Új Kelet, 1996. június (3. évfolyam, 127-151. szám)

1996-06-03 / 128. szám

4 1996. június 3., hétfő Évadzárás UJ KELET Maratoni társulati ülés a Móricz Zsigmond Színházban „Feddhetetlenül és szakszerűen...!” Nívódíjakat kaptak: A beszédek után nívódíjakat adtak át. Ezek a Görbe­házi Színházbarátok köre, a Marsó Kft., a Buszacsa,Módi Zoltán mint magánszemély, a CIB Hungária Bank, a FÍMEX-FAIR Bt., a Diruváll, az OTP, az EKO Kft., az Inter-Európa Bank, a Taurus Kft., a Szaboicstej, a Legány és Tsa, a Vagép Rt., a Nyidofer, a Zefirusz Kft., valamint Nyíregyháza város közgyűlése és a Szabolcs-Szatmár- Bereg megye közgyűlése adományozta. Nívódíjat kaptak. Gazsó György, Gosztola Adél, Gados Béla, Varjú Olga, Kerekes László, Hetey László, Perjési Hilda, Bárány Frigyes, Verebes István, Szabó Márta, Réti Szilvia, PregitzerFrizsina, Kocsis Antal, Szabó Tünde, Ró­bert Gábor, Felhőfi Kiss László, Avass Attila, Megyeri Zol­tán, Tóth Károly, Csorna Judit és Horváth László Attila. A közönségdíjat Bede-Fazekas Szabolcs, a műszaki dí­jat LipóTi Antal, a Móricz-gyíírűt pedig Verebes István kapta. Micsoda buli! Gyüre Ágnes (Új Kelet) „Micsoda buli! Őrület!” Hogy ez a Verebes mit ki nem talál! S mit véghez nem visz! Az idei évadzáró gála ke­retében vasárnap este tartották a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban az első Ostar-díjátadást. Fényes külsőségek közepette kihirdették: a kollégák és a helyi újságírók szavazatai alapján kik lettek tizenegy kate­góriában Kelet csillagai. Az ötletgazda által tervezett szobrot megkapta az idei helyi évad legjobb rendezője, legjobb férfi és női színésze, legjobb férfi és női epizo- distája, legjobb díszlet- és jelmeztervezője, legjobb da­lának előadója, a legjobb hatásért felelős személy, a leg­jobb szervező, és a legkiválóbb életmű megalkotója. A győzteseket a fővárosi József Attila Színház Csupa bal­láb című produkciójának részesei: Pogány Judit, Hegyi Barbara, Vándor Éva, Torday Teri, Galambos Erzsi, Sza­bó Éva, Fehér Anna, Bakó Márta és Újréti László is kö­szöntötték. Az eseményen ott járt munkatársnőnk, Bozsó Katalin is. Életmentő segítség Palotai István (Új Kelet) Tizenegy órakor kezdetét vette az évadzáró társulati ülés. Elsőként Tóth János társigaz­gató emelkedett szólásra, és köszöntötte a megjelent me­gyei és városi vezetőket, a szponzorcégek képviselőit, a megjelent sajtót és a társulat teljes tagságát. „Az összejövetel célja, hogy értékeljük az elmúlt három év gazdasági, műszaki és művészi eredményeit, hiányosságait... A nézőszám az elmúlt három év­ben nem nagyon változott, 98—100 ezer között stagnál. A bemutatók száma évadonként 11 és 13 volt. Megyén belül 10—13 tájelőadást tartottunk, a megyén kívül 10—16-ot. In­nen is elmondom, hogy korlát­lanul hajlandók vagyunk a me­gyén belüli tájelőadások árát csökkenteni. Ha kifizetik az utazás költségeit, mi szívesen megyünk. Csak azt kérjük, hogy legyen telt ház, és az, aki az előadást megrendeli, előbb nézze meg azt — mondta Tóth János, majd így folytatta: — Az elmúlt három év alatt tizennégy fővel csökkent a dolgozók szá­ma, az állami támogatás pedig ötmillióval, míg a megyei és a városi támogatás nagyjából szinten maradt. A saját bevétel évente 30—34 millió forint, amiből a jegy és bérleti bevétel 10—14 millióval van jelen. Összehasonlítva más színhá­zakkal elmondhatjuk: az egyik legkisebb költségvetéssel gaz­dálkodó intézmény, ami létszá­munk a legkevesebb, a legtöbb bemutatót, tájelőadást mi tart­juk, a legtöbb saját bevétellel mi rendelkezünk, valamint a legtöbb darabot is mi tartjuk re­pertoáron. Tesszük ezt a néző­szám csökkenését elkerülendő, ugyanis a bemutatót követő előadások harmincas nagyság­rendet érnek el... Mivel a szín­ház évek óta nem kap pénzt fej­lesztésre, így azt bevételeink­ből, saját nyereségünkből fe­deztük... Mindazonáltal tartalé­kokat is tudunk képezni, ami nagyon jól jött, mert a megyei önkormányzat nem tudott vol­na tizenharmadik havi fizetést adni, arról nem is beszélve, hogy ebben az évben a városi közgyűlés semmi anyagi támo­gatást nem adott a színháznak... Működünk, garantáljuk a ma­gas fokú művészi munkát, de még nem tudjuk, hogy mi lesz holnap. Meggyőződésem, hogy a kihívásra még több és még eredményesebb munkával kell válaszolnunk... Néhány szót a szabadtéri színpadról. Régóta az a véle­ményünk, hogy az önkor­mányzatnak el kell döntenie, hogy szabadtériként óhajtja üzemeltetni, vagy felparcel­lázza és esetleg szállodát vagy mást építtet rá. A testület úgy döntött, hogy marad a szabad­téri, és a következő négy év­ben egy európai színvonalú szabadtérit létesít. A színház csak akkor tudja felvállalni az üzemeltetést, ha garantálják a működés feltételeit. Mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy négymillió forint ráfizetéssel Macskákat játszszunk, sem gazdaságilag, sem erkölcsileg. Nekünk profi módon lehet csak megszólal­nunk, mert minket másként ítél­nek meg. Ha igaz a következő közgyűlés pontot tesz a kérdés végére... Szólni kell még a szer­vezőiroda kérdéséről is. A Mó­ricz Zsigmond Színház már nem tudja kifizetni azt a bérleti díjat, amit az önkormányzat megállapított. Hiába álltunk elő évek óta különböző javaslatok­kal, azok süket fülekre találtak. Ha a jövő héten nem sikerül konszenzusra jutni, akkor a szervezőiroda beköltözik a színházba” — jelentette ki a társigazgató, majd Verebes Ist­ván igazgató szólt. — Bőrünkön, eszmélésün- kön tapasztaljuk, hogy milyen korban élünk. Amióta én élek, azt mondják, hogy átmeneti korban. Mindig figyelem, hogy hova megyünk át —- azt már tudom, hogy honnan —, min­denesetre a hat év átmenete most végzetesnek tűnik. Ezt megoldani nem a mi mandátu­munk, de azt hiszem, hogy kül­detésünk. Reménytelen idealis­ta dolog, ahogy mi most itt szín­házat csinálunk Magyarorszá­gon, annak keleti nagyváros­ában, és ez nem is menne szent ideák és szent illúziók nélkül. Olyan kormányzat alatt élünk, amelynek ideológiája és filozó­fiája messzemenően ellent mond azzal a gyakorlattal, amit képvisel, miközben mindkettő érvényes lehetne, ha rendbe szednék a gondolataikat, és fel­vállalnák létezésük fontosságát, és mernének dönteni. Erre nem számíthatunk. Konzumtársada- lomban élünk, egy uniformizált világban, amely sokkal rafinál­tabb eszközökkel él, mint az elmúlt negyven év, átláthatat- lanabbul aljas eszközökkel. Uniformizál az amerikai gyors­büfé, az általános szegénység, a keveseknek megadatott gaz­dagság, a hajsza, hogy megél­jünk, és uniformizál az immár több korosztálynak megadatott általános kilátástalanság. Mit tehet a művész? Ebben a társa­dalomban csak a művész az egyetlen individum, egyetlen letéteményese a jövőnek, és ha ezt a feladatát feladja, akkor nincs értelme annak, amit tesz — jelentette ki az igazgató, majd így folytatta: — Ebben a közegben élünk, és ebben a kö­zegben harcolok már három éve. Amikor idejöttem, azt mondtam, hogy „különb” szín­házat akarok csinálni. Minden­nél különbet. Nem a magam ér­deme csupán, hogy ez sikerült. Amikor idekerültem, Hamvas képviselő úr megkérdezte tő­lem, hogy „akkor most itt már csak kabarét játszunk?”. Na­gyon örülök Hamvas úr kérdé­seinek. mert talán ő az egyet­len olyan ember a városban, akivel vitáink során lemérhe­tem — őszintén —, hogy mi az, amit várnak tőlem, mi az, amit számonkémek és legalább van valaki, aki kérdez... Legutóbb azt javasolta jelesül a közgyű­lésen, és ezt köszönettel ve­szem, hogy közelebb a tömeg­hez. Egyetértek! Azonban el kell mondanom, hogy nem va­gyok hajlandó elsilányítani a munkánkat. Remek dolog, hogy ebben a forróságban is pótszékekkel játsszuk a Senki sem tökéletes-t, nagy öröm, hogy végre sikerült egy olyan zenés darabbal előállni, ami ilyen erővel hat, de én nagyon óvnám a társulatot attól, hogy erre legyen büszke. Ez csak a szolgáltatás standardja, ez egy limit, de a mi becsvágyaink nem ebben az előadásban mér­hetők. Lehet, hogy nem talál­kozott olyan közönségsikerrel némely darabunk, de ezekben^ komoly dolgokról beszéltünk, és remek szakmai felkészült­ségről tettünk tanúbizony­ságot... Lokális barátságaink a cé­gekkel, cégvezetőkkel és mindazokkal, akiknek kondí­ciói vannak támogatni a kul­túrát, példamutató értékűek az ország számára. Ez az egyet­len lehetőség a túlélésre, ha már a központi kulturális kor­mányzat az ebek harmincad- jára engedte a színházakat! Nem merkantil, hanem spiri­tuális összefogásra van szük­ség, és nemcsak színházi, ha­nem minden téren, különben a magyar kultúra veszélybe kerül... Számot kell adnom egy elin­dított projectünkről, nevezete­sen a Játékszínről. Egy évig dolgoztam rajta. Január 24-én leadtam a pályázatot a kulturá­lis kormányzatnak, mindenben betartva az ilyenkor szokásos feltételeket. Két hónap múlva faxoltam a kultuszminiszter­nek, amelyben egy tízperces kihallgatást kértem, egyben kérve, hogy a színházi osztály vezetője is legyen jelen. Ma május 30. van, és eleddig még annyit sem mondtak, hogy „bakfitty”! Huszonhárom éve vagyok a pályán. Negyven- nyolc éves vagyok, felneveltem két gyermeket, eljátszottam öt­ven főszerepet, megrendeztem közel hetven előadást, írtam néhány darabot, tíz évig én kö­szöntöttem a rádióban szilvesz­terkor az egész országot. Nem szoktam ilyen számvetéseket végezni, de el kell mondjam, hogy mérhetetlen arroganciá­nak, szemtelenségnek, pimasz­ságnak tartom, hogy egy intéz­mény vezetőjeként ezt tehetik velem! Ha igazán pimasz akar­nék én is lenni, akkor Aczél Györgynek egy szobrot állíta­nék az előcsarnokban, mert ő ilyet nem tett, ő ennél sokkal okosabb volt, ők sokkal ügye­sebben csinálták... A jelenlegi állapotok szellemi és anyagi korrupcióra épülnek, évek óta mindenki megvehető, és ha va­laki a kulisszák mögé néz, hát elfogja a hányinger... Mi követ­kezik ebből? Mindenesetre szá­momra egy istenáldás, hogy itt lehetek, mert így ki tudom ma­gam vonni ebből a purgatóri- umból. Az egyetlen lehetőség: messzemenően feddhetetlen­nek, szakszerűnek lenni — mondta Verebes, majd a társu­lat tagjaihoz szólván művésze­ti szempontból értékelte az el­telt három évet, és az utolsó évadot. Ezt követően kért szót Felbermann Endre (SZDSZ) Nyíregyháza alpolgármestere, aki elöljáróban sajnálkozását fejezte ki, hogy eddig még nem tudott a város pénzt adni, majd művészeti kérdések taglalásá­ba kezdett. Mindazonáltal kije­lentette: színházbajáró magán- személyként nyilatkozik. A művészeti kérdések az alpol­gármestert, számára ismeretlen és csúszós talajra vitték, és bi­zony megnyilatkozása erősen emlékeztetett a pártállami idők­re. Ha egy fenntartó állami szerv vezető beosztásban lévő munkatársa véleményt nyilvá­nít, annak bizony súlya van, még ha magánemberként is te­szi azt... Hamvas László (MDF) a megyei közgyűlés alelnöke meleg szavakkal köszönte meg mindazt a művészi és emberi teljesítményt, amit a város és a megye a színház tagjaitól ka­pott. „Önök a szavak nagyha­talmának képviselői, önök a hatalom birtokosai, hiszen az önök által elmondottakat sen­ki sem másíthatja meg, azok örökérvényűek, amíg világ a világ — jelentette ki Hamvas László. A gyermekgyógyászattal foglalkozó szakemberek fel­mérései azt mutatják, hogy egyre több a légúti betegség­ben szenvedő kisember. Buda­pesten, a Szent László Kórház­ban külön intenzív osztályt alakítottak ki a beteg gyerme­kek kezelésére. Pénz azonban kevés van, így a műszerek jobbáté telére, korszerűsítésére sem jut elég. Mint azt Jónás Lászlótól,a Petőfi rádió Szocio műhely szerkesztővezetőjétől meg­tudtuk, Szalay Krisztina szí­nésznő és barátai a rádióval karöltve segítő szándékkal jó­tékonysági koncertet és gyűj­tést szerveznek a fővárosban a kis betegekért. Alapítványt is hoztak létre, mely a „Kriti­kus- állapotú gyermekekért” nevet kapta. A jószándékú emberek segítő forintjaikat a nemzetközi gyermekmentő szolgálat számlájára juttathat­ják el. Számlaszám: 11991102- 02120159-00070010.

Next

/
Oldalképek
Tartalom