Új Kelet, 1996. május (3. évfolyam, 102-126. szám)

1996-05-25 / 122. szám

Riport UJ KELET Munka és tanulás mellett családi harmónia Megtalálták a saját csillagképüket Az orvosi hivatáshoz évszázadokon keresztül egzisz­tencia, erkölcsi és anyagi elismerés társult. Egyre vál­tozó világunkban már sajnos semmi sem biztos, a bi­zonytalan hírek a gyógyítás mestereinek sem kedvez­nek. Alig-alig merünk terveket, álmokat szőni, a napi problémák és konfliktusok miatt felőrlődnek a lelkek, a vágyak, és eltűnnek a remények. Házasságok mennek tönkre és a nagy sietségben elsiklunk a mosolyok, a csillogó szemek és a felhőtlen kacagások mellett. Ép­pen ezért csodálatos látni dr. Böjti Istvánt és feleségét, Zsuzsát, akik három gyermekükkel kedves, csöndes szigetként élnek ebben a zűrzavaros világban. Még ak­kor is, ha esténként ügyeletet vállalnak, tanulnak és otthoni teendőiket végzik. Ők a legfontosabbra, a sze- retetre és a családi harmóniára tették fel életüket. Kozma Ibolya riportja A tágas teraszon kiscipők so­rakoznak katonás rendben. Az ajtón vörös kereszttel jelzett pa­píron: rendel Böjti Andika. — Én is orvos leszek. Gyer­mekorvos, mert akkor anya tud segíteni a tanulásban — kiáltja Andrea, aki már tízévesen egész élere szóló terveket épít. Közben az udvar végére szalad és alacsony, fehér kunyhójából csalogatja a remegő nyulakat. Nyomában ,Jciszsuzsi” és ,Jcis- pistr. Andi Mezei Makit hívo­gatja a házikóból, Zsuzsi Réti Mukit, de csak Pistinek van szerencséje, Erdei Tappancs tántorog ki otthonából. — Minden gyereknek egy- egy nyuszija van — mondja Isván —, reggelente korábban ébredünk, hogy meg tudják etetni, itatni őket. Nemrégiben építettük a kis házikót, én vol­tam a kőműves... —Én meg a segédmunkás — vágja rá Pistike. Zsuzsi zöldet hoz, még egy­szer próbálkozik kihívni Mukit. Hiába. A nyuszik félve húzód­nak szobájuk meleg rejtekébe. Zsuzsa és István a debreceni egyetemen ismerték meg egy­mást. Közös társaságba és egy tanulócsoportba jártak. Az első félév végén már érezték, össze­tartoznak. A hatodik, a szigor­ló év elején, mielőtt „hazajöt­tek” Nyíregyházára, összeháza­sodtak. Egy esztendőn át az orvosszállón laktak, négy évig Örökösföldön. Szülői segítség­gel 1990-ben kicserélték a la­kást és újat vásároltak egy csöndes, vidékies utcában. Ott, ahol a gyerekek nyugodtan játszhatnak az udvaron vagy a kerítés előtt. Ott, ahol minden­ki ismeri egymást és feltűnik, ha idegen jár az utcában. — Szerencsések vagyunk — mondja Zsuzsa —, az életün­ket tervezni sem tudtuk volna jobban. Mindig volt valami, ami lefoglalt bennünket, szép sorban jöttek a gyerekek, a la­káscserék és a szakvizsgák. — Zsuzsa egy hete szerezte meg második szakvizsgáját, gyermek-ideggyógyászatból — szól közbe István. — Anya esténként a konyhá­ban tanult, betakarózott egy pléddel és körülrakta magát hatalmas könyvekkel — foly­tatja Zsuzsi. — Hosszú évekre tervezett céljaim valósultak meg a sike­res szakvizsgával. Kolléga­nőm, dr. Princzinger Ágota nagyon sokat segített a munká­ban. # Hogyan lehet tanulni, dolgozni és gyereket nevelni egyszerre? — Szervezés kérdése. A leg­fontosabb dolgokat együtt ha­tározzuk meg. Most Zsuzsa vizsgáját helyeztük előtérbe. Előre tudjuk, ki mikor lesz ügyeletben. Azzal is tisztában vagyunk, hogy milyen felada­taink vannak. Hová szeretnénk elmenni, mire szánunk energi­át. Ezek ismeretében határoz­zuk meg az életünket. — Szerencsések vagyunk — folytatja Zsuzsa. — Olyan szomszédaink vannak, akik bármikor vigyáznak a gyere­kekre. —János bácsi éslrénke néni — zengik a gyerekek — olyan aranyosak! Mindig mondjuk, Irénke néni, hozzad a szemüve­gedet is! — Mesét olvasnak nekünk, meg játszunk — folytatja Pis­tike, miközben anyu kezét si­mogatja. — Attól kezdve, hogy ide költöztünk, nagyon jó kapcso­latot alakítottunk ki szom­szédainkkal. Még a mindenna­pos bevásárlásainkat is elinté­zik. Bármiben szívesen segíte­nek. Biztonságot ad, hogy szá­míthatunk rájuk — mondja Zsuzsa. • Visszavetette-e szakmai fejlődését a három gyermek születése? — A terhesség miatti mun­kakiesés alatt természetesen sokat felejt az ember, de az könnyen pótolható. Egy férfi szakmai karrierje töretlenebb lehet, mint egy nőé. Számunk­ra a gyerekek és a család a leg­fontosabb. Szeretnénk együtt gondolkodni és együtt csele­kedni. Emellett nem nyomható el saját személyiségünk. Meg kell valósítani álmainkat, hi­szen anélkül nem érne sokat az életünk. Hogy mindenkinek jó legyen, valamennyiünknek al­kalmazkodni kell. Valamiről le kell mondani a közösség érde­kében. Nem jó, ha Pistinek hét­végeken el kell utazni, sem ne­künk, sem neki. Az sem, ha nekem tanulnom kell, de saját magunk miatt meg kell ten­nünk. Szerintem mindig min­denre van idő. Mindenre, amit el akarunk végezni. Van alka­lom arra, hogy játsszunk a gye­rekekkel, sétálhatunk velük és természetesen figyelhetünk egymásra. — Gyakori, hogy hétvégén elutazom itthonról — mondja István. — Pszichoterápiából fogok vizsgázni, s az órák gyakran hétvégére esnek. • A belgyógyászat és a pszichoterápia hogyan köze­líthető egymáshoz? — Több krónikus belgyó­gyászati betegség lelki okokra vezethető vissza. Ahhoz, hogy gyógyítani tudjuk a pácienset, tisztában kell lennünk lelki problémáival. A betegség való­di okaira az elszenvedők sok­szor nem is gondolnak, csak a tüneteket veszik figyelembe. Nehéz szociális háttér, rossz házasság, mind-mind előidéz­hetik az egészség felborulását. Kilátástalansága miatt elkesere­detté, majd beteggé válik. Ezért fontos, hogy a testi és lelki ba­jokat együtt kezeljük. A króni­kus betegeket csak így érdemes gyógyítani, hiszen csak ez hoz­hat eredményt. A tanulás sok időt vesz el tőlem, hétvégén, mikor utazom, nagy itthon a dünnyögés... — Tanulás, rendelés, „dzsé- szi”... — suttogja orra alatt Pis­tike. — Akkor nem birkózha­tunk, nem lehet játszani apával... — A „dzsészi” a Junior Chambar nemeztközi szerveze­te, amely fiatal értelmiségiek és vállalkozók csoportja — ma­gyarázza Isván. — A világ több országában csaknem négyszáz- ezer tagja van. Magyarorszá­gon közel tíz városban van he­lyi szervezet. Nyíregyházán a Fiatal Értelmiségiek és Vállal­kozók Társaságát én hívtam életre. Hallottam a szervezetről és házaltam, megkerestem olyan embereket, akikről gon­doltam, hogy a gondolat értő fülekre és termékeny talajra ta­lál. Sikerült. A városban körül­belül huszonhárom tagunk van. Ambiciózusak, karrierre, siker­re vágynak. Szakterületükön tehetségesek, és fejlődni akar­nak. A társasággal tréningekre járunk, amelyek segítenek ben­nünket például személyisé­günk, vezetői képességeink, kommunikációs készségeink fejlesztésében. Nemrégiben bekapcsolód­tunk egy megyei program meg­valósításába, melynek célja, hogy a megyén kívül tanuló egyetemistákat, főiskoláso­kat diplomájuk megszerzése után hazavonzzuk a megyébe. Ugyanis sokan a fővárosban vagy a Dunántúlon keresnek állást a jobb megélhetés remé­nyében. Viszont így Szabolcs- Szatmár-Bereg megye elveszti legjobb szakembereit, és tehet­séges fiatalok nélkül hiába vár­juk gazdaságunk fejlődését. Havonta egy alkalommal ta­lálkozom a társaság tagjaival, ez nem sok, de az ügyeletekkel és a rendelésekkel együtt elég sokat vagyok távol. Ilyenkor dünnyög a család. — A „dzsészin” kívül még két hobbink van —mondja Zsuzsa. — A növény- és a csil­lagkép-meghatározás. Erdőbe, kertekbe járunk, és mindenféle növénynek megnézzük a nevét, tulajdonságait. Minden kirán­dulásra visszük a Kis növény- határozót. Akkor kezdtük, ami­kor Andinak nyiladozni kezdett az értelme, meg aztán ránk is fért egy kis tanulás... Ha árok­partra találunk, az egy órát je­lent a gyerekeknek. — Négylevelű lóherét gyűj­tök — kiáltja Andi és már ro­han szobája felé, albumot ke­resni. — Én is gyűjtöm — suttogja Zsuzsi —, de csak kettő van. Meg egy ötlevelű. — Nekem meg hatlevelű — mondja jó­kedvűen Pisti. Andika egy füzettel jelenik meg, melyekbe gondosan bera­gasztotta a szerencsét hozó ló­heréket. Feljegyezte azt is, me­lyiket, mikor, hol találta. — A csillagképeket nyári es­téken nézegetjük — mondja István. — Nem vagyunk pro­fik ezen a területen, de érdekes tevékenység. Csodálatos, ha van idő elmerengeni az éjsza­kában és figyelni a kicsi, sárga fényeket. — Három gyermek mellett előfond a testvérféltékenység. Nálunk gyakori a Külön Prog­ram Intézménye. A komoly el­nevezés ellenére ez nagyon kedves számunkra. Például odamegyek egyik gyermekem­hez, fülébe súgom: gyere, néz­zük meg a Holdat. Ilyenkor fel­veszem az ölembe és kiviszem az udvarra. Néhány perc múl­va a másik két gyerek is kijön a teraszra, felveszem őket is az ölembe, majd bejövünk. Mind­egyikkel ugyanazt csináltam, de ők ebből azt érzik, hogy né­hány pillanatig vele, csak vele foglalkoztam. — Mi nem különböztetjük meg őket, és igazságot sem te­szünk. Jobb, ha ezt ők intézik el maguk között. Nem érdemes beleavatkozni, a felnőttek úgy­sem tudnak igazságot tenni a gyermekek világában. A prob­lémák kezelésével fejlődik sze­mélyiségük. Legutóbb Pistinek egy nagyfiú elvette a játékát. Mindez az utcán történt. Akkor sem szóltunk egy szót sem. A játék visszakerült, és az ügy rendeződött. Nélkülünk. A jövőjükbe sem akarunk beleszólni. Azt szeretnénk, ha értelmiségi pályát választaná­nak, de az a legfontosabb, hogy önmagukat megvalósítsák. Boldogok legyenek és stabil le­gyen a személyiségük. Ki tud­ják fejezni magukat, legyenek bátrak. A személyiségen múlik minden, ha az teljes, akkor bár­mi lehet, nagy baj nem történ­het. A családunkban szabad dühösnek lenni, haragudni. Nem jó, ha elfojtják az érzel­meiket. — Boldogok vagyunk — mondja Zsuzsa mosolyogva. — Úgy élünk, melytől jobbat soha el sem tudtam volna képzelni. A nagyszülőktől nagyon sok segítséget kaptunk. A gyerme­keimnek is azt kívánom, azt a családmodellt vigyék tovább, amelyet itthon tanultak. Erő­szakolni azonban semmit sem lehet. Tudom, hogy ez csak egy lehetősége a világnak, nem biz­tos, hogy mindenkinek ez a jó. Számunkra ez a legmegfele­lőbb, de a döntés az ő kezük­ben van. Fotók: Bozsó Katalin

Next

/
Oldalképek
Tartalom