Új Kelet, 1996. május (3. évfolyam, 102-126. szám)

1996-05-03 / 103. szám

6

1996. május 3., péntek

Hit-vallás

Jubileumi zarándokúton

■m UJ KELET

A hazai baptisták másfél százada

Nyírcsaholyból Mariazellbe

Opre Árpád

Örömhírvétel ünnepe előtt két autóbusszal — főleg nyír- csaholyi görög katolikus hívek parókusokkal és még néhány, máshonnan hozzájuk csatlakozott zarándok és atya — elindultunk az istenszülő szűz pócsi könnyezésének 300. évfordulóján Becsbe, ahová a képet elvitték. Éjszaka indultunk, utunk első állomása Máriapócs volt, ahol a második és kétszer könnyezett kép előtt kértük Isten áldását, az Istenszülő oltalmát utunkra. Rendhagyó indulás volt ez. Este 9 órakor köszöntünk be Pócsra, aztán az éjszakai utazás után reggel Bécsben a hűvös levegő az utazás fáradalmait el is feledtette velünk.

Autóbuszos, majd gyalogos városnézés után Európa egyik legszebb katedrálisa, a Stephansdom várt ránk. Jól előkészített utunkon minden zökkenőmentes volt, a határátlépés is. Mi voltunk az első nagy csoport, melynek tagjaként a jubileum alkalmával szent liturgiát végeztünk a Pócsról császári parancsra elvitt kép előtt, mely új helyén nem sírt, de tett csodákat. Minderről részletesen informált minket tanításában Belme László atya, akinek könyve rövidesen megjelenik. Nagy lelki élmény volt szemtől szemben állva a Bécsben is

mindenkor tisztelt ikon előtt imádni az Atyát és Fiút és Szendéiket. A Liturgia alkalmával számosán gyóntak is a zarándokok közül. Azt közvetlenül Akathisztosz-ájtatosság követte, melyet állva hallgattunk, és a nagyböjt során az Istenszülő tiszteletére énekeltünk. Éppen Akathiszt szombatja volt. Kétórás buzgó imánk után újra gyalogos városnézés várt ránk, a Hofburg terjedelmes épületei és udvarai között. Közben az a gondolat jutott eszembe, hogy még a világi dicsőség is milyen múlandó. Elfáradva és megéhezve jutottunk el a buszhoz.

A császárvárost elhagyva kora délutáni újabb célpontunk Mariazell volt: 800 éve őrzik a bencések a kegyhelyet és a csodákat tevő szobrot. Parakliszt végeztünk a kegyoltámál, ahol a szentbeszédet a velünk lévő latin ritusú minorita atya mondta. Ott helyeztük el az itthoniak gyertyáit is. Az ott nyugvó prímások sírjánál pannihidát tartottunk, értük, hozzájuk könyörögve. Bár 5 éve Mind- szenty bíboros atya Esztergomban pihen, mégis lesznek mindig, akik Nagy Lajos király és a többi buzgó magyar nyomában elmennek Sájerország szívébe találkozni az Éggel. A téli havas tájban elmerengtünk a régi magyar századok Mária- tiszteletének szent emlékei

előtt. Néhány kegytárgy megvásárlása után elindultunk haza, hogy egész éjszakai utazásunk után vasárnap reggel oltárhoz álljanak papjaink, mi, fiatalok és idősek, Isten egész népe. Nagy áldozatot kívánt az út mindenkitől, péntek estétől vasárnap reggelig, igazi pihenés nélkül, de úgy gondolom, mindenkinek megérte, és mindenki újra elindulna a hídon a földről az égbe. Mert mind Bécsben, mind Mariazellben ott éreztünk magunkat.

Ebben segített a zarándokút kántora, Sivadó László, valamint Seres Péter atya. Az utazást, a szó igazi értelmében vett zarándokúinkat a Pasz- port Bt. szervezte, lelki vezetőnk pedig, egyúttal az út szervezője és kigondolója Ih- náth János esperes-parókus atya volt. Az út nagyon olcsó lett, hogy a kispénzű emberek is elmehessenek az ország keleti végéből az általunk őrzött és védett Nyugat legkeletibb tartományába, Ausztriába. Nem bántam meg én sem, hogy elindultam erre az útra, ahol kedves útitársak és főképp a zarándokhelyeken elhangzott imák, énekek, tanítások, üzenetek a jubileumi évben erőteljesebben zörgettek szívünk ajtaján.

(Az írás a nyírcsaholyi görög katolikus hívek nevében készült.)

Szebeni Olivér (tanár)

Május 19-én, vasárnapi istentisztelet keretében emlékeznek a hazai baptisták másfél százados történelmük kezdetére. így kapcsolódnak az országos mil- lecentenáriumi ünnepségek sorozatába. Ezzel a néhány sorral szeretnénk bemutatni a felekezet országos, és ezen belül a helyi gyülekezet, eseményekben gazdag történelmi útját.

A múlt század első felében néhány magyar iparoslegény Hamburgba ment, hogy a tűzvész pusztította város újjáépítésén segédkezzen. Hamburgban ismerték meg az ott „angol vallásnak” nevezett feleke- zetet, aminek J. G. One ken könyvkereskedő állt a szolgálatában, miután egy amerikai egyetemi tanár részletesen ismertette velük bibliai nézetüket.

A magyarországi fiatalok egyike küldetést érzett meggyőződése terjesztésére. Rott- mayer János, pesti asztalosműhelyében esténként imádkoztak, vasárnaponként igét hirdettek, adódó alkalommal pedig bibliát terjesztettek. Voj- ka János Baranya megyében, feltételezhetően hasonlóképp

igyekezett egyetértőket toborozni, bár gyér eredmény dokumentálható. 1848-ban két fiatal iparos, később mások is fölvették a hitvalló kereszténységet. A szabadságharc után az önkényuralom nem tűrte őket. Rottmayer Kolozsvárra, Vojka János pedig Skóciába költözött. Mindenféle próbáltatás ellenére életük végéig hűek maradtak a felismert és általuk elfogadott igazságok mellett.

1873 tavaszán, Meyer Henrik Budapestre érkezésével, a baptista misszió új lendületet kapott. Előbb bibliaterjesztő, később az ország első prédikátora volt. 1874 karácsonyától, mind népesebb csoportok csatlakoztak hozzá. Egy év múlva Budapesten, Nagyszalontán és Újvidéken gyülekezetek jelet- keztek. Mivel a munka gyarapodott, Meyer fiatal hívő férfiakat küldött Hamburgba, hogy németül 4 éves tanfolyamot végezzenek, és hazatérve legyenek a segítségére.

Észak-Kelet Magyarországon a földesi születésű Balogh Lajos volt kiemelkedően eredményes. Munkatársaival, az „evangélistákkal” olyan gyors fejlődést ért el, hogy hírüket a bécsi lapok is megírták. Ő alapította a nyíregyházi gyülekezetét. A Nyírségben, az első világháború után két egykori orosz fogoly, Szűcs András és Pál folytatta az áldásos lélekmentő munkát. Nagyvarsány- ban a baptista imaház nagy épülete, tornya méltó otthont képez az Isten Igéjét szomjazó mai hallgatóságnak. A század elején Üjfehértóra szintén Balogh Lajos által jutott az evangélium jó híre.

Sallay László nyíregyházi prédikátort és társait az ötvenes években súlyos zaklatás próbálta meg. Erről a vidékről kerültek legtöbben a baptista hívők közül intemálótáborokba, és koholmányok alapján börtönökbe.

A Magyarországi Baptista Egyház 1905-ben állami elismerésben részesült. Budapesten, 1906 óta működik teológiai akadémiájuk. Hetilapjuk a Békehírnök századik évfolyamát lépte túl. Taglétszámuk 11 000 körüli, mérsékelten növekvő. Gyülekezeti tagjait boldog, kiegyensúlyozott családi és egyéni életre nevelik. Önkéntes szövetségi rendszerben működő világszervezetük 50 millióhoz közeli táborukat fogja össze.

A máriapócsi búcsúk rendje májusban:

Új Kelet-információ zösségi képviselő-testületek küldötteinek bú—

.........—-——---------------------------------- csúja).

4- én: Gyermekek búcsúja. 19-én: A határainkon túl élő magyarok bú5- én: Az anyák és a nők búcsúja. csúja.

12-én: Házaspárok búcsúja (az egyházkö- 26-án: A betegek búcsúja.

„Nem viszem a kételyeimet a színpadra”

A sztár, akit egyetlen társulatba sem hívtak

Gyüre Ágnes interjúja

Nem túlzás azt állítani, hogy az elmúlt négy évben Eperjes Károly — az egyik legnépszerűbb magyar színművész — teljesen más ifjúsági réteg példaképe lett, mint azelőtt. Harmincnyolc éves koráig ő volt a nagy vagányok, nőcsábászok és háryjánosok ideálja. Ma ő az erkölcsösebb jövő egyik követelője és letéteményese. Mi történt? Mi változott? S hogyan tovább? Erről beszélt a minap a máriapócsi kegytemplomban az ifjúsági búcsún részt vevő mintegy nyolcszáz fiatal előtt. S arról is: tulajdonképpen az itteni könnyező szűznek köszönheti, hogy visszakapta gyermekét, a tizennyolc éves Krisztiánt. A fiú ugyanis — aki egyébként a budapesti cisztercita gimnáziumba jár — másfél évvel ezelőtt egy sátánista szektába és egy drogbotrányba keveredett. Szülei a szabolcsi szent helyre is eljöttek érte imádkozni. S a fiatalember kikeveredett a csávából.

A művész tanúságtétele után adott interjút az Új Kelet számára.

— Művész úr! A februári Film Színház Muzsikában olvasható, hogy Ön a munkája során tért meg igazán. Konkrétabban: a Művész Színházban Anatolij Vasziljev egy Dosztojevszkij-rendezése közben. Elmesélné a dolgot részletesebben?

— Ez nem olyan egyszerű. Az a bizonyos színpadi pillanat egy hosszú út vége volt.

Ami szavakba foglalható belőle, az a következő: mindannyian kínlódtunk a szerepeinkkel, s én egyszer csak megkérdeztem a rendezőt: talán azért nem tudjuk megoldani a feladatainkat, mert itt is és a magánéletünkben is ugyanarra a problémára kellene választ adnunk? Nevezetesen: választanunk kellene Isten törvénye és az öntörvényű lét között? Mert a szabad akarat lényege, ugye, ez? Hiszen nem lehet ingázni, mert az langyos életet eredményez.

A kollégáim szinte mind kinevettek. Vasziljev pedig — aki korábban egy alkoholista zseni volt — azt mondta: amiről Károly szólt, az maga a hit. (Ugyanis négy évvel korábban vele szintén az történt, ami akkor énvelem.)

— Mi a véleménye anyaszínháza, a Thália sorsáról?

—- Döbbenetes, hogy sem a kultuszminiszter, sem a drámaíró köztársasági elnök nem emelte fel a szavát értünk. Ugyanaz folyik most a kultúrával, ami az egészségüggyel már megesett. Lebontják, szétverik. Nem azok a hibásak, akik ezt teszik. Ilyen rendszerben nőttek fel, ezt ismerik.

— Ezt úgy értsem, hogy Ön szerint várnunk kell, amíg egy új nemzedék felnő, és politikai hatalomhoz jut?

— Igen, s addig is vigyáznunk kell erre a generációra. Egyébként a mai határokon belül élő honfitársaink körében sokkal nagyobb a züllöttség, mint a kisebbségi magyarságban. Olyan ez, mintha a kenyér belseje penészedéit volna meg.

Talán mégsem nálunk a legrosz- szabb a helyzet, hanem Hollandiában. Ott már elfogadták mind az euthanáziát, mind az abortuszt. A létezésről lemetszették a kezdetet és a véget, az alfát és az ómegát. Ennél nagyobb botrány nincsen. A legmagasabb nívón élő nép parlamentárisán megtagadta az élethez való jogát. Ez vár ránk is, ha így megy tovább minden.

— Biztos, hogy a politika nem egyenlő a taktikázással? Helyes-e ezen a téren az erkölcsöt keresnünk?

—A politizálás nem bűn. Ezt ugyanolyan nehéz lelkiismeretesen csinálni, mint jól nevelni, jól játszani, és így tovább. Úgy tűnik, mintha a politikában — s ugyanúgy a mindennapokban — elveszett volna az etika. Pedig ez nem így van.

— A fiataloknak Ön azt hirdeti: az egyháznak is meg kell újulnia...

— Az egyházban is elterjedt a New Age és a szabadkőművesség eszméje. Az ilyen szellemiség nem más, mint lelki AIDS.

Nekünk azokért is imádkoznunk kell, akik magukért már nem tudnak. Nem az emberrel van ugyanis baj, hanem a szellemiséggel. S nem a pénzzel van gond, hanem azzal: hová teszik. Az embert nem szabad fogyasztóvá tenni, s azt szug- gerálni számára, hogy ő is eldobható, lecserélhető.

— Önre például mi vár most, hogy szélnek eresztik a Thália társulatát? Újra szabadúszó lesz? Persze biztosan hívták hat helyre is.

—Ne vicceljen! Sehová nem hívtak. Ezzel a mentalitással Magyarországon nyűg vagyok. Egyetlenegy szereppel kerestek meg, Fejes Endre Vonó Ig- nácával. S egy német filmben forgathatok még, ha aláírom. Ez egy cirkuszról szól, amelyik átvonul a világháborún. Én olyan figura bőrébe bújnék, amelyik révbe ér.

— Pedig szívesen elnézném, hogyan formálja meg például Morus Tamást.

— Szeretném is eljátszani, sőt szeretném megrendezni is a róla szóló drámát. Mert úgy tapasztalom, Magyarországon a darab közepét nem értik.

Ezenkívül szeretném a magam módján megmutatni Madách Mózesét is, s megrendezni a Hamletet.

Tudja, a színházi világban velem most az a legnagyobb baj, hogy a kételyeimet nem viszem fel a színpadra. Ha rossz embert kell alakítanom, feke- tén-fehéren rosszat alakítok. Ha jót, akkor pedig feketén-fehé- ren jót.

Az úgynevezett alternatívok azt sugallják, hogy mindenki jó is, meg rossz is — és felmentik a rosszat. A maiak ezért nem tudnak drámát írni.

Elmondom, miért vagyok még szomorú. Ismerek olyan előadást, ahol a Don Juan vége istenkáromlás. Holott ez a legkeresztényibb befejezések egyike. A főhős az egész életét végigküzdötte amiatt, hogy nőimádó. A végén bocsánatot kér. Sganarelle nem csapásként áll mellette, hanem azért, hogy szolgálja. Nagy László szavait használva ő egy kardél mellett felnőtt, sebzett virágszál.

— Esetleg látta mostanában a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban a Szent Johannát?

— Nem, de talán eljutok rá, hiszen érdekel.

— Mit szól Petri György és Esterházy Péter Kossuth-díjá- hoz, illetve az erről kibontakozó parlamenti vitához?

— A díjazottak ismerőseim. Örülök, ha örülnek.

Engem is felterjesztettek már a díjra. Nem kaptam meg, s ez egyáltalán nem bánt. Szívesebben venném át a Széchenyiről elnevezett kitüntetést, mint azt, amelyiket olyan emberről nevezték el, aki képes volt kiszökni az országból. Talán idekapcsolódik, hogy én augusztus húszadikát, Szent István napját tartom a legnagyobb nemzeti ünnepünknek, nem pedig március 15-ét. S azt gondolom, történelmünk egyetlen hőse sem mérhető az államalapítóhoz.

— Az, hogy a művésztársadalomban nemkívánatossá vált, azt is jelenti: megszakadt soksok éves baráti és munka- kapcsolata Bereményi Gézával? Veszteség érné a nézőket, ha nem készülne több olyan film, mint amilyen A tanítványok, az Eldorádó vagy A turné.

— Kettőnk viszonya másabb lett. Egy példából talán megérti. Én voltam a bérmakereszt- apja egy fiatalembernek, aki egyidős velem. Valaha gyilkolt, majd a börtönben megtért. A napokban vonult be a ferences rendi szerzetesekhez. Nagy István (volt eddig) a neve. Önéletírása Kegyelmet kérek címmel jelent meg. Ezt a könyvet Géza szeretné megfilmesíteni, s mint annyiszor, én játszanám a főszerepet.

Én viszont mindehhez bizonyos feltételeket szabtam. Mert egyre tisztábban látom, hogy a művésznek, az értelmiséginek nemcsak látleletet kell adnia, hanem gyógyszert is. Merni kell befejezni a történeteket.