Új Kelet, 1996. június (3. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-05 / 130. szám
6 1996. június 5., szerda Határon túl UJ KELET Csipetnyi Budapest Ungváron Fenyegetik, megverték, felgyújtották Az Ung-parti sétányon a Bozdos park felé haladva egy kőkerítéssel övezett, szépen rendezett területen akad meg a tekintet. Akik régebben járnak erre, elcsodálkoznak, mert itt bizony egy roncstelep, szemétlerakó csúfította a különben barátságos környezetet. Most viszont egy vakítóan fehérre festett falú, magyar parasztházra emlékeztető épület áll a szeméttől és roncsoktól megtisztított telken. A homlokzatról messzire világít a felirat: Budapest. Errefelé szokatlanul tiszta, elegáns, ízléses környezetbe kerül az ide betoppanó. Az épületben a Budapest Impex Kft. vendéglője, valamint a kft. ungvári irodája található. Odabent a kellemes környezetben fülbemászó magyar zene szól. Hát még, amikor a főpincérnek is be-beálló tulajdonos, Farkas Elemér a vendég elé teszi az étlapot. Mi tagadás, pazar a választék: A Jókai bablevestől a borjú- paprikáson át a Somlói galuskáig 150 féle fogás közül válogathat az ember, s valamennyi a magyar konyha hírnevét öregbíti. Az ízek tökéletességéről Sipos Gábor mesterszakács gondoskodik, aki korábban Sátoraljaújhelyen a Zemplén Szálló éttermének volt a főszakácsa. A tulajdonos 1992-ben egy delegációval érkezett Ung- várra Landovszkij Emilnek, a város akkori polgármesterének a meghívására. A városi önkormányzat akkor a magyarországi üzletemberektől remélt segítséget a várost sújtó áruhiány enyhítésére, az ellátási problémák megoldásához. Farkas Elemér elborzadt az üresen álló boltok láttán. A város viszont megtetszett neki. Úgy döntött hát, hogy szerencsét próbál. Már az első alkalommal megismerkedett a kárpátaljai üzleti „morállal”: a városi kereskedelmi vállalattól kapott megrendelésre leszállított árut senki sem volt hajlandó átvenni. Visszaszállítani nem akarta, ezért megpróbálta saját maga értékesíteni. Erre a célra megépíttetett két elárusító pavilont, melyek hamarosan közkedveltek lettek bőséges választékukkal, mérsékelt áraikkal. A vállalkozónak ekkor merész ötlete támadt. Felajánlotta a városi önkormányzatnak, hogy épít saját beruházásból egy impozáns kereskedelmi központot. Rövidesen ki is jelölték számára a vashulladékkal és szeméthegyekkel borított területet. A tervek elkészítésében minden lehetséges támogatást megkapott a helyhatalmi szervektől. Bizonyos érdekkörök azonban meglehetősen ellenszenvvel nézték. Egyszer „vízvezetékszerelők” jártak szállodai szobájában, s felajánlották neki havi 3000 dollár ellenében a védelmüket. A vállalkozó nem kért belőle. Ezt követően titokzatos körülmények közt leégett az egyik bolt, majd hasonló módon a lángok martalékává vált a munkásai számára épített öltöző és a raktárhelyiség. Végig komoly nehézségei voltak, melyek csak fokozódtak a város önkormányzatában történt személyi változások után. Az új vezetőség tagjai között ugyanis nem talált partnerre. Sőt, mintha nemkívánatos személynek tekintenék, folyton akadályokat gördítenek elé. „Ha ma jönnék ide — mondj a. Farkas Elemér —, akkor hanyatt-homlok menekülnék.” S ezt komolyan mondja, sőt, az itt befektetni kívánóknak is tanácsolja, hogy alaposan gondolják meg, mielőtt belevágnak. Keserű tapasztalatai azt mondatják vele, hogy ott, ahol a banditizmusé a főszerep, ahol semmilyen állami garanciák nincsenek a vállalkozók számára, ott eleve kudarc minden vállalkozás. A Budapest Impex sincs irigylendő helyzetben. A megnyílt vendéglő csak első része lenne a tervezett komplexumnak, melyben helyet kapna egy 6000 négyzetméter területű áruház, egy szálló és tárgyalóterem az üzletemberek számára, klub, szórakoztatóközpont, s talán egy kaszinó is. Mintegy 250 személynek adhatna munkát és megélhetést. A jelenlegi városvezetőség azonban el akarja venni a már rendbe hozott területet. Az alvilági elemekkel is naponta gyűlik meg a baja az üzlettulajdonosnak. Néhány napja összeverték a vendéglő helyettes igazgatóját. Magát a „főnököt” is többször bántalmazták, fenyegették azzal, hogy megölik. A válaszlépés nem maradt el. Jelenleg éjjel-nappal a helyi rendőrség őrző-védő szolgálatának felfegyverzett emberei vigyáznak az alkalmazottak és a vendégek testi épségére. Segítő kezek Magyarországról Csernobil szörnyű árnya Csernobil borzasztó csápjai emberek ezreinek pecsételték meg az életét. Elsősorban azok szenvedtek sokat, akik ott voltak a katasztrófa következményeinek felszámolásánál, a közvetlen mentési munkálatoknál. Az utóbbiak sorsa különösen tragikusan alakult. Ők „önként” mentek, mert küldték őket — már az első napokban. Sokan rég eltávoztak az élők sorából, de akik élnek még rokkantak, szellemileg és fizikailag leépültek. Hivatalosan mégsem akarják őket Csernobil áldozatainak elismerni. Csak azért, mert hiányoznak a kiküldetési iratok, melyeket az első napokban senki sem kapott. A rokkantság okának hivatalos elismerésére azért is nagy szükségük lenne, mert így tragikusra fordult sorsukon köny- nyíthetnének. Az ukrán államnak, úgy tűnik, nem kell ez a pluszteher. Ezek az emberek úgyis halálra ítéltek, akkor meg minek nekik az ingyenes gyógyszerellátás, a különböző fizetési kedvezmények, a magasabb nyugdíj. Persze azok sorsa sem éppen irigylésre méltó, akiket már a szükséges kiküldetési papírokkal indítottak el az atompokolba. A técsői belügyi szervek alkalmazottjának, Jurij Uli- necnek a kálváriája, személyes tragédiája jól példázza mindezt. És ő még a szerencsések közé sorolhatja magát. A fiatal rendőrtiszt kálváriája akkor kezdődött, amikor több hetes csernobili kiküldetéséből hazatért, s elhatározta, hogy családot alapít. Nagy boldogság volt, amikor megszületett az első gyerek. Az öröm azonban nagyon rövid ideig tartott: az újszülött immunrendszerének súlyos zavarai miatt néhány nap múlva meghalt. A fiatalok nem adták fel. Jött az újabb gyerek, s vele az újabb gyász. Szinte hajszálnyira azonos körülmények közt elhunyt a második pici is. Persze a végtelenül elkeseredett szülők sem ültek ölbe tett kézzel. Sorra járták a legkülönbözőbb klinikákat, orvosokat, otthon és Kárpátalja határain túl. Az orvosok segítettek, már amennyire segíthettek. Jurij Ulinec gyógykezeltette magát. Miután hazatért a belügyminisztérium kijevi kórházából, feleségével elhatározták, hogy lesz még gyerekük... A kis Natália 1994-ben látta meg a napvilágot. Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben lesz. A gyerek egészségesnek látszott, normálisan fejlődött. A szülők már-már azt hitték, hogy Csernobil gyászos árnya elvonult a fejük felől. Tévedtek. A gyerek még nem töltötte be első esztendejét, amikor nála is jelentkeztek az immunhiány tünetei. Teljes volt a családban a kétségbeesés. Gondolatban már újra temettek, amikor váratlan segítséget kaptak Budapestről. A megyei belügyi főosztály egykori vezetője, Volodimir Szirik altábornagy, aki MagyarAZ OLDALT ÍRTA BALOGH CSABA országon teljesít diplomáciai szolgálatot, közölte velük, hogy Budapesten, az ideg- és légzőúti rehabilitációs gyermekklinikán elvállalják a kislány gyógykezelését. Ljavinec Antal professzor, a klinika főorvosa, aki maga is kárpátaljai származású, mindent elkövetett a gyerek megmentéséért. Az általa elnökölt nemzetközi betegsegélyező alapítvány állta a kezelés költségeit. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy a budapesti orvosok csodát műveltek, s a kis Natália a gyógyulás útjára lépett. Legalábbis minden remény megvan rá, hogy szervezete le- küzdi a betegséget. De sajnos nem a kis Natália az egyetlen kárpátaljai gyerek, akinek sorsára Csernobil szörnyű árnya vetül. S hogy mi lesz a többiekkel? Nos, immár számukra is felcsillant a gyógyulás reménye. A napokban Kárpátalján járt a magyar Belügyminisztérium orvosszakértőinek egy csoportja, akik felajánlották a csernobili atompokolban megbetegedett kárpátaljaiaknak a magyarországi gyógykezelés lehetőségét. Ez része lenne a két ország belügyminisztériumai közt korábban létrejött csereüdültetési egyezményben foglaltaknak. További fejlemény, hogy a Ljavinec Antal professzor által vezetett alapítvány jelentős összegű segélyszállítmányt juttatott el Kárpátaljára. A Csernobilban megbetegedett belügyisek így hozzájuthatnak a nélkülözhetetlen gyógyszerekhez. Elmaradt a vallásháború A pravoszláv vallásúak a háború előtt kizárólag orosz emigránsok voltak, akik a kommunizmus elől menekültek idáig. Felekezetűk számára bőségesen elegendő volt az önerőből épített parányi kápolna. A háborút követően azonban megváltoztak az erőviszonyok. Miután törvényen kívül helyezték a görög katolikus egyházat, a felekezet szép templomát pravoszláv pópák foglalták el. A hívek pedig, nem lévén jobb megoldás, a pópák miséit hallgatták évtizedeken át. A legtöbb probléma abból adódott, hogy a rehabilitált egyházak visszanyert jogaik mellé az egykor elkobzott javaikat, templomaikat is visszakövetelték. A legtöbb összetűzés érthető módon a görög katolikusok és a pravoszláv felekezetűek közt támadt. Szolyván is lett volna alapja a viszálynak, hiszen a felekezet döntő többsége a pópák mindennemű igyekezete ellenére is megmaradt a görög katolikus hitben. HvaszÉvszázadokon át békességben éltek egymással a Latorca-parti Szolyva különböző nemzetiségű, vallási felekezetű lakói. A legnagyobb gyülekezetük a római katolikusoknak és a görög katolikusoknak volt. A felekezeteknek voltak templomaik, tisztelték egymás szokásait. Hányattatásaik a szovjet seregek bejöttével kezdődtek, amikor betiltották a görög katolikus egyházat, sorra hurcolták el a papokat, üldöztek minden vallásos megnyilvánulást. ta atya, a görög katolikusok fiatal lelkipásztora azonban türelemre intette az embereket. — Nem akartunk konfliktusokat — emlékszik vissza az öt évvel ezelőtti eseményekre. — Igaz, a régi templomunk nagyon szép műemléképület. Fájó szívvel, de lemondtúnk róla. 1990 egyébként döntő esztendő volt a szolyvai görög- keletiek számára. Megértéssel fogadták lelkipásztoruk beszédét, hozzáfogtak a régi, elhagyott, leromlott állapotba került, kicsiny pravoszláv szentély felújításához. — Öt éve szenteltük fel az egykori kápolnát. Kicsiny, nagyon kicsiny, hiszen a városban sokkal többen vannak a görög katolikus hívek, mint a pravoszlávok. Ennek ellenére Vadkeleti kényelem Kárpátalja a Krím-félszi- get után az egykori Szovjetunió második legkedvel- ) tebb turistaparadicsoma volt. A birodalom minden sarkából érkeztek ide pihenni, üdülni vágyók. Itteni léptékkel mérve komfortos turistaszállók egész sora épült megyeszerte. S mi tagadás, viszonylag kulturált körülmények közt pihenhettek itt télen-nváron. Ennek a népszerűségnek, nimbusznak azonban, úgy tűnik, leáldozott. A turista- | utak jelzései lekoptak, eltü- j nedeztek, a kempingek, tu- j j ristaszállók elgazdátlanod- tak, állaguk erősen megromlott. Az épületek elhanyagoltak, télen többnyire fű- tetlenek. A kiszolgálás pedig leginkább vadkeletinek nevezhető. A megyében elszaporodtak az utazási irodák, de ezek kivétel nélkül csak külföldi utak szervezésével, nem egyszer batyusturiz- mussal foglalkoznak. A pénzes kárpátaljaiak is inkább nyugati tájak felé indulnak. Síelni is inkább a szlovákiai hegyekbe mennek. Pedig hó, kitűnő lesik- lópályák Kárpátalján is vannak. Csakhogy itt egy turistaszállóban egynapi ellátás a fűtetlen, komfort nélküli, többágyas szobákban 14 dollárba kerül. A szlovák Tátrában lévő turistaszállók prospektusai a napi háromszori étkezést, különféle szolgáltatásokat 17 dollárét kínálják. így aztán érthető, hogy üresen konganak a kárpátal- jai turistaházak. Kobilec- kaja Poljanán például, ahol mesésen szép táj fogadja az oda látogatót, az idei tél folyamán csak kilenc szálló- vendég pihent. elférünk. Az emberek türelmesek, hiszen tudják, hogy már épül a felekezet új temploma — mondja Hvaszta atya. A Szolyva patak partján, átellenben a jelenlegi szentélyükkel emelkednek az új templom falai. Lassan haladnak a munkálatok még a tömérdek társadalmi munka, felajánlás ellenére is. Nincs elegendő pénz a folytatáshoz. Anyaghiány miatt gyakran kell leállni az építkezéssel. — A város és a járás társadalmi összefogással segít, de ez önmagában nagyon kevés. Nyílt titok, hogy a szolyvaiak nagyon szegények. A járás lakóinak többsége a szó szoros értelmében nyomorog — legyint keserűen Hvaszta atya.
