Új Kelet, 1996. április (3. évfolyam, 77-101. szám)
1996-04-22 / 94. szám
UJ KELET 'vi ■ <\ 3.Z „ s iM 1. Pálma néni a szövőszék előtt 2. Endre bácsi, az örök pedagógus 3. A vasútállomás — amely fogadja az érkezőket, és munkát ad az itt lakóknak 4. D. Márta Pista bácsi tekintetétől is híznak a marhák Fotók: Harascsák Falujáró 1996. április 22., hétfő 5 Fényes udvarok, dolgos emberek Úgy tartják, tisztaságukkal és rendezett portájukkal szolgáltak rá a fényes jelzőre. Talán a főutcán átkelő ungvári vásározók miatt fényesítették udvaraikat a litkeiek, hogy lássák, nem akármilyen népség él errefelé. Mások azt mondják, a kisvárdai vár ablakából a litkei akácosokról ezüstösen tükröződő napfényben gyönyörködőket ihlette meg a fényesség annyira, hogy a település nevéhez ragasztották a szót. Akármelyik feltételezés is a valódi, a falu utcáin járva a mai napig sem látni elhanyagolt lakásokat, udvarokat. Egy öregedő, fekete fejkendős, hajlott hátú néni a ház előtti kertet gereblyézi. Ne mondhassák rá, hogy ha beteg is, gondozatlan a portája. Takarítja az udvart, bár emiatt lehet, hogy napokig kell pihennie. Az utcákon sem állnak ölbe tett kézzel beszélgetve, a litkeiek képtelenek munka nélkül élni. Széles Endre bácsi az udvaron, Pálma néni a házban keres munkát magának. lőttünkre elzárják a kutyát, mely eddig vígan viháncolhatott a kiskertben. Az ebédlőben réges- régi szövőszék, az alsó hengerre feltekert szőttes jelzi, kora ellenére használatban van. — Még az édesanyámtól kaptam — mondja Pálma néni, látva csodálkozásunkat. — Ő tanított szőni. Napok óta csak a szövőszékben ülök, hagyom minden más munkámat, már annyira szeretném befejezni ezt a függönyt. Nagy darab, hosszú, barna csíkos szőttest vesz elő: — Ilyen lesz az is — mutatja. — Majd ide rakom a konyhába. Csak még azsúrozni kell. Kérésünkre megmutatja az azsúrozás technikáját, s előveszi azokat a hófehér, keményített térítőkét, melyeket hajdan édesanyja készített. Majd egy pillanat alatt süteményt és üdítőt tesz az asztalra. Közben Endre bácsi is belép a szobába. Átöltözött fogadásunkra. Ezerszer is pedagógus — Én itt születtem — mondja. — Bár nyolc éven át Záhonyban tanítottam, soha nem tudtam volna elmenni innen. Egyedüli gyerek vagyok, itt van mindenem. * — Amíg Záhonyban dolgozott, minden percét a gyerekekkel töltötte — szól közbe Pálma néni —, senki, semmi más nem létezett számára, csak ők. — Meg is volt annak az eredménye — válaszolja csillogó szemmel Endre bácsi. — A szülők is szerettek, megbecsültek. —Záhonyi vagyok, ott ismerkedtünk meg — folytatja Pálma néni. — Gyógyszerész szerettem volna lenni. A szüleim vagyonosak voltak; azelőtt a jobb módúakat nem engedték az egyetemekre, főiskolákra. A tanítóképzőbe viszont nagy nehezen sikerült bejutnom. Most már nyugdíjasként úgy gondolom, ha ezerszer születnék, ezerszer is pedagógus lennék. Ennél szebb hivatás nincs a világon — mondja kedves, tanító nénis mosollyal. — A két gyermekem is tanár lett. A lányom önéletrajzában azt írta: miattam választotta ezt a hivatást. Szerette, amikor tanítás után itthon a napi élményeimről meséltem. — A záhonyi évek után hazaköltöztünk Fényeslitkére. A helyi értelmiséggel közös rendezvényeket szerveztünk, az iskolában irodalmi színpadot alakítottunk... — Egész napokat töltött az iskolában — zsörtölődik Pálma néni. — Itthon kaptam is érte... — Minden munka rám maradt — évődik Pálma néni. — Kirándulni is vitte a gyerekeket. Nem volt olyan osztály, amelyig a nyolcadik év végére ne ismerte és látta volna az ország valamennyi nevezetességét. Ezek a kirándulások csodálatosak voltak. A férjem előre felkészült, és mindenről tudott mesélni. Később a szülőknek és a falu lakóinak is rendezett utazásokat. Milyen jók voltak azok — mondja ragyogó szemmel.—Emlékszel, amikor Erdélybe mentünk? — kérdezi férjétől. — Igaz, soha nem éltünk valami gazdagon, de kerti munkával kiegészítettük jövedelmünket. Évente kétszer a debreceni színházba is ellátogattunk, és gyakran kirándultunk. A most dolgozó pedagógusoknak még kevesebb pénzből kell megélniük. Mi is egyre kevesebbet engedhetünk meg magunknak a nyugdíjunkból. A boltban vásárolva sokszor gondolok arra, hogy mennyi mindent nem vehetünk meg, ami régen az asztalunkra kerülhetett. Több lábon állni Magda néni futva jön kaput nyitni. — Az óvodásokat vártam — mondja megilletődve —, az óvónők kérték, mutassuk meg a bocikat, mert valamennyi gyerek lila teheneket rajzol az oviban. Magda néni férjét a hátsó udvaron találjuk. Tavasz van, már nem üldögélhet bent a falusi ember. — D. Márta István vagyok, de mindenki csak Danyi Pityunak hív — mondja, s közben erősen kezet fog. — Sok Márta nevezetű van a faluban, Márta István is van vagy öt. így a név elé tett betűvel tesznek különbséget. A dédnagyapámat Dánielnek hívták, innen ered a D betű, ezért vagyok én Danyi Pityu. Ez olyan csúfnév, de nem bánom. Az igazi parasztember szívesen mutatja meg gazdaságát. Pista bácsi is büszkén vezet az istállóhoz, mutatja a teheneket, melyeket a természetes trágya miatt tartanak, így az alma műveléséhez nem kell drága műtrágyát vásárolni. A biomalacaikat meg csak gabonával etetik, hogy vékony legyen a szalonnájuk. A tejfölösdobozokban már zöldellnek a diny- nyepalántok. Ezeket a silány, négykoronás földekbe ültetik, hiszen abban is megteremnek. A „földbe született” ember a szüleitől és a természettől tanulja meg a dolgát. Nem kell feltétlenül iskolákat, tanfolyamokat végeznie. Anélkül is pontosan tudja, hogy mikor kell a fákat permetezni, a kertet kapálni... — Nekem négy osztályom van — mondja Pista bácsi. — Egyedüli gyerek voltam, az édesanyám sokat betegeskedett. Nem lehetett tanulásra „fecsérelni” az időt, a gazdaságban kellett dolgozni. Négy nagynéném Amerikában élt, disszidáltam volna én is, de akkor újra beteg lett az édesanyám. Nem volt szívem itthagyni... A téeszesítéskor elvették a földünket az almafáinkkal együtt. Ekkor zártkertben, a szőlőben telepítettünk. Magunk főzte mészkénlével és rézgáliccal permeteztük a fákat. Pista bácsi elmondja, mennyi égetett mész, víz meg kénpor kellett a permetezőiéhez, hogy még a télen megvédje a fákat a betegségektől. Látszik rajta, szemei előtt szinte megjelenik a gőzölgő üst, amiben a mész- kénlevet főzték. — Mostanában olyan drágán árusítják a permetezőszereket, hogy nem lehet megfizetni. Ha összeszámolnánk, csak veszteségünk lenne az egész almatermesztésen. Emlékszem, 1960 tavaszán tizenkét forintjával adtam el a húsvéti almát. Most meg... — legyint —, ha a munkaerejét nem is számolja az ember, még akkor sem éri meg a mezőgazdasági munka. Mégis csináljuk. Néha magunk sem tudjuk, miért. Huszonöt éve, megalakulása óta tagja vagyok a községi kertbarátklubnak. Előadókat hívunk, közösen veszünk növényvédő szereket, a gondokat a gazdákkal együtt tárgyaljuk meg. — Sokan jönnek tanácsot kérni az uramhoz — mondja büszkén Magda néni. — A fiatalok meg, akiknek nincs aki segítsen, félnek belekezdeni az ilyesfajta munkába. Mi a két lányunkkal meg a vejünkkel együtt dolgozunk. Sok gépet vásároltunk, de enélkül már nem is lehet dolgozni. — Sokan nem tudják, de gazdaságot csak úgy lehet fenntartani, ha sok lábon áll — magyarázza Pista bácsi. — Azért foglalkozunk mi is annyi mindennel. Minden családban vasutas Kántor Jánosné polgármester asszony is azt mondja, munka után itt nem a strandra készülnek az emberek. Inkább a kertekben találnak tennivalót maguknak. A munkának meg is van az eredménye, a falu infrastruktúrájából csak a szennyvíz hiányzik. Már crossbar-telefon is van, igaz, még nem a lakásokban, bár a Matáv már ígéretet tett a beszerelésekre. Litke mindig elöljárt a fejlesztésekben, a lakók és a község vezetése is azon volt, hogy minél jobbá és szebbé tegyék településüket. Dr. Ténai Sándor jegyzőnek és a polgár- mester asszonynak azonban fő a feje a jövőt illetően. Fizetési gondjaik ugyan nincsenek, de csöppet sem bizakodók. A 3300 fős Fényeslitkén a többi településhez képest alacsony a munkanélküliek száma, mindössze hetvenkettő, s háromszáznegyven olyan ember van, akinek soha nem volt munkahelye, de büszkeségből nem is regisztráltatja magát. Otthon dolgoznak, a ház körül és a határban. Azt mondják, nincsnek ráutalva a segélyre. Jászai Imre állomásfőnök elmondta, hogy a Vasút 420 embernek biztosít megélhetést. A szovjet gazdasági kapcsolatok megszűnésével jelentősen csökkent a rendezőpályaudvar feladata. Szerencsére nem kellett jelentősen csökkenteni a létszámot. — Az élet megoldotta — mondja. — Igaz, 3—4 éve nem is vettünk fel új dolgozót. Esetenként legfeljebb a záhonyi közlekedési szakközépiskolában végzettek találhatnak itt maguknak munkahelyet. Idegenként érkeztünk a községbe, mégis jó élményekkel távoztunk. Jártunk már olyan településen, ahonnan a kutyák kergettek ki minket, s olyan fagyos arrcal fogadtak, hogy nem volt kedvünk maradni. Litkében azonban nemcsak a házak és az udvarok fényesek, hanem az emberi szívek is. Az oldalt írta: Kozma Ibolya
