Új Kelet, 1996. április (3. évfolyam, 77-101. szám)
1996-04-04 / 80. szám
8 1996. április 4., csütörtök V ásárosnamény UJ KELET Segítségért jött, panasszal ment Becsapódott a hivatali iroda ajtaja. Szomorú, feldúlt asz- szony jött ki rajta. „Mindenkinek megvan a maga keresztje” — mondta halkan maga elé egy másik várakozó, aki ügyfélfogadásra jött, s akit most akarnak „valakik” „kimarni” abból az üzleti bérleményből, melvet Vincze Miklósné már a szülei is birtokoltak. Kíváncsi tekintetek, csendes emberek a folyosón. Vincze Mik- lósné perényitanyai lakos elmondta nekünk keserűségét. — Mi lesz itt ezzel az országgal meg a fiatalokkal? Nem törődik itt már senki a gyerekeit nevelőkkel. Vaján lakik a lányom a férjével az öregeknél, de jobb a gyerekeknek, ha külön lakásuk van, mert úgy a maguk urai. Vennének is egy házat, már leelőlegezték, de nincs meg a teljes ára, pedig nem is adnák olyan nagyon drágán Vásárosnamény—Perényitanyán. Megértem én, hogy a hivatalnak sem könnyű, de akkor mondják meg, hogy kitől kérhetünk segítséget? Minek választottuk a sok országgyűlési képviselőt? Majd ha megint rájuk kell szavazni, akkor jönnek ígérgetni? Most meg megszavazzák, hogy teljesen ellehetetlenüljenek az emberek — legalábbis sokan gondoljuk ígyAmikor mi építkeztünk a férjemmel ’76-ban, minden egyszerű volt, bementünk az OTP- be és adtak kölcsönt. Törlesztettük is rendesen, mert az elmúlt rendszerben mindenkinek volt munkája, a férjem kőműves volt, én meg a vajai hűtőházban dolgoztam. Öt gyermekünk született, a legkisebbek, az ikrek most tizenegy évesek. Tünde, Mária, Miklós, Csaba és Zoltán így jöttek sorba, és nem okozott gondot a gyermeknevelés. Most viszont nagyon nehéz a fiatalok dolga. A lányom és a férje is munkanélküli. Van egy hároméves gyerekük, most várják a másik babát, de hogy nevelik fel, ha ez az ország már ilyen marad: a dolgozó szegény embereket nem támogatja. Hogy segítsek már én is, amikor fél vesével leszázalékolva élek, és az ikrek napközijét is alig tudom fizetni. A kormány meg csak szorítja az embereket. Visszajövök majd holnap, mert akkor ér rá a polgármester, hátha ő mégis tud valamit segíteni. „Edzésként” is énekel A vásárosnaményi városi rendezvényeken gyakran vezényel egy törékeny, kedves fiatal nő, akinek közreműködését legutóbb a megyei Ki mit tud?- döntőn jutalmazta tapssal a hazai közönség. Kertészné Fazekas Agnes mosolyogva, szerényen köszönte a publikum ro- konszenvét. A vásárosnaményi születésű fiatalasszony zene tagozatos iskolába járt, ott vették észre tehetségét. Elvégezte a gimnáziumot, majd a tanárképző főiskola magyar—ének szakát, aztán visszajött egykori középiskolájába tanítani. Egy éve kezdte, ennyire friss a diplomája. A felsőoktatási intézménnyel sem szakította meg a kapcsolatát: zongoratanáránál kezdett énekelni Gershwin- dalokat, és ez az időtöltése a mai napig is megvan. Vallja, nem azért lett énektanár, hogy ne szeresse az éneklést. Otthon Kertészné Fazekas Agnes „edzésként” is dolgoztatja hangszálait, de igazán nagy eredményeket már csak pedagógusként szeretne elérni. Vannák tehetséges tanítványai, szeretné, ha szorgalmuk és kitartásuk is folyamatos lenne, mert úgy látja, közülük néhányan komoly művészi sikert érhetnének el. Több kihívás, nagyobb lehetőség „A jogszabályok mögött az embereket látom” Korábban nem volt aljegyzője a városnak, pedig ezt a fontos államigazgatási tevékenységet a jegyző a sokasodó feladatok között már egyedül képtelen megoldani. Március 15-étől Kovács Juditot alkalmazzák erre a beosztásra. Eddigi tapasztalatairól, elképzeléseiről kérdeztem az aljegyzőnőt. — Még csak két hete dolgozom, ismerkedem a munkatársaimmal, a hivatallal, a munkával. Eddig csak jók a tapasztalataim. Van közigazgatási gyakorlatom, nem ismeretlen tevékenységbe kezdtem. Nyolc éve dolgozom az államigazgatásban, miután megszereztem a főiskolai diplomámat. Ezt megelőzően Nyíregyháza polgár- mesteri hivatalában az adó- és illetékirodában dolgoztam. Ott csak egyféle ügycsoporttal foglalkoztam, itt viszont több a kihívás, nagyobb a lehetőség a megméretésre. Nemcsak aljegyző, hanem polgármesteri referens is vagyok. Átível tehát a munkám az irányítói és az igazgatási ág között. Mindkét :k__ ✓ ~ ________________________i Ko vács Judit aljegyző vezetővel jó a kapcsolatom. Igaz, eleve nem volt ismeretlen számomra ez a környezet, mert hetente megfordultam a beregi térségben és a hivatalban is. Itt otthon vagyok. A közeli Barabáson születtem, most is ott élek. Naponta járok be új munkahelyemre, hajnalban indulva, késő este hazaérve. A munkahelyváltoztatással régi jó kollégáimat hagytam ott, hogy szülőföldemen hosszabb távra tervezzem életemet. Az aljegyzői-referensi beosztásról alkotott elképzeléseimet még korai lenne megfogalmazni, de a vezérlő elv, hogy az embereket ne jogszabályok halmaza mögül szemlélődő ügyfeleknek tekintsük, és a lehetőségek szerint segítsünk napi gondjaik megoldásában. Ehhez naponta kell frissülni. Kevés a szabad időm a feltöltő- désre, mert másoddiplomás képzésre járok a számviteli főiskolára. Az idén államvizsgázom, és remélem, a többlet- tudás megszerzésével a munkám még hasznosabb lesz. Nyelvi labor nélkül Minden évben értékelik a középiskolákat, hogy idegennyelvi oktatásuk menynyire eredményes. A vásárosnaményi II. Rákóczi Ferenc Gimnázium dobogós helyezett, aminek előzményeiről egyik felkészítőtanáruk, Baranyiné Bodnár Ilona magyar—német szakos tanárnő számolt be. — Már tizenöt éve dolgozom itt. Az akkori időkben még az orosz nyelvet favorizálták, a németet alapóraszámban tanítottuk, de azzal a nyelvvizsgán nem sok eséllyel indulhattak tanulóink. Nyolc évvel ezelőtt kezdődött fakultatív képzés formájában a németnyelv-okta- tás, ami a három alapórához még kettőt adott. Az ebben az oktatási formában részt vevők közül ma ketten már itt tanítanak. A következő fejlődési szakasz volt, amikor a nyelvszakos osztály tanulói kezdetben csak németre szakosodtak. Most megy ki az első olyan évfolyam, amelyik angol—német szakos vegyes osztály. Közülük huszonkét tanulónak középfokú nyelvvizsgája van. Sokszor féltették nekem azt a kérdést, milyen nyelvi laborunk van. Erre még most is az a válaszom, hogy nyelvi laborunk nincs. — A nyelveket még külföldi útjainkon is gyakoroljuk — folytatta a tanárnő szem- pillantására reagálva Péter Ildikó negyedikes tanuló.—A gimnázium első évét befejezve már Ausztriában voltunk nyelvi táborban német anyanyelvű családoknál. Délelőttönként négy óra nyelvtanfolyam, délután kirándulás, városnézés, uszoda, és mindenütt csak németül beszélhettünk, mert különben nem boldogultunk. — Fárasztó négy évünk volt — összegezte Kázmér Katalin. — Megérte azonban, mert tudunk egy világnyelvet, s a továbbtanulásunknál a nyelvvizsga jelentős pontszámmal jár. Mindenki ismeri a városban A díszpolgár Tőlünk nyugatabbra azok kapnak díszpolgári címet egy- egy településen, akik sokat tettek az adott faluért, városért. Nálunk sokáig „fentről leszóltak”, ki legyen díszpolgár. A kitüntetés a rendszerváltás után nyerte vissza rangját. Vásárosnamény egyik valódi díszpolgáránál jártunk... jószágot, mert az mindig volt, de a beteg ízületeim most már nem nagyon engedelmeskednek. A bor sem fogyott ki a pincéből, de már azt is inkább a két fiam koc- cintgatja. mert én inkább a Kiss Pál Szívesen látott ember a vendég Kiss Pál főutcai lakásán. Hosszú Kiss Pál, ahogy a népnyelv megkülönbözteti a hat- vankilenc éves gazdát a többi hasonlótól, mert a közel kétméteres ember valóban termetes. — Én már csak annak látszom — halljuk az idős embertől. —Elment az erő a sok szaladgálásban meg a strapában. Minden fajtám naményi volt, földművelő emberek. Az apám húsz évig volt mezőbíró, ő vigyázott a határ rendjére. Aztán községi albíró lett, a Kisgazda- párt embere, majd tanácselnökhelyettes ’54-ig. Egy napon hazajött, nem hagytak neki békét, ugyanis tizenhét hold földön gazdálkodtunk. Engem meg az utca emberei választottak meg tanácstagnak, és bár nem léptem be a pártba, ’90-ig meg is maradtam annak, mert mindig újraválasztottak. A mezőgazdasági bizottságban én képviseltem a parasztságot, én voltam az egyedüli, aki értett a földműveléshez, ezért megtűrtek, annak ellenére, hogy nem voltam párttag. Voltam társadalmi tanácselnök-helyettes is, és végig fizetést sem kaptam, társadalmi munkában csináltam mindent. Nem is kellett nekem, mert volt mindig jó munkahelyem, ugyanis ’60-ig állatfelvásárló, utána ’92-ig a helyi téesz főállattenyésztője voltam. Nem is kellett volna nekem pénz azért, amire megválasztottak, mert erőm is volt rendesen. Nem ijedtem meg a munkától, ha kellett, egymagám felborítottam egy szekér sütőtököt, úgy, hogy még a szomszéd kerítése is kidőlt bele. Nem ijedtem meg az emberektől sem, tudja ezt mindenki itt rólam Lónyától Tivadarig. Azt is tudják itt rólam a beregi házakban, hogy a munka mellett műveltem a földet, holdvilágnál kiszántottam egy köblös földet, aztán reggel már mentem dolgozni. Egy napot sem voltam táppénzen, sőt, negyvenévesen érettségiztem 4,7-re, hogy megmutassam, nem csak ereje, esze is van a magyarnak. Csak az a baj, hogy most már az erőm is fogytán, lehet, hogy nem jól gazdálkodtam vele? Tartanék még most is sok gyógyszert szemelgetem, meg a négy unokámnak me- sélgetem a történeteimet, igaz, sokszor már ebbe is besegít a feleségem, mert ő néha jobban emlékszik. A rendszerváltással a munkámat elismerték, mert ’90- ben a város díszpolgára címet kaptam. Lehet, hogy a szorgalmas társadalmi munkámat ismerték el vele, lehet azt, hogy sokat kísértem a naményi fiúkat a mátészalkai sorozásra. De nem kell ezt másnak mondani, tudja azt mindenki a beregi házakban, hogy ki az a naményi Kiss Pál.
