Új Kelet, 1996. május (3. évfolyam, 102-126. szám)

1996-05-02 / 102. szám

UJ KELET Színészportrék 1996. május 2., csütörtök 5 Megyeri Károly (1798-1842) Az első „sztár”! Mottó: „Vándorszínész korában Megyeri, van-e ki e nevet nem ismeri” (Petőfi: A tintásüveg) Berki Antal (Új Kelet) Tótmegyer szülöttét, Stand Károlyt nem kényeztették el az istenek, amikor külalakját tervezték. Egy barátja szerint olyan volt, mint a fordított nyakas körte. Nagy fej, hosszú, vékony nyak, ugyanilyen lábak, csak rövi­dek. A hangja sem zengett, mint a trombita, inkább ha­sonlított a repedt fazékhoz. Ehhez még arcát jókora mennyiségű ragya borította. Ezzel a külsővel jó lesz gaz­datisztnek — gondolták szü­lei —, és apja beszervezte gazdaírnoknak a Károlyiak birtokára, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy majdan átvegye az ő hivatalát. Aztán csak akad egy fehércseléd, aki, ha másért nem is, megbe­csült, jól fizető állása okán férjéül fogadja a nem éppen Adonisz-kinézetű ifjút. Az ifjú Standnak nem na­gyon fűlt a foga a tiszttartó­sághoz, színésznek készült. Kapóra jött, hogy a szomszéd faluba vándorkomédiások érkeztek. Elgyalogolt hát oda, hogy megnézze előadá­sukat és valahogy csatla­kozzék hozzájuk. Sokszor hi­vatkozunk véletlenre sor­sunk alakulásakor, Stand Károly esetében valóban er­ről van szó. Történt, hogy az előadás helyszínére, a helyi vendéglő nagytermébe egyetlen bejárat vezetett. A közönség szépen gyülekezett, zsúfolásig meg­töltötte a nagytermet. Elől a színpad, rajta a fellépésre vá­rakozó színészek. Hátul az ajtó, közöttük a közönség, oly nagy számban, hogy gombos­tűt sem lehetett leejteni. Aki hátul maradt, sehogy sem tu­dott előrefurakodni. így járt a jegyet árusító színész is. Kez­dődne az előadás, de egy ak- tor hiányzik. Az igazgató két­ségbeesetten könyörög, hogy engedjék előre az ajtónál re­kedt teátristát. De hát, falun vagyunk és 1815-ben, a kö­zönség azt hiszi, ez is a pro­dukcióhoz tartozik. Jót nevet a helyzeten, és nem mozdul. Már-már csőd fenyegeti az előadást, amikor az első sor­ból jelentkezik egy ifjú, hogy majd ő eljátssza a kire­kesztett színész szerepét. Az igazgatónak sok választása nincs, vagy belemegy az ajánlatba, vagy olyan bot­rány lesz, amit nem is biztos, hogy ép bőrrel megúsznak. A debütálás fényesen sike­rül. Stand Károly, mert termé­szetesen róla van szó, meg­menti az előadást. Súgó után mondja a szerepét, de ahol nem jól érti a szöveget, ott olyan arcjátékkal, grima­szokkal segíti át magát, hogy a közönség fuldoklik a ne­vetéstől. így indul egy tüne­ményes, fájdalmasan rövid­re szabott pálya. Az inasidő mindössze öt évig tart, s ami­kor 1820-ban fölbukkan Kolozsvárott, már beérett művész. A neve sem Stand Károly már. Művésznévnek szülőfalujának második tag­ját választja. Kassán Berze- viczy Vince társulatában Me­gyeri néven arat óriási sike­reket. Aztán Berzeviczy visz- szavonul, a helyét átvevő Csákyval nem fér össze, és nem csak ő. A Kassáról elpártoló tagok élén Pesten terem, és a meg­üresedett várbeli német szín­házban készítik elő a Nem­zeti Színház avatását. Noha elsősorban komikus, drámai szerepekben is képes jelen­tős alakítást nyújtani. Emlé­kezetes szerepe ebből a mű­fajból Shylock, a velencei kalmár. Alapító tagja lesz a Nemzetinek. Hiába azonban a siker, a népszerűség, Scho- delné, a tüneményes hangú operacsillag gyűlöli, s eléri, hogy a sikeres komikust el­távolítsák a színháztól. Megyeri két évre ismét vándorszínésznek szegődik. A közönségtől kap óriási elégtételt. Visszakövetelik a Nemzetibe, 1841 februárjá­ban szerződtetik vissza. Saj­nos már csak azért, hogy az ország első színházának tag­jaként haljon meg. 1842- ben súlyos betegség követ­keztében, alig negyvenöt évesen búcsúzott az élettől a korszak egyik legna­gyobb, ha nem a legna­gyobb művésze. „Embertelen a világ, de az élet győzni fog” Egy csupa szív művész a szigetről á^Gltot Íiia ” Fotó: Racskó Tibor Palotai István (Új Kelet) __ Va nnak színészek, akik ha bejönnek a színpadra, a közön­ség csak rájuk figyel. Nem „csi­nálnak” semmit, és mégis. Vannak színészek, akik ha bejönnek a színpadra, az ember szíve megtelik örömmel, és azon kapja magát, hogy, mosolyog. Vannak színészek, akiknek — játsszanak bármily gonosz te­remtményt —minden alakításu­kon átsüt az emberség. Ritka isteni adottság, ha mind­három sajátja valakinek. Horváth László Attila, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház mű­vésze közéjük tartozik! — Hogyan szólítsalak? Lász­lónak, Attilának? —Ó, én mindenre hallgatok... Otthon Laci vagyok, de itt mind­kettő. — Rendben. Akkor László! Áruld el nekünk: mi az a (már megbocsáss, hogy férfi létedre ilyet kérdezek) báj, ami átlengi minden színpadi jelenésedet? — Báj? Tudod, én civilben is nagyon jó kedélyű ember va­gyok. Egyszerűen képtelen va­gyok hosszú ideig szomorköd- ni... Ez Szolnokon korábban problémát is jelentett, mert né­hányszor azt mondták: „ez” még túl éretlen erre, vagy arra a sze­repre. Harmincéves koromra ér­tem el, hogy képes vagyok az élet komor oldaláról egyáltalán tudomást venni, és azt a színpa­don is megjeleníteni. —A te „komorságod” mögött van valami, ami nem jókedv, mégis szívmelengető. Mi ez? —... nem tudom. —Szerintem te nagyon jó em­ber vagy. Jól látom? — Tény, hogy ritkán vannak rosszindulatú gondolataim. Ré­gebben is, ha bármi problémám volt az életben, mindig magam­ban kerestem a hibát. Most már érett fejjel tudom, hogy azért ez nem mindig van így. Realistább lettem. — Néhány villámkérdés: van kedvenc könyved? — Igen, a Száz év magány. — Favoritfilmed? — Fellini Amarcordja. — A színdarab, amit a leges­le gjobban szeretsz... — A Cseresznyéskert. Horváth László Attila — Ugye te nagyon szereted az állatokat? — Nagyon! Főleg a hüllőket. Van négy ékszerteknősöm, és nagyon szeretnék egy kígyót. — Milyen autód van? — Még jogosítványom sincs. Gimis koromban kétszer fordul­tam bele az árokba, miközben a volánt tekergettem. Nekem ez pont elég is volt... Félek az autó­ban. Ez van. — Mesélnél valamit a gyer­mekkorodról, szüléidről? — Örömmel. Tényleg öröm­mel. Klasszikus nevelésben ré­szesültem. Klottnadrág, utca, délben a nagymama kikiabál: „ebéd!”, aztán sötétedésig újra kint. Püspökpusztán születtem, ott kezdtem iskolába járni. Ez Dávod társközsége volt, laktunk benne vagy kétszázan. Dávod Bajától huszonöt kilométerre található a déli határnál. Csodá­latos hely! Egy szigeten van. Ott aztán nincs egy domb sem! Ne­kem az ilyen táj tetszik. Nyíregy­házát is ezért szeretem. Engem aztán hat lóval sem lehetne a Dunántúlra vinni. Ezer szállal kötődöm a gyerekkoromhoz. Apám halász volt. Én annyi, de annyi halat pucoltam életem­ben... Nekem aztán nem tudják pontyként elsütni a busát! —Hogy lesz egy püspökpusz­tai halász fiából színművész? — Minden olyan magától ér­tetődő volt a számomra. Már kis­iskolás koromban — de a gim­náziumban is Baján — rengete­get szavaltam. Az öregasszony­ok meg csak egyre motyogták, duruzsolták nekem, hogy „ez aztán igen”, meg, hogy „belőled aztán lesz ám valami, nem is akár­mi, hanem színész”... Szóval én el sem tudtam képzelni, hogy más is lehetek. Édesanyám ked­véért ugyan tettem egy„kitérőt”, és írásbeli felvételin vettem részt a szegedi Juhász Gyula Tanár­képző Főiskolán. Aztán a szóbe­lire már el sem mentem. Szeged előtt Csávolynál leszálltam a buszról. Amikor hazamentem, édesanyám csak rám nézett ami­kor beléptem, és ennyit mon­dott: tudtam... De hát minek is mentem volna tanárképzőre? Nem akartam tanár lenni, csak és kizárólag színész! — Hogy volt ezután? Felvéte­liztél a Színművészeti Főiskolára? — Hogyne! Ötször... Az elsőn a második, a másodikon a har­madik, a harmadikon az első, a negyediken a második és az ötö­diken a harmadik felvételi na­pon rúgtak ki. Többször már képtelen voltam rá lelkileg, hogy odamenjek... — Megértelek. Hogy volt to­vább, hogyan kerültél e csaló­dássorozat ellenére a pályára? —Gimnázium után jelentkez­tem a szolnoki Szigligeti Szín­házhoz stúdiósnak, és rögtön fölvettek. — Megkockáztatom: az leg­alább olyan „iskola” volt, mint a főiskola lett volna. — Az biztos, hogy a legreme- kebb művészek közt lehettem és tanulhattam. A szolnoki stúdió nem foglalkozott „direkt” szak­mai képzéssel. Ott kellett ülni és nézi mindent, ami történik. Az első évben statisztáltam, aztán jöttek a kisebb szerepek, de gar­madával! Rengeteget játszottam, kicsit és nagyobbat is. A lehető legjobb iskolának tartom ma is, és nem sajnálom, hogy így ala­kult. Sőt. Biztos vagyok benne, hogy például színházi és szín­padi etikát sehol másutt nem ta­níthatnak magasabb fokon, mint ott és akkor...! Két év elteltével megkaptam a színészi működé­si engedélyt. — Tíz éve tagja vagy a nyír­egyházi Móricz Zsigmond Szín­háznak. Nem vágysz új vizekre? — Egyesek szerint egy szí­nésznek ötévenként kell „igaz­gatót cserélni”. Nekem ez anél­kül is megtörtént, hogy elmen­tem volna. Léner Péter hozott ide. Utána Csikós Sándor lett, most pedig Verebes István az igazgató. Jól van ez így. Minek futkosni? — Vannak rendezők, akikre szívesen emlékszel? — Inkább előadások, például Paál István: Az ember tragédiá­ja, Megyeri Zoli: Pisti a vérziva­tarban, Ivo Krobot Hrabal-adap­tációja az Őfensége pincére, Tasnódy Csaba: Bolha a fülbe, Verebes Szent Johannája egya­ránt remek emlékek. Nem mon­dom, ha Harag György élne — hát vele bizony szívesen dolgoz­nék. Nagyon közel áll hozzám, amit csinált. —Film? Tévé? —Érdekelne, de sohasem hív­tak. Tudod, egy „vidéki” színészt nem lehet csak úgy felfedezni, mint a mesében. Ehhez az kelle­ne, hogy a filmrendezők és a pes­ti „sztárrendezők” vegyék ma­guknak a fáradságot, s ahogy ők mondják, „leutazzanak” vidék­re, és megnézzenek előadásokat. Ez persze nem szokás. Marad a véletlen. Mondjuk a színház pesti vendégjátékán kiszúr va­laki, vagy esetleg megkedvel egy rendező, aki éppen azért van vidéki körúton, hogy munkát szervezzen magának a követke­ző évadra. Különben rólam úgy­is az a kép alakult ki, hogy nem megyek sehová. Egyszer Székely Gábor szóba hozott, erre rögtön „felvilágosították”, hogy „áááh, Lacika nem mozdul ki onnan”. — Rengeteget játszol. Majd­nem minden előadásban szere­pelsz. Hogy bírod? — A többiek általában három darabban játszanak, én most kez­dem idén a nyolcadikat. Nagyon jólesik a szeretet, a bizalom, de nem vagyok gép. Gondolj bele! Reggeltől kora délutánig próba, este — sokszor délután is — előadás. Egyszerűen képtelen vagyok kialudni magam, nem­hogy akkumulálódjak. —Hol töltőd általában a nya­rat? — Mindig hazamegyek Dá- vodra. Roppant kedves nekem Nyíregyháza, az itteni emberek nyíltsága, tisztessége, a táj is ha­sonló, mint nálunk, de nyáron Dávodon kell lennem! Az az ott­honom. — Magánéletről, családról, lakásviszonyokról kérdezhetlek? — Persze. Legfeljebb csak egyszerű kerek válaszokat kapsz. Hét évig voltam nős. Azt mondják, az ember ízlése hét­évenként változik, az ember sejt­jei ennyi idő alatt cserélődnek ki. Én aztán alaposan kicserélőd­tem... Harmadik éve „szabad” vagyok és a színészházban la­kom. Ennyi. Nem túl érdekes sztori. — Szereted a rendet? — Nem szeretem. A nyugal­mat igen! A szerelemben is a nyugalmat szeretem, és nem az őrületet. Igen. Rendetlen va­gyok, de nem belül. A munká­ban igyekszem szisztematikus lenni. Egyszer, amikor anyukám megnézett az egyik darabban, azt mondta: „Fiam. Miért kap­kodsz? Még leversz valamit”. Hát én ehhez tartom magam... — Vallásos ember vagy? — Igen. Ez nagyon fontos. Biztonságot ad lelkileg is. Ked­velem a misztériumot, az eszté­tikai rendet. A forma nagyon lé­nyeges: római katolikus vagyok. A szertartás szakrálisán és eszté­tikailag is szükséges! — Kedveled a zenét? —Az operát. Tudod, a magán­életemben hajlamos vagyok a túlzásokra. Elfogult vagyok. Pél­dául csak olyan operafelvétele­ket vagyok hajlandó hallgatni, amelyeken Maria Callas éne­kel... — Mondd! Milyen vilában élünk? — Embertelen, iszonyúan embertelen világban. De az élet győzni fog!

Next

/
Oldalképek
Tartalom