Új Kelet, 1996. május (3. évfolyam, 102-126. szám)

1996-05-16 / 114. szám

UJ KELET Kultúra 1996. május 16., csütörtök 7 Megmozdult a polgárság Kevesebb Százéves a Vígszínház kultúrára Hagyományőrzés Penyigén „Nem a pacsirta számít, hanem a dal” Berki Antal (Új Kelet) Soha nem látott fejlődésnek indult a főváros a századfordu­lón. Az ezeréves államiság megünneplésére készülődve egyre-másra bújtak ki a földből olyan épületek, amelyek a fő­város mai arculatának is a meg­határozói. Nemcsak paloták, hanem a mindennapi életet megkönnyítő műszaki létesít­mények is készültek ebben az időben. Ekkor épült például a kisföldalatti. A fejlődő, a bel­városhoz egyre inkább köze­lebb kerülő lipótvárosi polgár­ság részint saját kényelme okán, részint azért, hogy méltó emléket állítson az ezeréves évfordulónak, elhatározta; színházat épít. Akkoriban ez a városrész külterületnek számított. Nyo­muk sem volt a Duna-parti lu­xuslakásoknak, a Margit-híd- nak. A színházépület megépí­téséről 1895-ben döntöttek. Nyomban részvénytársaságot alakítottuk, és lássatok csodát, alig másfél év alatt felépült az új színház, Budapest egyik leg­szebb középülete. A Vígszín­ház a főváros ötödik állandó színháza volt. Ma már csak há­rom áll közülük: a Várszínház, az Operaház és a centenáriumát ünneplő Vígszínház. A rész­vénytársaság elnöke, grófKeg- levich István a bécsi Fellner és Helmer-t bízta meg a tervek elkészítésével és az épület ki­vitelezésével. A színházat 1896 májusában avatták. Mindjárt nagy konkurenciát jelentett a már működő társulatoknak. Művészeti igazgatója, a Ko­lozsvárott hírnevet szerzett Ditrói Mór önálló arculatú tár­sulatot szervezett. Kezdetben francia bohózatok sorát játszot­ták, majd fokozatosan a kortárs szerzők darabjainak bemutat­kozó helyévé vált a Víg Mol­nár Ferenc innen indult el a világhír felé. A háború nem kímélte a Vígszínházát sem. Súlyos bom­batalálatot kapott. Az épület sérüléseit 1951-ben javították ki. Kapuit 1951. december 21- én nyitotta meg újra, Magyar Néphadsereg Színháza néven. Ez a korszak 1960-ig tartott, azóta ismét Vígszínház a neve. Boldog születésnapot, Vígszín­ház! Új Kelet-információ Nyíregyháza képviselői döntöttek a megyeszékhely közművelődési intézmé­nyei, a Városi Galéria és a Sóstó-erdei Szabadidő Park átszervezéséről. A gazdasá­gi kényszerből adódó rend­kívül nehéz költségvetési helyzet miatt május 31-étől a Váci Mihály Városi Mű­velődési Központban és a Kölyökvárban két-két, a vá­rosmajori, a jósavárosi és az alvégesi művelődési házak­ban egy-egy, a Kertvárosi Művelődési Házban pedig egy részmunkaidős állás­hely szűnik meg. A közgyű­lés a Kölyökvárat és a Váci Mihály Városi Művelődési Központot június l-jétől in­tegrálja. az összevont kultu­rális centrum vezetője Bra- dács Mária, aki eddig a művelődési központ igazga­tója volt. Az említett lakó- területi művelődési házak vezetőinek megbízását visz- szavonták, az intézménye­ket az alvégesihez csatolják, közös elnevezésük Lakó­körzeti Művelődési Házak Igazgatósága lesz. A Váro­si Galériát a következő hó­nap l-jétől vezetője megbí­zásának visszavonása mel­lett a művészeti szakközép- iskolához csatolják. A Sós­tó-erdei Szabadidő Park vezetőjére vár az a feladat, hogy az ifjúsági park, a már­ványterem és egy félig kész épület hasznosítására, vál­lalkozásba adására terveket dolgozzon ki. Az intézmény az elképzelések szerint szál­lodai jellegű szolgáltatáso­kat nyújthat. Dojcsák Tibor (Új Kelet) Kormány Margit tanítónő Penyigén kezdett dolgozni, in­nen is ment nyugdíjba. Hagyo­mányok Penyigén című köny­ve a közelmúltban jelent meg. Ebben a kötetben azok a cik­kei kaptak helyet, amelyek a tanárnő tollából a Határszél új­ságban jelentek meg az évek folyamán. A hagyományőrző munkára főiskolás korában ka­pott indíttatást. A kisvárdai tanítóképzőben végzett, ahol osztályfőnöke, Makai László keltette fel benne a helytörté­net iránti érdeklődést. Amikor munkát kapott Penyigén, ha­marosan új hazájának múltjá­val kezdett foglalkozni. Szá­mos lapban publikált a témáról cikkeket, és hosszú évek gyűj­tőmunkájának eredményeként egy régi iskolaépületben meg­nyílt a falu helytörténeti múze­uma. Három teremben és a fo­lyosón penyigei, szatmári ere­detű tárgyak sorakoztak kato­nás rendben. —- Szinte tárcán kínálta a sors a kutatási lehetőséget. Hallot­tam, hogy van itt egy Lővey- sír, itt van a Szenke, történt egy tragédia, és fennmaradt egy dal. Először csak ennyit tudtam ró­luk. Kezdetként Lővey Klára édesapjának sírja foglalkozta­tott, utána a kis tanítványaim megismertettek a faluval. Én tanítottam őket írni, olvasni, számolni, ők pedig engem ta­nítottak megismerni a telepü­lést. Egy csomó dolog keltette fel az érdeklődésemet, például a Szenke, vize, amit — folyó, patak vagy csatoma-e — nehéz meghatározni. Többfelől öleli a falut, a partjára települt Penyige. Az erre vonatkozó első hiteles dokumentum a Mező Cyrill-térkép a XVili. századból. — Az Ön kutatásainak is köszönhető, hogy Penyige máig megőrizte a „lelkét”, s egyre messzebb száll a híre helytör­téneti gyűjteményüknek is. Ho­gyan sikerült egy alig 700 lel­kes településen tető alá hozni a múzeumot? — Ahol most vagyunk, a Kossuth utca 101. és 103. szám, eredetileg iskolaépület volt, il­letve itt van a lakásom. Új is­kola készült el 1989-ben, s itt két tanterem üresen maradt. Nekem akkor már több száz tárgyból álló helytörténeti gyűj­teményem volt, de olyan he­lyen, ami csak a megőrzésre volt alkalmas. Kértem a polgár- mester asszonyt, hogy az üres iskolából csináljunk helytörté­neti múzeumot. Van hely, és itt van a szomszédomban, bármi­kor tudok látogatókat fogadni. Egy termet rendbe hozattak, de alig pakoltunk be, a polgármes­ter asszony már látta, hogy ke­vés a hely. A következő évben kitatarozták a többi helyiséget is, és a mai formájában meg­nyílt a gyűjtemény. — Beszéljünk a Hagyomá­nyok Penyigén című könyvről. Mi inspirálta a kiadást? — Ez a könyv egy cikkgyűj­temény. Az írások helytörténeti témájúak, a szatmári emberek mindennapjairól szólnak. A ki­adás ötlete Bürget Lajostól származik, ő mondta, hogy a rovatban megjelent írásaimat szeretné kiadni könyv formájá­ban. Ezzel a felvetésével elta­lálta régi álmomat, hiszen ki ne szeretné a munkáját egy kötet­ben látni? Ha, akkor nem szű­nik meg a Határszél, valóra vál­hatott volna a terv. Körösi Miklósné, a polgármesterünk a hatvanadik születésnapomra meglepetésnek szánta, hogy fi­nanszírozzák a kiadást. A tes­tület egy emberként támogatta. Betegen feküdtem, amikor Madár János, a Rím könyvki­adó vezetője felkeresett azzal, hogy ő kiadná a könyvet, de a betegségem miatt egy évet csú­szott a kiadás. Végsősoron örü­lök, hogy a sors így hozta, és a millecentenárium évében ké­szültei. —A bemutató is egy neveze­tes dátumhoz kötődött. — Minden ember életében vannak jeles napok. A penyigei emberekében szomorúan jeles nap május 5. 1905-ben ezen a napon egy csónak borult fel a Szenkén. A túlterhelt járműben 15-en ültek, a túlsó partra igye­keztek. Kilenc lány fulladt a vízbe. Az ő emléküket őrzi a hagyományos kis ünnepség, amit minden év május 5-én ren­dez a falu népe. Idén a megem- lékezési műsor után követke­zett a könyv bemutatója. A könyvé, mert nem a pacsirta számít, hanem a dal! Nem én vagyok fontos, hanem a könyv, amit az tartalmaz, amit a pe­nyigei népről írtam. (A köny­vet május 18-ai, szombati szá­munk irodalmi oldalában be­mutatjuk.) Festődinasztia a koronás városból Brassót úgy ismerik, mint régi szász várost, amelynek egy részét még mindig körbeveszi a várfal. A régi nevén Kronstadt, a koronás város, amelynek várfalán belül éltek a szászok. Erről napjainkban csak a hosszú utcák kiüresedett szászhá­zai tanúskodnak. A Máttis Teutsch család minden generáció­jából útnak indult egy-egy festő 1884-től: nagyapa, apa, fiú— munkájuk által lettek híressé szerte a világban. Úgy érezték, küldetésük ugyanaz: festeni. Hogy miként változott az évek során művészi látásmódjuk, erről beszélt Máttis Teutsch Waldemár, a most is Brassóban élő neves festő. Dreguss Gyöngyvér (Új Kelet) Sepsiszentgyörgyön született 1950. május 20-án. Iskoláit szülővárosában kezdte, majd Bukarestben fejezte be a kép­zőművészeti iskola hallgatója­ként. Tanárai voltak Florin Mitroi, Corneliu Baba. Hu­szonkét évesen bemutatkozha­tott első egyéni kiállításán a bu­karesti Petőfi-házban. Jelenleg oktató a brassói képzőmű­vészeti iskolában. 1979-ben egyéni kiállítást nyitott a nagy­bányai művésztelepen. Tizen­öt éve tiszteletbeli tagja a ro­mániai képzőművészek szövet­ségének. — A ’80-tól ’89-ig tartó esztendők a változás évei vol­tak számomra: a csoportos tár­latok mellett 14 egyéni kiállí­tásom volt többek között Ara­don, Temesváron, Nagyvára­don, Brassóban, Csíkszeredán, Kovásznán, Kézdivásárhelyen. Húsz munkámmal szerepeltem a New York-i egyetem magán- galériájában. Egy nagyon érde­kes kiállításon vettem részt ’83- ban az Óbudai Pince Galériá­ban, valamint Székesfehérvá­ron. 1988-ban megnyertem a római akvarell-festészeti díjat. Máttis Teutsch Waldemár 1990-től — a fordulat évétől — a dr. Luise Krohn német galé­ria kiállítóművészei közé tarto­zik. Számos festménye került a híres frankfurti és badenweileri múzeum termeibe. Tagja a Ba­jor Művészeti Egységnek. Né­hány munkája megtekinthető a paksi képtárban, a budapesti Szépművészeti Múzeumban, amerikai-, svájci-, németorszá­gi gyűjteménytárakban, meg természetesen a brassói képtár­ban is. Ezeken kívül magán- személyek tulajdonában is van­nak festményei hazájában és külföldön is. — Miben áll az a változás, amit Ön említett? — A lényege az, hogy külön­leges kultúrkörbe kerültem. Külföldön egészen más a mű­vészeti élet szerveződése. A képzőművészeti alkotások egy­ben áruvá is válnak, és nagy jelentősége van az áraknak. Kezdetben elámított a magán- galériák sokfélesége. Nagyon érdekes például, hogy New York egyes galériáiba időben be kell jelentkezni — ehhez persze jó kapcsolatok kellenek. A művészet rohan, a világ ro­han. Nem az utca emberének, hanem egy bizonyos rétegnek rendezik a kiállításokat. Azok­nak, akiknek van idejük vele foglalkozni, akik áldoznak rá, és nem rettenek vissza a be­fektetéstől sem. A festő a konkrét művészet híve. A „konkrete kunst”-faj- ta művészetben eltűnik a figu­ra, és a színes felület gyakorol hatást a nézőre. Én a színekre fektetem a hangsúlyt, de ez nem azt jelenti, hogy kolorista vagyok. Azt szeretném, hogy a néző a szín hatóerejét fedezze fel a képeken. — Ön kezdetben kerámiával szeretett volna foglalkozni, de végül a festészet mellett döntött. Vajon milyen hatással volt Önre, hogy 13 évig dolgozott egy műteremben az édesapjá­val? — Semmilyen irányba nem befolyásolt. Egy műteremben dolgoztunk 13 évig, de egymás munkájába nem szóltunk bele. —Hogyan jelenik meg az Ön munkáiban a konkrét művészet vonala? — Én a vonalat a festészet­ben csak egy sík széleként fo­gadom el. Munkáimban húzott vonal nem létezik. A színes fe­lületben nincs helye vonalnak, a színeknek határ nélkül kell egybefolyniuk. A kontrasztha­tárt a színek telítettsége hatá­rozza meg, a szín mint fény vagy visszavert fény jelenik meg festményeimen. —Ha jól tudom a „konkrete kunst" a művészet „vége”. Most hová tovább? — Jelenleg az illúzió és a konkrétum között csatangolok, de hogy hogyan tovább, még nem tudom! Apám, Máttis Teutsch János például egész más temperamentumú volt, kis­sé romantikus- expresszionista. Ő már 17 évesen festett. Nagy jelentőségűek a nagybányai periódus alatt készült képei. Mivel nagy sportoló és kirán­duló volt, ezekből az élmé­nyekből értékes, „elvont” táj­képek születtek: ’87-ben az akkori romániai idők legna­gyobb díját nyerte meg Az út című képével. Neki az árnyalt vonal a vesszőparipája, ez meg­határozó a grafikában. Erdély ugyancsak nagy fes­tője. szobrásza, grafikusa idő­sebb Máttis Teutsch János, a nagyapa. Az expresszionizmus, később az absztrakt művészet jelentős mestere. A budapesti Ipar- rajz-iskola, majd a müncheni kép­zőművészeti aka­démia növendé­ke. Kétévi párizsi tartózkodás után. 1908-tól Brassó­ban élt. — Kérem, be­széljen róla is... — Nagyapám a Ma című folyó­iratban tűnt fel 1917-ben. Ugyanakkor je­lent meg egy linó- metszet-albuma is. A Ma folyó­iratnál önálló gyűjteményes tár­latot is nyitott. A tízes években munkái a színre és vonalra épül­nek, később képe­in, metszetein és színes faszobrain a magyar ex­presszionizmus jelei vehetők ész­re. A művészetről alkotott elképze­léseit Potsdam- ban, 1931-ben kiadott Kunst­ideologie című könyvében fog­lalta össze. Kiállításai Berlinben, Rómá­ban, Bukarestben, Chicagóban, Párizsban voltak. 1929-ben a Tamás Galériában Hincz Gyu­lával és Mészáros Lászlóval vett részt kollektív tárlaton. Mindhármunknak más-más volt az életfelfogásunk és mű­vészi látásmódunk, de ragasz­kodásunk a művészethez egy­forma volt! Máttis Teutsch János: Álló nő — 1928

Next

/
Oldalképek
Tartalom