Új Kelet, 1996. június (3. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-08 / 133. szám
4 1996. június 8., szombat Közélet UJ KELET Tarnavölgyi György szombati jegyzete Lemond-e a belügyminiszter?... ...— kérdezi Hazai út; akit minden érdekel. Rögvest arra gondoltam, hogy kiderülhetett a parlament engedélye nélkül utaztak külföldre a rendőrmotorosaink, és ott élessel lövöldöztek autótolvajokra. Hazai úr azonban nem erre gondolt, hanem a májusi botrányra, amikor Budapesten egy éjjel a zsaruk egy habókos férfi bejelentése alapján tökéletesen ártatlan embereket üldöztek, fogtak el, dugtak zárkába, vertek agyba-főbe, s utána volt képe a kerületi kapitánynak azt mondani, hogy nem történt semmi, hiszen még az állítólagos áldozatok sem panaszkodtak reggel, amikor kieresztették őket a rendőrségről Mindezt a Magyar Hírlap írta meg az egyik áldozat levele nyomán Miért kellene lemondani Kuncze Gábornak? — kérdezem Hazai úrtól, aki csudálkozva szemlél Azért — válaszolja —, mert ő a felelős a magyar rendőrségért Ahogyan Keleti György a magyar honvédségért Jobb helyeken, ahol tényleg demokráciát gyakorolnak, egy ilyen eset nyomán hullanak a fejek, s a fejszüret a legmagasabb szinten kezdődik. Ugyan, kérem, hol van ez ahhoz képest hogy magyar harci repülők legfelső engedély nélkül lövöldöztek külföldöd? — vetem ellene, mire Hazai úr feldühödik —- Azért mert itt csak pár ártatlan honfitársunkat verték össze, és utána még le is akarják tagadni? — kérdi — Mert kiderült hogy a magyar rendőrökben olyan mérhetetlen düh és feszültség lapul, hogy nem képesek higgadtan cselekedni? Hogy az egyik ártatlant csak azért, mert román állampolgát „Csaucseszkut“ emlegetve ütik? \hgy mert a zavart fejű feljelentőt bezárják az áldozatok közé, hátha azok nekiesnek és bűnössé- bűnrészessé válnak? Mert ilyen viszonyok uralkodnak a magyar rendőrségen? Hazai úr nagyon mérges. Dühíti hogy mindezt ő megtudhatta a sajtóból de nem történik semmi. Nem mondott le senki Nem rúgtak ki senkit Jómagam pedig csak mosolygok a mérgén és nyugtatom;: mit izgul Hazai úc látja, hogy falrahányt borsó volt a nagy leleplező cikk a VlCO-biroda- lomról is. Örüljön inkább, hogy nálunk jó kézben van a hatalom, nem nyúlkálnakbele mindenféle firkászok, mint Amerikában, ahol egy ilyen cikk után akkora a balhé, mint a Szabadság-szobor A magyar sajtó egyelőre azt gyakorolja, hogy milyen érdekes, amikor az ember a falnak beszél. És örül hogy nem tartunk ott amikor a fal adja a másik pofont. Bár... az említett eset után kétségek merülnek fel.. A végkielégítések... ...csak nem hagyják nyugton a magyart Leváltották az ÁPV Rt egyik főnökét aki aztán azt nyilatkozta szerényen, hogy igen, kap vég- kielégítést de az nem sok, tízmillió alatt van az összege. Ettől mindannyian megnyugodhattunk, csak P. néni kérte könnyes szemmel, hogy szerezzem meg L. úr címét, mert küldene neki egy kis rántott csirkenyakat, hadd örüljön szegény ha már az utcára került rongyos nem-egészen-tízmil- lióval Arról hogy miért menesztették L. urat, nem beszél senki. Csak sugdosnak, hogy valami zűr volt egy bizonyos kőolajkutató cég privatizációjánál Némelyek szerint a zűr valójában akkora, hogy idővel a panama kifejezést arhangelszkre módosítja a népnyelv De csend van. Meg végkielégítés. Ami, mondja L. úr, smafu ahhoz képest hogy mennyit kapna, ha még a régi szerződése élne, amit az előző kormány idején kötött Kinevezték az utódját akinek az első nyilatkozata arról szólt hogy fel a fejjel előre nézzünk, ne hátra, a múlttal nem kell foglalkozni. Hála istennek, megint van egy tiszta lapunk Azért L. néni készíti a következő adag csirkenyakat. Többet kerestek az egyéni vállalkozók... ...mondta a megyei APEH- igazgató a minap — 17 százalékkal nőtt a bevallott jövedelmük egy év alatt Igaz, hogy így is messze kevesebbet keresnek, mint a bérből- fizetésből élők de a tendencia biztató... A megyében a statisztika szerint a vállalkozások közül minden második nyereséges, a többi nullszaldós vagy veszteséges. Ez is biztató, hiszen lehetne mindegyik veszteséges is, a könyvelők manapság ügyesek és képzettek, vért izzadnak olykot hogy legalább a nullát elérjék A papírok tanúsága szerint Szabolcs-Szatmár-Be- reg megye lakossága tavaly 27 milliárd forint jövedelemre tett szert ami 10 százalékkal több, mint egy évvel előbh Ez is biztató lenne; ha nem tudnánk hogy az infláció közel 30 százalék volt Meg azt is tudjuk egy bizonyos Andersen úr új gyűj- tőútra készül Roppant érdeklik a magyar mesék Megyénkben élő pedagógusok kitüntetése A Erdemkereszt a tanár úrnak Letter György (Új Kelet) Az idei pedagógusnapon, május 31-én dr. Cservenyák Lászlót, a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola nyugalmazott főigazgatóját a Magyar Köztársasági Érdemrend arany érdemkeresztjével tüntették ki. A parlamenti ünnepségen a felesége vette át a magas elismerést. A kitüntetettet Nyíregyházán, Zrínyi Ilona utcai, negyedik emeleti lakásában látogattuk meg. A négy évvel ezelőtti agyvérzés következtében engedetlenné vált bal oldal rosszabbodó állapota miatt nem vállalhatta a budapesti utat. Az egykor fáradhatatlan munkabírású, energikus ember megtörtségén a nyílt tekintetű arc, a csillogó szem mégis felülemelkedni látszik. Bár mondja, nehezen tud beszélni, a hallgató előtt hamar kikerekedik a válaszon pálya, a pedagógus-elhivatottság minden szépsége, küzdelme. íme a történet. — Nyírszőlősön születtem, tízgyermekes parasztcsaládban. Közülük ketten gyermekként meghaltak, a nyolc éhes szájra bizony sokat kellett dolgozniuk édesapáméknak. Kisgyerek korunktól minket is befogtak az aratás-kapálásba. Még tanárként is eljártam aratni apám táblájára. Másféle tábla volt az, bizony, mint amilyet a sors jóvoltából én használhattam, krétával a kezemben. Persze azért is meg kellett dolgozni. Mindig is jó tanuló voltam. S hogy mikor vált a tanítványból tanár? Ezt én a debreceni Dr. Cservenyák László egyetemen éreztem először igazán, ahol történelmet tanultam, s vörös diplomával végeztem. Pályám első állomása a nyíregyházi Kossuth Gimnázium volt, ott öt évig tanítottam, majd két év következett a szintén megyeszékhelyi tanítóképzőn. Az újonnan alakult tanárképző főiskola oktatógárdájának 1962-től lettem a tagja, ahol végül is a rangléta minden fokát végigjártam; 1980-ban neveztek ki az időközben tekintélyessé terebélyesedett felső- oktatási intézmény főigazgatójává, melyet csaknem egy évtizedig, 1989. június végéig töltöttem be. Hársfalvi Péter halála után a tanszék meghívott vezetőjének 1985-ben, s 1990- ben újabb három évre megválasztottak a tanszék élére, csupán egyetlen ellenszavazattal. Sajnos, a betegségem közbejött! A pedagógus, majd vezetői munkám mellett mindig gondot fordítottam a tudományos tevékenység gyakorlására, illetve gyakoroltatására is, intézményi szinten. Jómagam már egyetemistaként komoly feladatot kaptam, s e feladatvállalás volt a pályám jellemzője. Sok, főleg megyei vonatkozású kiadványnak voltam a szerkesztője, de önálló munkáim is napvilágot láttak, például könyvet írtam Nyíregyháza örökváltsá- gáról. Egyébként ebből doktoráltam. A könyv maga két kiadást ért meg. Az általam készített főiskolai tantervet használták az egész országban, melynek módosítására szintén engem kértek fel 1990-ben. A tanterv könyv alakban is megjelent. A Szemle alkotóműhelyének több mint húsz évig voltam a tagja. A Debreceni Akadémiai Bizottság (DAB) vezetőségében is szerepet vállaltam. A főiskola külkapcsolatait is igyekeztem szélesíteni, számtalan testvérintézményünk lett ezáltal, mely tágabb kitekintést, hasznos tapasztalatot jelentett. Az említett feladatvállalások mellett bőven akadt még elfoglaltságom különböző területeken, többek között tagja voltam a megyei tudományos koordinációs bizottságnak bő húsz évig, a megyei közalapítvány kuratóriumának elnökeként is tevékenykedtem, részt vettem a Közgazdasági .Társaság megyei csoportjának megszervezésében, és így tovább... Nem mondom, a munkámat mindig is elismerték, a kitüntetések sora bizonyítja ezt, a Széchenyi-emlékéremtől kezdve a Munka Érdemrend ezüst, majd aranyfokozatán át a Magyar Népköztársaság Csillagrendjéig. A most kapott kitüntetésnek is nagyon örültem, s igazán jólesett az a számtalan személyes és levélbeni gratuláció, amelyet a kollégáktól, volt tanítványaimtól, kedves ismerőseimtől kaptam. A gratulációk az ország minden részéből érkeztek, mert valamennyi főiskolával volt kapcsolatom, s úgy látszik, a személyem nem maradt idegen számukra. Az ember abból a szeretetből kap ilyenkor vissza, amit önmaga adott. Én nagyon szeretem a gyerekeket. A kitüntetésből részt vállalt a feleségem is, hiszen a családi háttér nélkül mindez nem ment volna. O szintén pedagógus volt nyugdíjazásáig, s pedagógus mindhárom lányom is. Katalin újságíró lett, Csilla Nyíregyházán, Gabriella a fővárosban tanár. Egy tündéri kis- unokám van, a most három hónapos Gréta Csilla. Budapestről hosszú az út, s fárasztó még a kicsinek. Egyszer már láttam... Itt vége szakadt a beszélgetésnek. A pályáját megelevenítő ember, ha lassabb tempóban is, de eljutott a máig, egykori akaratába kapaszkodva. A nagyapa viszont már nem bírhatta könnyek nélkül. — Tanár úr, nehéz...?! — kérdeztem tőle. — Nehéz, rettenetesen... — mondta elakadt szavakkal. Búcsúzóul biztattam: ez a kitüntetés, s az általa kapott szeretet, a család, s a kisunoka viszontlátása építse egészségét! Aki minden jóba belekevert... Kriveczky tanár úr főiskolás koromban fogalomnak számított. Minden bizonnyal annak számít ma is mostani tanítványai — a beregszászi tanárképzősök meg a nyíregyházi Szent Imre Római Katolikus Gimnázium diákjai között. Gyüre Ágnes (Új Kelet) Nem csak imponáló külseje miatt néztünk rá elragadtatva. Valami jó értelemben vett arisztokratizmus, valami egészen különleges méltóság áradt belőle, ami nem párosult semmiféle ridegséggel vagy gőggel. Sőt. Tőle a környezetében lévők is méltóságot kaptak. Aki forgatott már Kriveczky- jegyzetet, valamit sejthet a tudásából. Aki ott ült az előadásain, arra is emlékezhet, milyen érdekesen tudta tálalni, átadni a diszciplínákat. Nem kéremszépenezett, nem ismételgette unos-untalan ugyanazokat a sztorikat. „Csak” mesélt az ókori meg a középkori világról. Vagyis úgy tűnt, mintha csak mesélne. Közben átformált minket, mint Seherezádé a fogvatartóját. Mi, lázadó tizen-, huszonévesék elkezdtük tisztelni a hagyományokat, a múlt értékeit. Lassan megértettük például, hogy hiába holt nyelv a latin, magunknak segítünk, ha valamilyen szinten megtanuljuk. S a Kriveczky-féle humor! Nem velem esett meg, de hiteles tanútól ismerem az alábbi történetet: már sokadszorra számoltatta be ugyanazt a fiút, de az még mindig nem tanulta meg az anyagot. Erre azt mondta neki: úgy megpofozDr. Kriveczky Béla lak, hogy dombormű lesz belőled a falon. Ha itt ért volna véget a szidás, az megalázó is lehetett volna. Ám a feddés utolsó része így hangzott: Aztán majd hordhatják ide a lányok a virágot. Hát ezt nevezik lelki palléro- zottságnak. Egy héttel ezelőttig sosem gondoltam arra, hogy a tanár úr egyszer majd megöregszik. Hogy is történhetne ilyesmi, amikor a nyolcvanas években „ő kevert bele minket” az akkor igen avantgarde-nak, forradalminak mondható filmklubmozgalomba! A június elsejei újságokban azonban olyan emberek neve mellett találtam meg az övét, akik életművet alkottak. Akkor jutott eszembe, hogy az ő esetében is egy sok évtizedes pályáról beszélhetünk. Idén a pedagógusnap alkalmából dr. Kriveczky Béla, a Bessenyei György Tanárképző Főiskola Történelem Tanszékének nyugalmazott oktatója Göncz Árpái? köztársasági elnöktől vette át a Parlamentben a Magyar Köz- társasági Érdemrend ezüst érdemkeresztjét. Ha valakinek ez járt, hát neki biztosan. Bürget Lajos Nyolcvanheten indultak. Az ország minden részéből érkezett pincérek futottak kétszer 500 métert Budapesten, a Váci utcában. Idősek, fiatalok, nők, férfiak. Egyik kezükben tálca sörösüveggel, korsóval, a másikban újság. Kamerák és fényképezőgépek pergőtüzében, hazai és külföldi biztatók gyűrűjében. Előfordultak balesetek, malőrök is, de a jellemző a fantasztikus küzdelem volt. Különböző testtartások, stílusok csaptak itt össze, volt, aki rezignálton jegyezte meg a nézők közül: ő bizony tálca nélkül sem bírná a távot. Ők bírták, és igen jó volt itt nyíregyházinak lenni. Hihetetlen teljesítményt nyújtottak, biztatták is őket a szurkolók. Hogy minek örült az ember? Nos, annak is, hogy felkészültek, vállalták a vetélkedést, több elődöntő és forduló után. Meg annak, hogy egyszer ők is a középpontba kerültek. Mert bizony a pincért hívjuk, küldjük, nála reklamálunk, vele bosszankodjuk ki magunkat. De ritkán látjuk, hogy ők is játékos emberek, törekvők, szorgalmasak, ügyesek, állóképességük van, ambiciózusak. Szombati show-nak szánták a rendezők ezt a budapesti belvárosi versenyt. Hogy számomra többnek bizonyult? Igen. Emberi játéknak láttam, ahol a pincérruhák alatti másféle ember, az ember is elővillant. Eddig is becsültem őket, mégis, ettől a naptól másként nézek rájuk. Pincérverseny
