Új Kelet, 1996. május (3. évfolyam, 102-126. szám)
1996-05-06 / 105. szám
Panoráma UJ KELET 1996. május 6., hétfő 9 González öröksége „Felipe González öröksége” címmel jelent meg a legfontosabb spanyol napilap, az El Pa's pénteki számának vezércikke abból az alkalomból, hogy a szocialista miniszterelnök közel 14 éves kormányzás után átadja a stafétabotot a konzervatív Néppárt (PP) elnökének, Jósé María Aznarnak. A cikk elemzi a négy szocialista kormányzati időszak alatt elért eredményeket, a problémákra is rávilágít: így rövid történetét adja a spanyol demokratikus átmenet fontos időszakának. „Az a Spanyolország, amelyet Aznar fog kormányozni, nagyon különbözik attól, amelyet González talált maga előtt: modernebb, demokratikusabb, és teljesen a világba integrálódott. Vannak súlyos problémák is, amelyek nagyon hasonlók a környezetünkben lévő bármely ország problémáihoz” — kezdi a cikk. „Amennyiben egy ország kormányzásának a hatékonysága a gazdasági növekedés, a társadalmi kohézió és a demokrácia erősödése mércéjével mérődik, akkor a mérleg kétségtelenül pozitív” — állapította meg az El Pa's, majd felsorolta az elért eredményeket: általános, mindenkire kiterjedő társadalombiztosítás, nyugdíjrendszer, iskola- rendszer, az európai országok színvonalához mérhető infrastruktúra, út- és vasúthálózat. A demokrácia konszolidációjáról beszélve a cikk mindenekelőtt két tipikusan spanyol, évszázados problémát vet fel, amelyet szintén a tizenegynéhány éves szocialista kormányzás oldott meg: a hadsereg és az egyház problémáját. A hadsereg — és a katonai rendőrség, a Csendőrség — problémája még a nyolcvanas évek elején is rendkívül súlyos volt, hisz a fegyveres testületek összetétele Franco 1975-ös halála után gyakorlatilag alig változott. 1981 februárjában Teje- ro csendőrezredes vezetésével puccskísérlet történt, és az 1982-es választások idején is meghiúsítottak egy másikat. Gonzálezre — aki abszolút többséget kapott ezen a választáson — éppen azért szavaztak középjobb választórétegek is, mert azt várták tőle, hogy fejezze be a fiatal spanyol demokrácia konszolidációját. A hadsereg és a többi fegyveres testületek azóta szintén átmentek a szükséges megújuláson és demokratizálódáson, és ennek legszembetűnőbb bizonyítéka az, hogy mostanra megoldódott a fegyveres szolgálatot lelki- ismereti okokból visszautasítok helyzete, és a most kormányra kerülő konzervatív Néppárt (PP) programja tartalmazza a hadsereg pro- fesszionalizálását és a kötelező katonai szolgálat eltörlését. Történelmi eredményről van szó, hiszen „a hadseregnek a polgári hatalom alá rendelése 150 éve a spanyol demokraták egyik legfontosabb célja volt” — állapítja meg az El País. Felipe González — és sorozatos kormányai — az állam—egyház viszonyának szintén nagyon kényes kérdését is megoldotta, és nem túlzás azt állítani, hogy ezzel történelmi katarzis következett be ebben az országban, amelyben végre beforrtak a polgárháború és a Franco- diktatúra ütötte sebek, amelyeknek okozója sokszor éppen a hadsereg és az egyház volt. González ugyanakkor a gazdasági fejlődés kérdését helyezte előtérbe, hiszen minden demokrácia alapja a konszolidált gazdaság. A spanyol gazdaság most sokkal jobb helyzetben van, mint 14 évvel ezelőtt, bár továbbra is súlyos problémákkal küzd, mint például az Európában legmagasabb, 20 százalék feletti munka- nélküliség. A GDP 14 év alatt 43 százalékkal emelkedett, bár az európai átlaghoz viszonyított helyzete alig változott. Felipe González másik fontos eredménye éppen az Európai Közösségbe való, 1986-os spanyol belépés volt, amelynek következtében az ország logikusan a NATO tagságát is megújította. „A spanyol demokraták két évszázados célja, hogy legyen vége Spanyol- ország nemzetközi elszigetelődésének, ma olyan jelképekben mérhető, mint pl. a spanyol állampolgárok jelenléte olyan intézmények élén, mint a NATO, az UNESCO vagy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság”.— fogalmazott az El Pa's cikke. Az ország gazdasági helyzete, a munkanélküliség és a magas államadósság problémáját kivéve, jónak és ígéretesnek mondható. A munka- nélküliség több, a modernizálással járó tényezővel is magyarázható: megtörtént a veszteséges iparágak felszámolása, átalakítása, az ipari termelés modernizálása, és ráadásul nemcsak az itt azelőtt alig dologozó nők milliói jelentek meg a munkaerőpiacon, hanem hazatért kétmillió a hatvanas és hetvenes években gazdasági okokból Nyugat-Európába emigrált spanyol is. A magas államadósság pedig annak tudható be, hogy mindazokat az eredményeket, melyeket a jóléti társadalomra jellemző társadalmi szolgáltatások területén, és az autonóm tartományok szükséges megszervezése területén elért eredményeket más európai országokhoz képest feleannyi idő alatt kellett elérni. Az El Pa’s vezércikke azzal fejezte be fejtegetéseit, hogy az országra jellemző problémák más fejlett európai országokban is létező, általános gondok, „kivéve valószínűleg a terrorizmust”. A 14 éves szocialista kormányzás mérlege tehát pozitív, még akkor is, ha az utóbbi időkben felszínre került néhány súlyos korrupciós eset következtében a politika és a politikusok nagyon rossz hírnek örvendenek Spanyolországban. Ötven éve lett független Szíria és Libanon Kelet-nyugat ütközőzóna Amikor 50 évvel ezelőtt a brit és a francia csapatok kiürítették a két országot, Szíria és Libanon de facto is elnyerte függetlenségét. Ezt a történelmi évfordulót — mutat rá a dpa — az elmúlt hetekben beárnyékolták a Szíria által ellenőrzött Libanon ellen intézett izraeli katonai csapások. Az izraeli rakéták nemcsak a Hezbollah likvidálását akarták elérni, hanem Szíriának is szóltak: Damaszkusztól várják ugyanis a közel-keleti konfliktus felszámolását lehetővé tevő békeszerződés létrehozásának elősegítését. Az egykori francia mandá- tumos területek, amelyek azt megelőzően Nagy-Szíria néven az Oszmán Birodalom tartományát képezték, történelmük során heves viharokat éltek át. Ezek az viszontagságok mindenekelőtt Szíria politikai kultúrájára voltak nagy hatással. 1941. június 8-án a britek, a „szabad franciák” és a jor- dániaiak bevonultak a Vichy által birtokolt Levantéra. Ott a gyarmati tisztviselők önkény- uralmat valósítottak meg. London azonban végül is támogatta a „szabad franciák” vezetőjét, de Gaulle tábornokot, mivel a háború után szüksége volt ellensúlyra az új nagyhatalmakkal szemben. Már a bevonulás napján mindketten késznek mutatkoztak a függetlenség tiszteletben tartására, mihelyt a körülmények azt lehetővé teszik. Egyidejűleg megállapodtak abban, hogy Franciaország „domináns” szerepet kap, hasonlóan ahhoz, amelyet az angolok Egyiptomban és Irakban betöltötték. Az európai vetélytársak közel-keleti jelenléte és a maga gyarmatosítás-ellenes politikája azokban az években lehetővé tette az Egyesült Államok számára, hogy a gáncs nélküli nagyhatalom képében tetszelegjék. Amikor 1943-ban csökkent a katonai nyomás a térségben, a franciák önkényességekre ragadtatták magukat. Számukra megfelelőbb kormánnyal váltották fel a bejrúti és a damaszkuszi kabinetet. A bejrúti törvényhozásban 12 új mandátum létesítésével a franciabarát maroniták javára változtatták meg az erőviszonyokat. Az így kialakult kompromisszum egészen a polgárháború kirobbanásáig érvényben volt. Amikor az 1943-as választásokon kudarcot kellett elszenvednie a man- dátumos hatalomnak, a franciák november 11-én éjszaka szinte az egész kormányt letartóztatták. A teheráni konferenciára úton lévő Churchill brit miniszterelnök ekkor táviratJelcin választási beszéde Elismerni a hibákat Borisz Jelcin orosz elnök arra figyelmeztette pénteken elmondott választási beszédében honfitársait, hogy a gazdasági reformok, a piacgazdaság jövője függ a júniusi elnökválasztáson leadandó szavazataiktól. Mint mondta, fennáll annak a veszélye, hogy Oroszország visszatér a múlthoz, ha nem őrá, hanem legnagyobb riválisára, a kommunista Gennagyij Zjuganovra szavaznak. Amikor a többi elnökjelölttel hasonlította össze magát, tapasztalatára hivatkozva helyezte magát elébük. Elismerte, hogy ő és kormányai követtek el hibákat, de — mint mondta —reménye szerint senki sem vitatja, hogy ő mindvégig a szabad véleménynyilvánítás védelmezője volt. Jaroszlavlban elhangzott beszédét az AFP moszkvai irodája ismertette az ITAR- TASZSZ és az Interfax alapján. Jelcin kitért önbírálatában az állami fizetések és a nyugdíjak gyakori elmaradására, illetve késedelmes folyósítására, de hozzátette, hogy azért ezt nem lehet egészében a központi kormány rovására írni, hiszen legalább annyira tehetnek róla a helyi önkormányzatok is. Kilátásba helyezte, hogy még az elnökválasztás előtt megnyugtatóan rendezi a bér- és nyugdíjhátralékok ügyét. A távolabbi jövőt illetően azzal kecsegtette a választókat, hogy az elnöksége alatt kezdett piacgazdasági reformok most már lassacskán meghozzák első gyümölcseiket. Mint mondta, a piacgazdasági reform még nem fejeződött be, eddig az ország a tőkefelhalmozás és -befektetés korát élte, most viszont már a gazdasági növekedés lesz a fő cél. ban közölte Roosevelt amerikai elnökkel, hogy szükség esetén szakítani kell de Gaulle tábornokkal. Amikor azután a libanoniak ismét szabadok lettek, Roosevelt baráti érzelmeiről biztosította a szíriai elnököt „az ENSZ által kinyilvánított elvek megvalósításáért folyó harcban”. Azt követően, hogy a Szovjetunió növelte befolyási övezetét Kelet-Európábán, és 1944 nyarán elismerte Szíriát és Libanont, az Egyesült Államok is más szemszögből tekintett Nagy-Britannia és Franciaország addigi közel- keleti szerepére. Miután Szíria, amely az újonnan alakult Arab Liga tagjaként rövidesen függetlenné vált, 1945 elején kinyilvánította szándékát saját hadsereg felállítására, de Gaulle szabadkezet adott a katonáknak. Május 6-án Párizs egy szenegáli zászlóaljat küldött Szíriába, majd nyomban utána még kettőt. A feszültség rendkívül megnőtt. Amikor a franciák új szerződéstervezettel álltak elő, amely támaszpontokat biztosított volna nekik a térségben, a szíriai- ak és a libanoniak megszakították a tárgyalásokat. A térség lakosságának hosszú ideje felgyülemlett haragja ekkor felszínre tört. 1945 május végén harcok robbantak ki Szíriában. A franciák bombázták Damaszkuszi és Hantát. 1945. június elsején brit csapatok vonultak be Szíriába. Churchill Pots- damban megérdeklődte Tru- mann-ná\, az Egyesült Államok új elnökénél, vajon Washington a Közel-Keleten nem lenne-e hajlandó kitölteni a gyarmati hatalmak meggyengülése révén keletkezett űrt. A jegyzőkönyv tanúsága szerint Trumann válasza „Köszönöm, nem” volt. A gyarmati hatalmak kivonulásának ütemtervét Washington és Moszkva végül jóváhagyta, jóllehet 1946 februárban emiatt került sor az első kelet-nyugati pengeváltásra az ENSZ Biztonsági Tanácsában. 1946 áprilisban kiürítették Szíriát, és az év végére Libanont is. A 400 év óta első valóban szabad arab ország létrejöttét Damaszkuszban örömujjongás fogadta. Két évvel később azonban megkezdődött a közel-keleti puccsok sorozata, amelynek során a 60-as években Háfez Asszad ragadta magához a hatalmat. A térség fölötti uralomért folyó vetélkedésben a damaszkuszi zsarnok azóta is vasmarokkal tartja kezében Szíriát. Libanonban viszont — elsősorban a keresztény lakosság — időről-időre kacérkodnak az egykori gyarmatosító hatalmakkal, hogy védelmet találjanak az arab túlsúllyal szemben. Az oldalt MTI-anyagok segítségével állítottuk össze Kínai ellenzéki vezető az Egyesült Államokban s Újabb teher a kínai—amerikai viszonyban Az amerikai kormányzat pénteken megerősítette, hogy az Egyesült Államokban tartózkodik Liu Kang kínai ellenzéki vezető, akit az 1989-es, demokráciát követelő diákmegmozdulást követően hatévi börtönbüntetésre ítéltek. Mike McCurry fehér házi szóvivő ugyanakkor nem volt hajlandó tisztázni, vajon megadták-e — vagy meg fogják-e adni — a politikai menedékjogot a harmincnégy éves ellenzéki személyiségnek. Közlése szerint Janet Reno igazságügyi miniszter annak a bevándorlási törvény részét képező rendelkezésnek az alapján engedélyezte Liu Kang belépését az országba, amely a „közérdeket érintő szükséghelyzetben átmeneti időre” lehetővé teszi az Egyesült Államokban való tartózkodást. Az emberi jogok kínai érvényesülését nyomon- követő, New York-i székhelyű Human Rights in China nevű csoport szerint a diákvezető április 27-én szökött meg Kínából egy meg nem nevezett nemzetközi szervezet segítségével. Mike McCurry hangsúlyozta: nem tartja valószínűnek, hogy az ügy káros kihatással lesz az amerikai—kínai viszonyra. Jelezte, hogy Bili Clinton elnök továbbra is szeretné meghoszszabbítani a normális kereskedelmi kapcsolatokat szavatoló legnagyobb kedvezményes státust (MFB) Peking számára, még ha a kongresszusban sokan ellenzik is a kiteijesztést. Ugyanakkor hivatalos forrásokból felfedték, hogy magas rangú amerikai kormánytisztviselők március 11-én New Yorkban titokban eszmecserét folytattak a tajvani nemzetbiztonsági tanácsadóval. A találkozóra nem sokkal a tajvani elnökválasztások előtt, a Peking és Tajpej között kiéleződött feszültség idején került sor. Amerikai részről Peter Tarnoff külügyi államtitkár és Samuel Berger nemzetbiztonsági tanácsadó vett részt a megbeszélésen, amelyen Kína és Tajvan viszonyáról volt szó. A konzultáció a legmagasabb szintű érintkezés volt a washingtoni és a tajpeji kormány képviselői között azóta, hogy az Egyesült Államok 1979-ben „egy Kína”-politikájának alapjaként kinyilvánította: Pekinget ismeri el Kína egyetlen hivatalos képviselőjének. A találkozó ténye újabb zavaró tényező lehet az amúgy is problémákkal terhelt amerikai—kínai viszonyban, és könnyen kiválthatja a pekingi kormány rosszallását.
