Új Kelet, 1996. június (3. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-15 / 139. szám
UJ KELET 1996. június 15., szombat Felbermann Endre alpolgármesterrel Politika. Lassan, de biztosan devalválódik ez a szó. A mindennapi küzdelmek idegenné teszik. Életidegenné. Politika viszont—így önmagában — nem létezik. Léteznek viszont politikusok, akik a politikai akarat megtestesitői. Politikusnak lenni ugyanúgy szakma, mint kőművesnek vagy például fodrásznak, orvosnak. Minden szakember mögött ott áll maga az ember. Az Ember. A maga életével, bánataival, örömeivel. Az emberről — az emberrel beszélgetett munkatársunk Felbermann Endrével, Nyíregyháza Megyei Jogú Város alpolgármesterével... Palotai István interjúja • Alpolgármester úr! Kérem, bevezetőül meséljen valamit önmagáról, ifjúkoráról, fiatalkori meghatározó élményeiről... — 1948. augusztus 22-én születtem Hajdúnánáson... • Az oroszlán jegyében... — Igen, de én nem hiszek ezekben a dolgokban... • Jellemzők ön szerint önre az „oroszlányok tulajdonságai? — Azt sem tudom, mik azok. • Állandó harcikedv, hajtha- tatlanság... — Nem, nem. Nem vagyok hajthatatlan. Sőt! Könnyen meggyőzhető vagyok, néha túl köny- nyen... Ennek sokszor hátrányát is érzem, mert túl könnyen kötök kompromisszumot.., • Ön szerint ez hátrány? — Igen, néha az. Kihasználják. Még a gyermekeim is... Ok aztán ismernek, és élnek is a lehetőséggel. Két lányom van, az egyik most lesz tizenkilenc, a másik tizenöt... Hajdúnánáson nőttem fel, ott végeztem a Körösi Csorna Sándor Gimnáziumban, humán tagozaton. Vegyész akartam lenni, de ez nem jött össze, mert nem vettek fel a veszprémi egyetemre. A katonaságtól menekülés hajtott aztán az esztergomi felsőfokú technikumba, így lettem vegyipari gépész. Végül is ez a szakma is közel állt az általam szeretett vegyészethez. Amikor végeztéin, rátanultam még fél évet a főiskolán, és így lett főiskolai végzettségem, így lettem vegyipari gépész üzemmérnök. • Szeretett tanulni? — Végtére igen. Ha az ember visszaemlékszik a diákéve-' ire, be kell lássa: ebben a korban senki sem szeret tanulni. Persze, az idő távlatából már tudom, hogy nem is volt az olyan „borzasztó”... csak hát harcolni kellett az eredményekért, és az ember fiatal korában hajlamosabb rá, hogy az élet könnyebbik oldalát keresse, hogy sodródjon, hogy az élet szele fújja. Persze, az is világos, hogy aki hagyja önmagát így sodortatni, abból nem lesz soha ember az életben. Engem végül is nem az elv, nem maga a tanulás szeretete hajtott, hanem az, hogy nem bírtam elviselni, hogy valamiben ne legyek jó. • Önmagának, vagy inkább a szülői elvárásoknak, a társadalomnak akart megfelelni? —Azt hiszem, inkább önmagámnak. Igen, önmagámnak. Nagyon nehezen viseltem, ha valamilyen kudarc ért a tanulmányaiban, így aztán inkább hajtottam. • Melyek voltak a kedvenc tantárgyai? — A kémia és érdekes módon a művészettörténet, amit ugyan csak fél évig tanultam, de nagyon sok megmaradt bennem. Ma is, ha elmegyek egy múzeumba vagy egy kiállításra, sokszor „beugrik” amit tanultam, és ennek nagyon örülök. Az építőművészet iránt ma is nagyon vonzódom, de a képzőművészet is nagy szerelem... Valószínűleg ez valami családi hagyomány, genetikai örökség nálunk, hiszen a bátyám is építőipari technikumba járt. Valamikor — talán pontosan a bátyám „mintájára” — én is építész szerettem volna lenni, de kemény politikai okok miatt nem vettek fel... • Mondana erről valamit konkrétabban? — Apám kulák származású volt, a nagyapám pedig földbirtokos. A nem kívánatos politikai társadalmi réteghez tartoztunk, ráadásul apám — nem könnyen viselvén ezt a helyzetet — folyamatosan konfliktusokba keveredett az akkori hatóságokkal. Kereken megmondták az iskolában, hogy ezért nem vettek fel. Nem fellebbeztünk, mert attól tartottunk, hogy még a bátyámnak is valami baja származhat a dologból. így kerültem a hajdúnánási gimnáziumba... Érdekes dolog ez. Vannak az ember életében olyan pontok, amelyre, ha rámutat, s azt rpondja: ha ekkor nem így történik, akkor milyen más lehetett volna... de hát ez csak játék a gondolatokkal. Az élet olyan, amilyen. A sorsot úgy kell elfogadni, ahogy adatik. Szerencsés egybeesés • Viszont az építészet és a művészetek szeretete nagyon is megnyilvánulhat és helyet kaphat a munkájában. — Szerencsés egybeesés. Az építészet szeretete különben csak fokozódott, amikor ide kerültem Nyíregyházára, a Tervezőirodához, hiszen közműtervezéssel foglalkoztam, és ott voltam nap mint nap az építészek között. Nagy élmény volt mindig, hogy először papíron, aztán a valóságban is láthattam a város dinamikus fejlődését. 1990- ben, amikor alpolgármester lettem, örömmel foglalkoztam (és foglalkozom is) a városfejlesztéssel, és ebben remek partnerre találtam Veres Pistában és Romanovits Pistában, akikkel élvezet volt együtt dolgozni. Biztonságot és örömöt nyújtott az a közös koncepció, hogy iga<jzi városfejlesztés csak abban az esetben képzelhető el, ha stabil alapokra épül. Ez alatt azt értettük, hogyha építünk egy fejlett infrastruktúrát, akkor ez szinte automatikusan magával hozza, hogy a város gombamódon fog szaporodni. Ehhez a koncepcióhoz akkoriban társult egy bizonyos kormányzati támogatás is, amit mi örömmel és kellőképpen ki is használtunk. Azt mondtuk, hogy a városnak az a feladata, megteremtse az alapokat, és az élet majd úgyis magával hozza a fejlődést. Ma is állítom, hogy nem mindent a vá: rosnak vagy az államnak kell megteremtenie, hanem vállalkozói alapon a civil társadalom az, ami erre hivatott. Azt hiszem, az élet bebizonyította ennek az útnak a helyességét: a város aktívan fejlődik, amióta az infrastruktúrát ehhez megteremtettük. • Talán térjünk vissza egy kicsit a múlthoz. Az iskolái elvégzése után rögtön az akkori tanácshoz került? — Nem. A Tiszántúli Gáz- szolgáltató Vállalat hajdúszo- boszlói központjánál kezdtem a munkát. Megtanultam a közműtervezés gyakorlati alapjait. 1970 októberében viszont berántottak katonának... • Akkor csak nem úszta meg? — Pedig akkoriban arra is lett volna mód, hogy felmenjek Pestre egy mérnöktanár képzésre, amire azzal a megfontolatlan indokkal mondtam nemet, hogy nem akarok én tanár lenni. Holott ez ragyogó alkalom lett volna arra, hogy egyetemi diplomám is legyen, nem lett volna kötelező utána tanítani. Most már nagyon bánom, hogy így döntöttem. Mundérban • Hol katonáskodott? — 1970 és ’72 között Szegeden egy útépítő alakulatnál voltam, az utolsó négy hónapot viszont a monori vasútépítőknél húztam le. Mit mondjak, meglehetősen komoly tapasztalatokat szereztem ott a kőkemény munkáról, mert a vasútépítés nem éppen az „angolkisasszonyoknál” végzettek feladata... A talpfa akkor már nem fából volt, hanem vasbetonból, kevés volt az aláverőgép is, hát mi aztán csákánnyal,helyettesítettük”. Életemben nem voltam olyan fekete, mint akkoriban. A strandon nem mertem levenni a nadrágomat, mert akkor látszott volna, hogy a lábaim viszont hófehérek. így hát kimentem a stranda, és nadrágban vigéckedtem, hogy le vagyok sülve... • Végtére is akkor szép emlékei vannak a seregről? — Vegyesek. Például kimondottan rosszul éreztem magam, amikor láttam, hogy embereket aláztak meg egymás előtt. Különösen az zavart, hogy a parancsnokaimat előttem és a közlegények előtt megalázták az ő feletteseik. Hogy velünk miként beszéltek, nem nagyon bántott, hiszen az benne van a pakliban, közkatonák voltunk, és ez csak edzi az embert, ami sohasem árt. Különben érdekes volt ezeknek a csapategységeknek az összetétele is. Volt néhány építészeti technikusi végzettségű ember, aki tudta, hogy mit és hogyan kell csinálni, de a zöm főleg politikai megbízhatatlanokból és börtönviselt vagányokból állt, akiknek nem mertek a kezükbe fegyvert adni. Sajátságos, hogy a szegedi útépítő alakulatnál húsz hónap alatt semmilyen rangot sem értem el, mondván hogy külföldön rokonaim vannak, Monoron viszont rövid idő alatt rajparancsnok lettem. Őszintén megmondom, amikor leszereltem, borzasztó büszkeséggel töltött el, hogy a raj legnagyobb csibésze — aki mellesleg motórius szök- döső volt, büntetett előéletű, és többet volt fenyítve, mint bárki más — úgy búcsúzott tőlem, amikor leszereltem, hogy „ilyen kassa rajparancsnoka még sose volt”. Azért tartottam ezt akkor nagyon fontosnak, mert azt bizonyította, hogy kontaktust tudok teremteni emberekkel, és képes vagyok arra, hogy ne vágjak fel, szót értsek az egyszerű emberekkel, mindenkit emberként tudok kezelni. • Hajói tudom, alpolgármester úr szeret focizni is... — Most már inkább csak azt mondhatom, hogy szerettem. Szívesen beállók tíz—tizenöt percre, csak az a baj, hogy már könnyen sérülök, mert nem vagyok edzésben. Különben tizenöt évig tényleg fociztam a városi kispályás labdarúgó-bajnokság„Az élet apró örömökből áll” ban, de profi szintig soha sem mentem fel. Többször hívtak, amikor tizennyolc éves voltam, de én nem akartam ebből élni. A napos oldalról * • • Mit jelentenek önnek az élet szépségei? — Sokat. Szeretem a társaságot, a színházat, szeretek a feleségemmel elmenni néha vacsorázni. Viszont nem vagyok az a típus, aki szeret kirúgni a hámból, vagy srácokkal elmenni egy ,jót” inni, úgymond „kanbulit csinálni”, aztán elmenni a kaszinóba vagy bárba. Soha sem érdekelt az ilyesmi. A szolid szórakozások híve vagyok. Például roppant szeretek táncolni, és a feleségemmel minden alkalmat megragadunk, hogy táncoljunk. A tánc teljesen felszabadít, és ilyenkor nem érdekel, hogy ki mit mond — nézd, az alpolgármester táncol — vagy ilyesmi... Talán ebben is szerepet játszik a genetika, mert az édesanyám a háború előtt táncosnőnek készült. Még néhány évvel ezelőtt is nagyon szépen tudtunk együtt táncolni édesanyámmal, de már ő sem bírja fizikailag. Különben a nagybátyja tánctanár volt Tiszalök, Hajdúnánás, Tiszavas- vári, Hajdúdorog térségében, fiatalkoromban az ő tánciskolájába jártam, innen a táncismeretem... Remek dolog volt a tánciskola. Az illem, és tánciskola. Sokat lehetett ott tanulni... és persze az volt az egyetlen lehetőség, hogy megismerkedjünk a lányokkal. Emlékszem, a Beatles akkoriban bontogatta a szárnyait... • Melyik zenekart szerette? — Illés-párti voltam. Sokszor Esztergomból el is mentem Pestre Illés-koncertre. És hát a Beatles, az volt a nagy csapatom. Persze a Rolling Stonest is nagyon szerettem, van is tőlük jó pár lemezem. Szívesen hallgattam még a Kings együttest és a Bee Geest is. Állandóan hallgattuk a Csekét a Szabad Európában. Volt egy füzetem is, ahol azt jegyeztem, hogy ki mit játszik. Angolul próbáltam helyesen leírni a nevüket és a számok címét. Emlékszem: minden együttesnek volt egy saját oldala. • Ma is ilyen alapos ember? — Igen. Sokszor lehet, hogy ez másoknak teher is, de hát ilyen vagyok, szeretem a sarkos dolgokat... Csak az a bánatom, hogy eldobtam azt a füzetet... — nevet kamaszosan Felbermann Endre. — Kíváncsi volnék, hogy mit is írtam vajon össze annak idején. • A lányok örökölték ezt az alaposságot? — Sajnos nem, és ez nagy bánatom. Magasabb életszínvonalat biztosít nekik a világ, és én bizony sokszor azt tapasztalom, hogy ez a magasabb élet- színvonal kissé lazábbá is teszi a társadalmat. Mindenesetre nem vagyok megelégedve a tanulmányi eredményeikkel, és sajnálom, hogy nem örökölték az én elszántságomat. Persze lehet, hogy én vagyok túl szigorú, és túl sokat várok... • Vagy éppen túl lágyszívű...? — Persze... Elismerem. Sokszor meditáltam is már ezen, de mit csináljak, ha ilyennek születtem? • Milyen világban élünk most? — Feszültséggel teli, nagyon nehéz világban. Ä változások sok embert nehéz helyzetbe hoztak. Túl nagyok a különbségek is. Fájóan nagyok! Különben érdekes, hogy még én is érzem a helyzet nehezedését, holott nem tartozom a keveset keresők közé. Mivel csak nyilvántartott fizetésem van és semmi egyéb jövedelmem nincs, engem nem érint ez az összeférhetetlenségi vita, ami a parlamentben van... • Mi a hobbija? — Most éppen a város történetét kutatom. Az a tapasztalatom, hogy az orosz megszállás kezdetén megszakadt bennünk valami, ami csak kilencvenben folytatódott. A ránkerőltetett „rend” fel tudott mutatni ugyan mennyiségi eredményeket, de nem minőségieket. A polgári demokrácia az, ami megszakadt ’49-ben, és ez az, amelynek az útját még most is keressük. Sokkal nehezebb ez a feladat, mintha folytatólagosan ebben éltünk volna. Ezért gondolom, hogy az eredményeink nem tíz év alatt fognak jelentkezni... A polgári értékek megjelenéséhez több tíz évre van szükség. Az embereknek meg kell tanulni használni az eszüket. Nem lehet már mindent az államtól várni. A legtöbb ami adható, az a teljes körű lehetőség, és ez valóban nagy dolog. • Mit üzen alpolgármester úr a világnak? — Az élet apró örömökből áll. Ezeket kell észrevenni, ezeket kell megragadni... Eltölthet örömmel az is, ha valaki őszintén megkérdezi tőlünk; hogy vagyunk... A másik lényeges dolog az lenne, hogy legyünk tolerán- sabbak és türelmesebbek egymással, ne adjunk képzeletbeli pletykákra, ne légyünk irigyek. • Mit üzen a városnak? — Mindezeken túl talán annyit, hogy bizakodjanak. Ez a város már sokkal, de sokkal nehezebb helyzetekben is megtalálta a helyes utat és lábra állt.
