz a vén sámán a távoli messziségbe. Hangja erős, neheztelő:-— Ezért elbújtak a mocsarakba, erdősségek sötétjébe. A had tábort vert a mai Szabolcsnál, ekkor a lakók félelemmel borultak eléjük, és kezesül adták fiaikat, csak ne legyen bántó- dásuk. Látta Szabolcs vezér, hogy várépítésre nagyon alkalmas a Tisza melletti hely, ahonnan hegyek állófellege sejlik fel a közelből, ezért széles árkot ásatott és esős földvárat építtetett, amit róla neveztek el. Katonaságot telepítettek bele, szolgálni rendelték a lakókat, és a várat rábízták Ekölcs nemes vitézre, majd Szabolcs és Tas vezér a Tisza partját követve Szatmárig mindent meghódított. Annak várának rideg töm- löcébe vetették Ménmarót, ott szolgáló katonáit, és továbbindultak a Meszesi-kapuig. Tétény és fia, Horka a Nyírerdejétől és Omsó-érig minden élőt a magyarok uralma alá rendelt, majd onnan felfelé haladva Zilahig úgy jutottak el, hogy rájuk senki sem merészelt kezet emelni. Ménmarót katonái sem, inkább a Kőrös-folyót kezdték őrizni. A kettévált had a meszesi részeknél találkozott, ott nagy ünnepet ültek, dicsekedtek a maguk hódításaival. Hajnalban elhatározták, hogy Árpád birodalmának határa a Meszesi-kapu lesz ezen a vidéken, ezért az ott lakóknak, akiket szolgaságukba vetettek, megparancsolták, hogy nagy gyepűgátat emeljenek hatalmas szálfákból a határ őrizetére, és építsenek kőkapukat. Most pedig elmesélem néked, hogyan lett Árpád Ménmarót lányának ipaja... — emeli föl az égre szarvasagancsos, galambősz fejét. (Következik: Kalandozások)
