Új Kelet, 1996. július (3. évfolyam, 152-178. szám)
1996-07-25 / 173. szám
UJ KELET Tradíció 1995. július 25., csütörtök 7 Kismesterségek a megyében Sikli Tímea (Új Kelet) __ Ma gyarországon a céhalakítások virágkora a szabad királyi városokban a XVIII. század elejére, a mezővárosokban a XVIII. század végére esik. Megyénk abban az időben nem tartozott az iparilag fejlett területek közé. A fejlődés csak a XVIII. század végén indult meg, amikor is az iparosok száma ugrásszerűen a tizenhatszorosára nőtt. A legkiemelkedőbb mesterségek közé tartozott a mézeskalács-, a cipő- és csizma-, a kalapkészítés, valamint a kékfestés, a kádárság, a kerékgyártás és a kötélgyártás. A Sóstói Múzeumfalu főutcáján nyolc műhely őrzi az ősi mesterségek titkát. Az épületsor eredetije valamikor Nyíregyházán, a Szarvas utcán állt. A múlt emlékeit dr. Szabó Sarolta néprajzos muzeológus segített megidézni sorra véve a már említett mesterségeket. — Egy 1831-ben kelt nyíregyházi összeírásban olvashatjuk az első itt működő mé- zeskalácsos, Csatlós Jakab nevét. Különös, hogy míg a századfordulón a mézeskalácsosság mindenütt hanyatlásnak indult, nálunk e mesterség ekkor érte el fénykorát. A megyében működő mézeska- lácsosok közül a nyíregyházi Kánya Gyula, Papp István és Mándi Gyuláné, valamint a máriapócsi Vincze Lajos munkássága tett szert kiemelkedő jelentőségre. Rajtuk kívül működtek még mézeska- lácsosok Kisvárdán, Mátészalkán és Fehérgyarmaton is. Valamennyien vásároztak, ekhós szekereikkel bejárva a tokaj-hegyaljai mezővárosokat is. A mézeskalácsos mesterség valamennyi munkamozzanata, a különböző anyagokból készülő mézeskalácsok tésztájának feldolgozása a gyúrástól a kisütésig a műhelyben történt. A mézeskalács kialakításához és díszítéséhez használt faformákat ügyes kezű mesterek vagy segédeik faragták vadkörtefából. A metszés jó faragókészséget és sok gyakorlást kívánt. Egy-egy nyíregyházi mézeskalácsosnak 20— 30 darabból állt a formakészlete. Legjellegzetesebb volt a kerek alakú tányér, a lovast ábrázoló huszár, a pólyást utánzó baba, valamint a szív és a kard. A lábbelikészítésre szakosodott suszterek és csizmadiák már a céhes időkben is kiemelt szerepet játszottak a többi mesterséghez viszonyítva. Az egykori Szabolcs, Szatmár és Bereg megyék mezővárosaiban a legkorábbi, XVI. század végén, XVII. század elején megalakult céhek között mindenüt ott voltak a varga- vagy csizmadiacéhek. A lábbelidivat az évek folyamán nagy változásokon ment keresztül. A mezővárosi, falusi suszterek, csizmadiák megrendelői elsősorban a módosabb birtokosok, értelmiségiek, hivatalnokok voltak, vevőkörük többsége azonban a parasztságból került ki, akik a heti piacokon vették meg a lábukra való cipőt. Még a legszegényebbek is igyekeztek annyi pénzt összegyűjteni, hogy legalább egy pár ünneplőcsizmát vehessenek maguknak. A kalap az európai polgárságot követve már a XVIII. században megjelent a mezővárosi lakosság öltözetében, de a parasztság körében csak a 19. század elején terjedtél a süveg rovására. Hazánkban főként Nyugat-Magyarorszá- gon jöttek létre süvegescéhek. 1818-ból már származik egy kiváltságlevél, mely azt igazolja, hogy ebben az időben már Nyíregyházán is működött kalaposcéh. Mesteremberek korábban is éltek itt, hiszen 1793-ban már nyolc mestert, tizennégy legényt és hat inast írtak össze a településen. A múlt század folyamán a mesterek száma mindvégig tizennyolc fő körül mozgott. A kalapviselés terjedésével a parasztság körében Nyíregyháza mellett Nyírbátorban, Mátészalkán, Kisvárdán, Büdszentmihá- lyon is virágzó kalaposműhelyek jöttek létre. Sámánénekek (8.) A honfoglalás 1100. évfordulójához érkeztünk. Számot kell vetni a magunk mögött hagyott évszázadokkal és a jövendőnkkel. Ám az ember és maga a nép olyan, mint a gyökerétől elszakított virág, ha elfeledi saját múltját, legendáit. Bese, a látóember azért jelent meg nekünk a tejfehér törzsű világfa előtt, hogy emlékezetünkbe idézze azt a sok-sok ezer éves korszakot, amikor a sztyeppés őshazától a mi szülőföldünkig vándoroltak ősatyáink. Fogadják szeretettel lapunk tisztelgését őelőttük. De tisztelegnünk kell mindazok előtt is, akik közelebbi múltunkat formálták, akik megteremtették itt, a Tisza és a Szamos ölelésében megbúvó keleti végen azt a tradíciót, amelyből a szegénysorsúnak mondott szabolcsi, szatmári és beregi ember mindig maradandót, országra szólót tudott alkotni. MILLECfNIfNARIUM a te földed megvették lóért, a füvet a kantárért, a vizet a nyeregért. Te pedig ínséges és fösvény lévén, zálogba engedted nekik birtokodat, a füvet és a vizet. A fejedelem mosolyogva szólt: — Azt a lovat bunkósbottal agyonüssék, a féket a mezőre kivessék, az aranyos nyerget a Duna vizébe hajítsák! — És ebből, uram, a magyaroknak mi kára lesz? — kérdezte a hírnök. — Ha a lovat megölöd, ebeiket eleséggel látod el, ha a kantárt kiveted a fűre, a szénakaszálók meglelik, ha a nyerget a Dunába süllyeszted, halászaik partra húzzák, és haza is elviszik. Ha a föld, a víz, a fű az övék, akkor minden az övék! Elsápadt a fejedelem, hadba kiáltotta seregét, és barátaitól segítséget kért, mert reszketett a magyaroktól. Az egyesült haddal elibük ment, és hajnal hasadtával összecsapott velük egy gyönyörűséges mezőn, a Duna mellett. A magyarok győzedelmeskedtek, Szvatopluk menekült. A Dunáig üldözték a jó magyar vitézek. A fejedelem erre beleugratott a sodró folyóba, és ott lelte halálát. Árpád, aki ősi szokás szerint a vezérekkel együtt elsőként lépett Pannónia földjére, a csata után tábort ütött Fehérvár közelében, a Nyék hegyen, ezért alapította ennek a közelében Fehérvár városát Szent István király, Árpád ivadéka... A sámán teste megmoccan a tűz mellett. Fölemeli arcát, pillátlan szemhéját rebegteti, mint a vak, aki először lát fényt. Hangja gyönge, távoli: — Krisztus után 896-ban, ezer esztendőkkel azután, hogy a magyarok elindultak az őshazából, Emese álma ím teljesült. Új hazára leltek a Kárpátok övezte tájon, aminek elfoglalását most elmondom tenéked... (Következik: A honfoglalás) Szvatopluk fehér lova Tóth M. Ildikó Bese teste rángatózik, szájából habos nyál folyik. Lelke fekete lúd alakjában csapdos a világfa koronája felé, hogy bejusson a kilencrétegű mennyboltozatba. Át a jobb oldalt sziporkázó napkorongon, a bal oldalt fénylő holdsarlón abba a fenti régióba, ahová még eljuthat a sámán. A trónusig, ahol a legfőbb istenség ül, látóember nem verekedheti el magát. Ismét a gondolataival szól hozzám: — Árpád vezér gyors lábú, eszes észjárású hírszerzőjét, név szerint Kusidot küldte, hogy megszemlélje Pannóniát, kérdezze ki a lakóit. Ő leszállott a Duna mentén. Látta, hogy édesfüvű, dús rétekkel megszaggatott, ligeterdőkkel, mocsárerdőkkel, homoki erdőkkel, cserjésekkel teli lápos pusztaság az. A kotus, zsombékos ingoványokban méltóságos tölgyek, lógó hajú fűzek, erős kőrisek, juharok, szilek borulnak össze, és örvendett a szíve, amikor meglátta a lányos ábrándú nyíreket, amik az őshaza kedves képét idézték meg előtte. Bőséges vadban, halban, mézben, feltört földje alkalmas a gabonaszemeknek, legelői a csordáknak. „Szemem nem szárnyalhat úgy, mint a határtalan őshaza síkjai felett, de e táj igen kelle- metes, népünket megtartani bírja” — gondolta, és megbízatása szerint bebocsáttatást kért Szvatopluk fejedelemhez, aki Attila után uralta Pannóniát. — Köszöntelek az onogur nép nevében — hajolt meg előttel. — Letelepedni jöttünk erre a földre. Szvatopluk megörült, mert azt hitte, hogy szálláshelyért a földjét megművelni kész parasztok küldték hozzá követül. Kegyelmesen elbocsátotta Kusidot, aki tömlőjében vitt a Duna vízéből, a mezők perje füvéből, és rögöket a zsíros, fekete földből. Visszatért Árpádhoz, aki a gyula, a valódi hatalommal bíró méltóság jelvényeit viselte, és pajzsára a turulmadár képét véste a kardcsiszár. — Édes a víz, akár az Etel folyóé, a fű kövér, a föld termékeny, mint asszonyaink öle — ujjongtak a magyarok. Árpád pedig föllovagolt a hegyre, ami a világ köldökét jelentette. Megoldotta övét, levette csúcsos süvegét és leborult. Azután ivókürtjéből a földre loccsintotta a vizet, megfordított egy nyerget, megérintett egy féket, és egy marék füvet tartott az ég felé. — Mindenség istene! Add nékünk ezt a földet mindörökre! — kiáltotta. Huj, huj, huj! — hangzott föl a táborban, és földobálták a süvegeiket. Ezzel Árpád ősének ajánlotta Pannóniát, és az egész terület ura lett. Kövér fehér lovat áldoztak, nagy ünnepet ültek. Kusidot ismét elküldték Szvatoplukhoz egy fehér arabs paripával, aminek nyergét és fékjét arábiai arannyal vonták be. Cserébe földet, füvet és vizet kértek. — Ezért az ajándékért —járatta végig a paripát a fejedelem, és nem tudott betelni szépségével — annyi legyen nékik belőle, amennyit csak akarnak! Ám ezalatt Árpád és vezérei az északkeleti Vereckei-hágón át, és kisebb részben Erdélyen keresztül az Al-Duna mentén bevonultak az országba, de nem mint vendég, hanem mint a föld jogos örököse és birtokosa. Új követet küldtek Szvatoplukhoz: — Néked Árpád és vitézei azt üzenik, hogy azon a földön tovább semmiképp meg ne állj, amelyet megvettek tőled. Mert
