Új Kelet, 1996. július (3. évfolyam, 152-178. szám)

1996-07-18 / 167. szám

UJ KELET Tradíció 1996. július 18.? csütörtök 7 Nagykállói dr. Kállay Miklós emlékére 1996. július 6-án, életének 78. évében, hosszú szenvedés után Kállay Miklós visszaad­ta lelkét teremtőjének. Földi maradványait 1996. július 27- én 13 órakor a kállósemjéni családi kápolna kriptájában helyezik örök nyugalomra. Lelki üdvéért az engesztelő gyászmise 1996. július 19-én 18 órakor a budai Szent Anna templomban (Batthyány tér) lesz. Dr. Kállay Miklós és Helén másodszülött fia, Miklós, 1918. december 10-én szüle­tett Nyíregyházán. Az elemi iskolát magántanulóként vé­gezte, majd apja közigazgatá­si és politikai pályafutásának állomásai szerint nyíregyházi, budapesti, nagykállói és pécsi gimnáziumok növendéke volt. 1936-ban érettségizett a pécsi Zrínyi Miklós Katolikus Reál­iskolában. Bécsben a Handel­sakademie 1 éves tanfolyamát elvégezvén előbb Nyírbátor­ban, a Bóni Mezőgazdasági Vállalat, azután a Szerencsi Cukorgyár tisztviselője lett. 1938-ban a Pázmány Péter Tu­dományegyetem jogi és állam- tudományi karán folytatta ta­nulmányait, miközben eleget tett katonai kötelezettségeinek is a 101 Híradó ezredben. 1943. december 23-án avatták doktorrá mindkét kai on. Milánóban a Magyar Burgo­nya Export Vállalat, majd Bécsben és Pozsonyban a Ma­gyar Folyam- és Tengerhajó­zási Rt. tisztviselője. 1944. ok­tóber 4-én az I. hadsereghez Munkácsra, az 1. Híradó ez­redhez hívták. 1945. március végén a Kárpátokon visszavo­nulva, századával Farkasfán szovjet hadifogságba került, és különböző táborokba hurcol­ták. Néhány hónapot a Ijublan- kai, majd a butyirszkajai börtönben töltött, ahonnan a Moszkva melletti krasznyor- szlci táborból 1948 végén szov­jet hadbíróság elé állították, és koholt vádak alapján először halálra ítélték, majd a végzést 25 évi kényszermunkára mó­dosították. ítélet után 50—60 magyar tiszt és katona sorstár­sával Sztálingrádba szállítot­ták, ahonnan német, osztrák és román elítéltekkel együtt 1953 végén az Uraiba, Szverd- lovszkba vitték őket. Kilenc év és 8 hónap fogság után, 1954. október végén szállították haza Magyarországra. Édesapja, ki 1944—45-ben a náci haláltáborok poklát jár­ta meg, csak 1946-ban, Capri szigetén értesült Miklós fiának hollétéről. így ír erről emlék­irataiban: ,JEn ott maradtam a szigeten. Nem volt hová men­nem. Egy római barátom sze­rény támogatásából éltem. És ott, ahol a legnagyobb fájdal­mat kellett elszenvednem (t. i. Capri szigetén tudta meg, hogy feleségét egy német gránát 1945. februárban eltalálta. L. S.), ott ért életem két legna­gyobb öröme is: 1945 karácso­nyára megérkezett Mauthau- senből, kalandos utazás után, András fiam. 1946 tavaszára pedig megjött Magyarország­ról Kristóf fvám is a pompás kis családjával. Otőle tudtam meg, hogy Miklós, a középső, orosz hadifogoly, sőt mint megmon­dották neki, még annál is rosszabb: az apjáért túsz a ke­zükben.” (Kállay Miklós: Ma­gyarország miniszterelnöke voltam 1942—1944. Európa- História, 1991.) Kállay Miklós a Szovjetuni­óból hazatérvén, segédmun­kásként dolgozott Budapesten, a Magyar Mozdony és Gép­gyárban, a Hídépítő Vállalat­nál, 1957-től figuráns a Mély­építő és Tevező Vállalatnál, matróz a Fővárosi Kishajózási Vállalatnál, gépész a Hungaro- fruct Export-Import Vállalat­nál. 1963-tól 1971-ig az Agrár- gazdasági Kutató Intézetben, majd 1979-ig a MÉM Informá­ciós Központjában tudomá­nyos főmunkatárs, ahonnan nyugdíjba ment. Nyugdíjba vonulását köve­tően több társadalmi szervezet megalapításában vagy munká­jában vett részt, mint például a Szent Korona Társaság, a Pán­európai Szövetség Magyar Ta­gozata, a Szabolcs-Szatmár- Bereg Megyei Öregdiákok Klubja, a Magyar Máltai Sze­retetszolgálat, a Magyar Mál­tai Lovagok Szövetsége stb. A Szuverén Máltai Lovagrend tiszteletbeli lovagja volt. 1955-ben vette nőül gróf Pongrácz Évát, két gyerme­kük született: Kristóf (1990— 1994 között szabolcsi ország­gyűlési képviselő) és Helén. Kállay Miklós, az ősi Kállay- tölgy nemes hajtása, egész éle­tében az abszolút magyarság és abszolút tisztesség útját járta. Nem hagyta el a szeretett szülőföldet sem 1956-ban, sem azután, hazafiságát a legkeser­vesebb körülmények között is emelt fővel vállalta. Apja vég­akarata szerint szülőföldjén vit­te tovább a Balcgsemjén-nem- zetség becsületét. A honfoglalás 1100. évfordulójához érkeztünk. Számot kell vetni a magunk mögött hagyott évszázadokkal és a jövendőnkkel. Ám az ember és maga a nép olyan, mint a gyökerétől elszakított virág, ha elfeledi a saját múltját, legendáit. Bese, a látóember azért jelent meg nekünk a tejfehér törzsű világfa előtt, hogy emlékezetünkbe idéz­ze azt a sok-sok ezer éves korszakot, amikor a sztyeppés őshazától a mi szülőföldünkig vándoroltak ősatyáink. Fogadják szeretettel lapunk tisztelgését őelőttük. De tisztelegnünk kell mindazok előtt is, akik közelebbi múltunkat formálták, akik megteremtették itt, a Tisza és a Szamos ölelésében megbúvó keleti végen azt a tradíciót, amelyből a szegénysorsúnak mondott szabol­csi, szatmári és beregi ember mindig maradandót, or­szágra szólót tudott alkotni. MILLECENTENÁRIUM Bese lehunyja pillátlan szemét. Úgy ül ott, mintha aludna, vagy kiszállt volna belőle a lélek. Ha­jolnék, hogy megpiszkáljam a pa­rázsra hűlt tüzet, ekkor valami ször­nyű erő visszahajít a helyemre. — Ne piszkold a szent tüzet! — dördül egy hang a világfa te­tejéről, de olyan, mintha a menny dörögne. S a lángok magasra csapnak vörösen, ijesztően, és nyaldosnak felém. Lúdgágogást, bagolyhuhogást és lónyerítést hallok ki belőlük. A vén sámán ekkor fölemeli jobb kezét, s a tűz, amit csak fér­fiember gyújthatott és asszony csak liszttel, kenyérdarabbal csi- títhatott, senki vassal nem illet­hetett, megszelídülve tér vissza törökülésbe húzott lábaihoz. — Ögyek, aki Ed fia volt, akit Csaba nemzett. Szittyaország ne­mes vezére volt — moccan meg Bese ritkás, lehajtó szakálla. — Önedbelia vezér Emes nevű lányát vette asszonyául. A nász után ál­dott lett Emes. Egyszer elszende- redett a díszes sátorban a bőrökön. Almában nemes sólyom, turul­madár szállt ágyékára. Méhéből forrás fakadt, ebből a forrásból nagy királyok támadtak, de nem Szittyaföldön sokasodtak el. Föl­riadt, szalajsztott dédapám dédap­jának dédapjához, a sámánhoz. —JósáJmot láttál—borult arc­cal a földre az én ősatyám kifür­készni a messzi jövendőt—Fiad születik, akitől dicső királyok származnak. Szent ősünk, az ég gyermeke tért hozzád turul alak­jában, örvendezzen a te lelked és a szájad... Amikor eljött az idő, Emes fiat szült a sátor bal oldalán, az asszo- nyi lakóhelyen. „Phi, phi, phi” —köpködött rá a segítő asszony, hogy meg ne igézzék, és kidugta a hátsó falon, körbeszaladt vele többször, így tévesztette meg a rontó szellemet. Nemtudomká- nak hívták a gyermeket, mert amíg nem kapott nevet, addig az éjszaka démonai, a rosszak lesel­kedtek rá rontó erejükkel. — Mi légyen a neve? — kér­dezte a király sámánatyámat. O pedig a keresztelési lako­mán, ahol nem vehetett részt asszony, a tűz fölé tartotta a gyer­meket, hogy benne szülessen újjá Attila, a család őse. — Almos légyen, mert álom jövendölte, hogy Attila tért vissza benne a Földre! ' A rokonok megnézték a fiút, s illő szokás szerint ezzel fogad­ták be a családba: Mintha a szá­jából köpted volna ki, Ögyek! A fiatalság bírókra kelt vágtá­ban, nyíllövésben, birkózásban, ahogy minden más ünnepen. Napokig vigadoztak. Álmost a kellő ideig talpas bölcsőben rin­Tóth M. Ildikó gatták, amibe fényes szablyát és éles nyilat tettek, hogy jó harcos váljék belőle, háromesztendős korában lóra ültették. Mire em­berszámba vették, karcsú, magas, barna bőrű, bogárszemű legény lett, harcban bátor, mindenkihez jóakaraté és bőkezű. Nemes ha- jadonok epekedtek éjfekete pil­lantásáért, és ő asszonyul vette közülük az egyik vezér leányát... Bese megint elhallgat. A vég­telennek tetsző csöndben arra gondolok, amit a honfoglaló ma­gyarok házassági szokásairól ol­vastam. Vajon színleg, a szülők tudtával elrabolta-e a lányt? Mit adott érte, hány paripát, milyen állatok prémjeit, mennyi pénzt? — Midőn a betakart arcú menyasszonyt új otthonába vit­ték, Álmos ölébe kapta, hogy lábanyoma ne maradjon a föl­dön — szólal meg. — A min­dig égő tűznél, amiben az ősök szelleme lakozik, bemutatták a családnak, hogy etesse-itassa a tüzet; szüljön jó fiakat, mert férfiágon marad fenn a nemzet­ség; szőjön szép szőnyegeket, gyarapítsa a nagycsalád vagyo­nát. Ó pedig áldott lett Álmos­tól, és szülte neki Árpádot, aki­nek övéről majd fejedelmi jel­képül aranyperemű ivókürt csüng, és fehér lova csótárján Napkorong ül a félholdon... Ékkor fölpattan, megragadja sá­mándobját, vad tombolásba kezd, mintha viaskodna valamivel. — Szittyaország pedig megtelt a néppel és nem bírta megtartani —énekli újjogtatva. — Száz év­vel Attila halála után beteljesült Emes, a vaddisznóanya álma: út­rakelt másodízben a hét magyar törzs, hogy új hazát foglaljon, de hajj, Álmos ezt nem pillanthatta meg! (Következik: Vérszerződés) Sámánénekek (6.) Emese álma

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom