Új Kelet, 1996. április (3. évfolyam, 77-101. szám)
1996-04-26 / 98. szám
6 1996. április 26., péntek Csernobil UJ KELET Tíz éve szabadult el a pokol Csernobilban szarkofág titka Az emberi felelőtlenség emlékműve Hatalmas pusztító robbanás rázta meg tíz évvel ezelőtt, 1986. április 26-án a csernobili atomerőmű 4. számú reaktorblokkját és vele együtt a világot, a tudományt, az emberi lelkeket. Kísérletező, de meggondolatlan embereknek „köszönhetően” tízezrek haltak meg, százezrek veszítették el lakhelyüket, egzisztenciájukat. Milliók rettegnek még mindig a sugárfertőzés következményeitől. Megrendült a bizalom egy politikai rendszerrel, a titkolózó szocializmussal és egy egyre nagyobb teret hódító energiaforrással, az atomenergiával szemben. Kovácsvölgyi Zoltán (ÚjKelet) A robbanás, a testet, lelket pusztító sugárszennyezett felhő többször megkerülte a földet. A volt Szovjetunió területén kívül először a skandináv államok érzékeny műszerei jelezték, hogy igen komoly oka lehet a szennyeződésnek. Az erőmű igazgatója párt- és állami vezetőiknek sem merte bevallani, hogy atomrobbanás történt. Egy kijevi újság — a város 150 kilométerre található Csernobiltől — valamelyik belső lapján eldugott rövid hír adta tudtul, hogy az erőműben baleset történt, míg az első oldalon hosszas tudósítás számol be egy nemzetközi kerékpár- versenyről. A május 1-jei felvonulásokat sok helyen megtartották. E sorok írójának abban a megtiszteltetésben volt része, hogy egy megyei polgári védelmi küldöttséggel látogatást tett a híres-hírhedt erőműben. Csernobil és Pripjáty városokat gyönyörű természeti környezet övezi. Az utóbbi településen laktak igen jó körülmények között az erőmű dolgozói. A végeláthatatlan erdők, tavak és folyók mellett ideális turistaparadicsom alakulhatott volna ki, helyette a borzalmak, a szenvedés körzete lett. Az erőműben két ikerblokk termelte az áramot. Lelkűk az RBMK-1000 reaktorok voltak. Előnyük, hogy olcsó, kevésbé dús hasadóanyaggal is működnek, annak cseréjénél nem kell leállítani az erőművet. Hátrányuk a biztonsági rendszerükből adódik. Nehéz a teljesítmény szabályozása, könnyen megszalad az energiaszint. A volt Szovjetunióban (is) az állami ünnepekhez igazították a beruházások átadását. A feszített tempó a minőség rovására ment, ami szintén hozzájárult a katasztrófához. Mi történt 1986. április 26- án? Mi okozta a visszafordíthatatlan tragédiát? Hajnali 0 óra 15 perckor karbantartás miatt a reaktor teljes leállításához készültek a vezérlőterem „szakemberei”. (Atomfizikus nem volt az erőműben — a szerk.) Arra voltak kíváncsiak, hogy a turbógenerátor elegendő áramot tud-e még a megállásig termelni vagy külső árramforrásra kell-e csatlakozni a manőver során. Mivel a biztonsági rendszert kikapcsolták, a blokk teljesítménye a másodperc törtrésze alatt „megszökött”. Az energiaszint olyan mértékűre emelkedett, hogy a nagy nyomás szétvetette a reaktortartályt és az épület egy részét. Az igen magas hőmérséklet következtében a sugárzó anyagok másfél kilométer magasra törtek fel. Az első harminc halott a reaktor környékén dolgozók és a lángokhoz védőfelszerelés nélkül érkező tűzoltók közül kerültek ki. Óriási volt a fejetlenség. Kiderült, hogy a korábbbi mentesítési és kiürítési gyakorlatok egy éles helyzetben semmit sem érnek. Az erőmű vezetői titkolták, hogy atomrobbanás volt, közben védőfelszerelés nélkül fiatal tűzoltók és búvárok igyekeztek a sugárszennyezés forrásait megszüntetni. Életük ezzel meg is pecsételődött. Hetvennyolc város és község közel 200 ezer lakóját telepítették ki május elején egyik percről a másikra. Nem vihettek semmit magukkal, nem tudták, hová kerülnek. A mentési, mentesítési, helyreállítási munkákon 200 ezren vettek részt, tízezrek hunytak el már azóta közülük. És százezrek halála hozható összefüggésbe a csernobili robbanással. Helikopterekről bombázták vízzel, homokkal, borral a reaktor maradványait. Felépült a szarkofág, alatta még dolgoznak a radioaktív anyagok. A pokol szunnyad az épület alatt. Senki nem tudja, mi zajlik, hogyan és meddig a mélyben. — A robbanás utáni lélektani helyzet olyan volt, mint egy háború után — tájékoztatott Kijevben jártunkkor V. Zinkin ezredes, a megye polgári védelmi parancsnoka, aki az elsők közt érkezett a helyszínre. — Még a katonaszemnek is szörnyű volt a látvány. Nem is gondolkoztunk, csak tettük, amit tennünk kellett. Az ezredes több, a mentésben részt vevő hivatásos tiszt kollégájával szintén sugárfertőzést kapott. Évente egy hónapot különleges sugárbiológiai kórházban pihen. Teljesen kicserélik a vérét, és aktív gyógyszerezéssel telnek napjai. A robbanás után nem állt meg az élet, bár az erőmű két épülő reaktorblokkja az enyészeté, fű és kisebb bokrok nőnek az alapokon, a monumentális betonkezdeményen. Új város nőtt ki a földből az erőműtől ötven kilométerre, ahol a reaktorok kiszolgáló és karbantartó személyzete lakik. A település helyét helikopterről jelölték ki. Eredménye: a város 22 ezer lakója — mindegyiküknél sugárzásmérő műszer — egy radioaktív céziumfolton él. Olyan hősök élnek és dolgoznak ott, akik nem kapnak kitüntetést. Jó pénzt viszont igen, az erőmű 6 ezer dolgozójának átlagfizetése az ukrán átlag tízszerese. A város közepén egy kis emlékmű, márványában harminc bevésett arc. A robbanás utáni első halottakra emlékeznek. Az erőmű dolgozói, míg munkahelyükre érnek, háromszor váltanak ruhát. SzigoA katasztrófa előtt.. ...közvetlenül utána... ...és a repedező szarkofág A kijevi Csernobil Múzeum, a borzalmak háza rúak a biztonsági szabályok. Nem lehet már a tragédia egyik okozóját, a biztonsági rendszert sem kikapcsolni. Érdekes iróniája a sorsnak, hogy Szla- vityicsból útlevéllel indulnak a munkások Csernobilba, ugyanis a települések közötti közúti és vasúti öszeköttetés még a Szovjetunióban épült ki. Ma Belorusszia egy tízkilométeres sávján is keresztül kell utazni oda és vissza. Az erőmű körül 30 kilométeres körzetben, a Zóna határán belügyi alakulatok tartják távol az illetékteleneket. Nem engedik az egykori ottlakókat — ki tudja, még meddig—otthonukba vissza. Ám az embereket hosszú évek után is visszahúzza a szívük. Az 60 év felettieket — nekik már úgyis mindegy alapon — nem tolon- colják vissza a Zónahatáron kívülre. Lenyűgözőek az erőmű monumentális épületei. Bejáratánál — három éve még legalábbis — hatalmas Lenin-szo- bor. A polgári védelmi delegáció tagjai különböző sugárzásmérő műszerekkel felfegyverkezve érkeztek a bejárathoz, ám az érzékelők nem mutattak lényeges eltérést a megszokottól. Több méter mélységig kicserélték a talajt. Megnéztük a vezérlőtermet, az egyik turbi- nacsamokot. Megrökönyödéssel fogadtuk, hogy atomfizikus most sem dolgozott az ügyeletes stábban. A szarkofágtól valamivel több mint száz méterre vegyes érzésekkel álltunk. Csodáltuk az ember gigantikus munkáját, és borzongtuk, hogy mi történt itt. A műszerek a normál háttérsugárzás harmincszorosát mutatták, bár kőrútunk során az érték néhány helyen százszoros volt. A betemetett és lemezekkel borított 4. számú reaktorblokk fényképen vagy messziről filmezve „mutatós”. Aki közelről nézi, Ukrán és szabolcsi polgárvédelmi szakemberek a szarkofág előtt 1993 májusában egy rozsdás, Utött-kopott roncsot lát. Több tíz négyzetméter már, és folyamatosan növekszik a repedések összfelülete. Az épületen elhelyezett műszerek folyamatosan jelzik a kiáramló anyagok összetételét, paramétereit. Az ukrán parlament már három éve arról döntött, hogy bezárják az erőművet, de ehhez sok, igen sok pénz kell. Most úgy néz ki, nyugati segítséggel átépítik a szarkofágot, és bezárják a szörnyűségek birodalmát. Kijev egyik épületét a „borzalmak házának” is nevezhetjük, ott nyitotta meg kapuit a Csernobil Múzeum. Igazgatója, L. Gladus — 1986-ban az ukrán tagköztársaság belügyminisztere volt — szomorúan gyűjti ereklyéit. A panoptikumszerű épületben végigkísérhetjük az erőmű sorsát az építkezéstől az értelmetlen katasztrófán keresztül a helyreállításig. A fényképek sugárbeteg felnőttekről, torzszülött gyermekekről jelzik, hogy az atomenergia békés célú felhasználásának is milliók lehetnek áldozatai. A kettes blokk és vezérlőterme Kétségbeesetten menekülő polgárok
