Új Kelet, 1996. április (3. évfolyam, 77-101. szám)
1996-04-20 / 93. szám
Riport 1996. április 20., szombat 5 / Á gi az 1989 novemberében Stockholmban elvégzett műtétje után jól volt. Bár eltöltött egy év betegállományi szabadságot, de ezalatt a Pető Intézetben ismét megtanult a jobb kezével írni, és a járásán is oly sokat javítottak, hogy nem lehetett észrevenni semmit, csak göröngyös talajon esett el néha. Elvégzett egy intenzív angol nyelvtanfolyamot napi 4 és fél órában 6 hétig. Epilepsziás rohamai teljesen megszűntek. Bizakodva néztünk a jövő elé. Az egy év elteltével ismét visszaállt programozó matematikusi munkakörébe, napi 8 órai munkára. Dolgozott, és éltünk, mint minden más ember. De ő azért ugyanúgy szedte az epilepsziás „kemény” gyógyszereket, mint a műtét előtt, és közben arra a régen dédelgetett nagy álmára gondolt, hogy saját gyerekünk legyen. Amikor már hosszú ideje nem sikerült, megpróbálkozott az örökbefogadás gondolatával. Nagyon szeretett volna egy igazi családot. Én is így indultam válásom után az újabb életcélok felé, de ott voltak a gyógyszerek miatti fejlődési rendellenességgel születés veszélyei és az a gondolat, hogy az agydaganat nem egy életbiztosítás. Még a betegsége kezdetén nekem megmondta Ági agysebész orvosa, hogy Ági halálát ez a daganat fogja okozni. Hogy mikor, arra nem kaptam választ. Ezért is nagyon vegyes belső érzésekkel vettem egy gyerek gondolatát, mind a saját, mind örökbefogadott gyermekét. Egy gyermek hosszú távú, nagy felelősség. Emiatt néha ellentétek voltak köztünk, de én nem mondhattam meg neki, hogy meg fog halni. A gyermek vállalása elleni kitéréseimet pedig rossz szemmel nézte, joggal, nem is sikerültek igazán. Sokszor kifejezte, hogy ha nem lesz gyereke, akkor ő öngyilkos lesz. Ez persze egyfajta zsarolás, és én nehezen viseltem ezeket a feszültségeket. De szerencsére a természet segített ebben, mert a gyermekáldás nem valósult meg, az örökbefogadás pedig hosszabb ideig tart. Az igazság az, tartottam attól, ha Ági esetleg leesik a lábáról, és még egy pici gyermekünk is ott van, még a megélhetésről is gondoskodnom kell, akkor mi lesz? Nem így alakult. 1992 februárjában ismét jelentkeztek az epilepsziás rohamok. Eleinte csak havonta egy, de októberben már naponta öt. Készült közben computer- tomográfos röntgenfelvétel is, de még laikus szemmel is nagyon rossz képet mutatott. Az agy középső, egyenes szimmetriavonala teljesen eltorzult, és ezt láthatóan egy nagy daganat okozta. Ismét műtét!? De erre már nem kerülhetett sor Svédországban, mert még egyszer 1 millió 300 ezer forintot nem tudtunk volna gyorsan összehozni. Vajúdott a helyzet, hogy ez a kiújult daganat operálha- tó-e még egyszer? Iszonyú kérdő- és felkiáltójelek ezek 39 évesen!? A rohamok gyakoriságának szaporodása pedig mindent sürgetővé tett! Biztosan nehéz az orvosnak is ilyen helyzetet a betegnek megmagyarázni. Iszonyú megmondani azt, hogy nem operálható. De mégis vállalták a műtétet. Sajnos ebben eléggé nagy valószíÚJ KELET nűséggel benne volt a jobb oldali bénulás veszélye. Kanadából hazajött Ági nővére, Nóri. Hát persze, hogy hazajött, ez természetes, de ezzel a tudatunkba bevésődött, talán utoljára látja. És ez nagyon nehéz légkört teremtett. Én mentem Ágihoz minden nap, és úgy viselkedtem, mintha ez nem lenne így, de igazából ezt semmilyen viselkedéssel nem lehet a háttérből kiradírozni. Nóri még a műtét előtt visszautazott Kanadába. És eljött a műtét napja. Piszok egy nap volt, 1992. december 11. Délelőtt úgy 12 óra felé kimentem a munkahelyemről és bevásároltam Mamókának — Ági 89 éves nagymamájának — szokás szerint, a macskabenzint, a kenyeret meg ilyeneket egy jó nagy szatyorral. A kapuban egy tépett papíron az állt. hogy Mamókát bevitték az Árpád kórházba combnyaktöréssel. Ezután jött még csak Ági agyműtétjének eredménye. Nagyon kemény volt. Ági ott feküdt az agysebészet intenzív osztályán, kellőképpen kidekorálva. Két szeme két különböző irányban, beszéd sehol, mondták, hogy a jobb oldala megbénult. És ebbe a rettenetes látogatási öt percbe még annyi fért bele, hogy „pislogjál a szemeddel, ha felfogtad azt, hogy itt vagyok”. Csak sok jóindulattal lehetett azt pislogásnak nevezni, és a kilátások sem voltak biztatók. De mégis, a következő napok stagnálása adott valami reményt, hiszen nekem csak látogatnom kell és nem ott feküdni, és ha ezt nem bírom ki naponta, kötözni való gazember vagyok. És látogattam. Először az Árpád Kórház, Mamóka, azután Ági, idegsebészet. Mamóka mindig feltette a nagy kérdést. Lacikám, a kutyussal mi van? ...Aztán áprilisban meghalt. Ágihoz jártam minden nap, és két héttel a műtét után átkerült a normál osztályra. Kávéskanalanként adtam neki az almaiét, azután jóval később kenyér belét és vékonyka karika virslit. Beszéd egy szó sem, kettőslátás, bénultság meg a kérdőjelek. Azután átkerült a neurológiai klinikára. A sok fekvéstől deréktájt kialakultak a felfekvési sebek, és ráadásul még a műtéti területen egy hónap elteltével egy steril tályog. Mentő, agysebészet, újabb „kis” műtét. És ekkor bekerült egy olyan eldugott egyszemélyes kórterembe, ahol mindig az az érzésem támadt, hogy itt utoljára szoktak feküdni a betegek. De én csak jártam és etettem a puha mirelit őszibarackkal. A vizit leápolta a decu- bitusát reggel, én pedig este. Mindig oldalára fordítottam, hogy ne feküdjön rajta. És ez az állapota egy hónapig semmit sem változott. Se kép, se hang, csak a kapcsoló benyomva. Majd ismét a neurológiai klinika a Hűvösvölgyben. Etetéskor minden kanál fele a szája jobb sarkából kicsurgott. A barack már elfogyott, jött a cseresznye. Volt 80 kiló, azt mind ő ette meg kimagvazva, úgy húsz dekánként. Felültettem, párnákkal kitámasztottam, és előfordult olyan is, hogy ülésből lebukott a kőre. De az ember azért van, ha elbukik, fel- álljon, ha segítséggel is. De csúnya egy felnőtt rácsos ágy! Aztán elkezdett beszélni. Igaz, csak annyit mondott — azt is halványan —, hogy igen, és rögtön utána azt is hozzátette, hogy nem. Hadd töprengjek a válaszon. De csináltam. Minden este az ágyban egy tálkában fogat mostunk. Ha apró mozaikokból is, de legalulról elkezdett épülni egy nagy kép. Tavasszal már beszélgetett, ha nem is mindig arról, amiről szó volt, és nem is folyékonyan, de beszélt. Szombaton és vasárnap mindig valami finom ebédet főztem, vittem be, és ebéd után kimentünk a kertbe. Egy meleg májusi napon megszólaltam: „Mi kék az ég, Mi zöld a föld,” és ő folytatta: „Kék ég alatt, Zöld föld felett, Hangos pacsirta cseverész”, és folytatta és folytatta. Könnybe lábadt a szemünk, aztán bugyogva nevettünk az örömtől. Mindenkinek elújságoltam. Egészen jól kezdett beszélni. Kapott egy piros olasz tolószéket, el is neveztük Ferrarinak. Minden nap, mikor bementem hozzá, azt mondta: „szia te”. Ez volt a „szia te” korszaka. Aztán egy évvel később derült ki, hogy mindez azért volt, mert nem tudta, ki vagyok. Volt egy szobatársa, csak ő nem hosszában, hanem keresztben volt bénult, deréktól lefelé, Szalainé. Rengeteget beszélt, de Áginak ez volt a jó. Mindig birizgálódott a beszédközpontja. Karácsonyra megtanult fogat mosni. Ez volt az én karácsonyi ajándékom. Segítettem neki a felállásban, „szabad egy táncra” felkiáltással. Öt—tíz percig „jótálltunk” egymással szemben. Mi mást lehet tenni ebben az esetben, mint segíteni az akaratát. Voltak bizonytalan, támogatott lépések is. No nem sok, csak egy-kettő. De beszélt, egyre jobban, és a kettőslátása is javult. Örkény jobb hangulatú egyperces novelláiból írtam számítógéppel egy-egy oldalt kétcentis betűkkel. Aztán fokozatosan csökkentettem a betűméreteket, és ő olvasott. Óriási volt! Épült a pici kövekből a nagy mozaik. Szóba került a járni tanulás, és átkerült Budakeszire, a rehabilitációs intézetbe. Ez millió „óriási”, apró problémát vetett fel. A legkeményebb az volt, hogy valahogy a járástanulásban túlságosan hamar várt eredményt, és ez nem jött. Hiszen ez egy rehabilitációs intézet, de hát nem ettől függött. Elkeseredett, és vele együtt én is. Ekkor már az ötszázadik látogatás felé jártunk. Nehezen bírtam a mindennapos látogatásokat, kifáradtam, de nem lehetett feladEkkor jött az első katasztrófa. Otthon elérte a gyógyszer- szekrényt, és elcsente régi, megmaradt epilepsziás gyógyszereit. Mikor visszavittem az intézetbe, éjszaka elkezdte beszedni azokat. Egy kézzel, ágyban, pohár vízzel, ez nem olyan egyszerű dolog. Észrevették. Két napig kába volt és aludt. Aztán gyorsan visszakerült a neurológiára. De a kórház már kiütésekben jelentkezett rajtunk, minden porcikánk berzenkedett a közel másfél éve tartó bentléttől. Elhatároztam, hogy hazaviszem Ágit, és otthon fogadok mellé egy nővért, ha rámegy Ági 15 ezer forintos nyugdíja, hát rámegy. Szerencsére egy nővérke, aki régebben a klinikán dolgozott, akkor pont munkanélküli volt. Ó szívesen vállalta Ági gondozását itthon. Megbízható volt, olyan, akit az ember bízvást beenged a lakásába. Ági így hazakerült. Óriási! De ezzel a járástanulás megszűnt. Készítettem neki egy négykerekű hokedlit, kivágással, hogy pont fél centire a WC fölé lehessen gurítani, és ne kelljen annyit emelgetni a nővérkének. Nekem meg különösen az éjszakai kimeneteleknél volt nagy segítségemre. Megindult az otthoni élet, úgy 1994 áprilisában. Én elláttam Ágit reggel hét órakor, 8-ra jött a nővérke, és amikor délután 4 órakor elment, Ágit előtte ő is ellátta. És ez ment is vagy két hétig, amikor a második katasztrófa bekövetkezett. Egy szerelés alkalmával két banán- dugós végű mérőzsinórt hagytam a lakásban, és azon a napon később, úgy hét óra körül értem haza. Ági, amíg egyedül volt, átült a kocsijába, megszerezte a mérőzsinórokat, és rákötötte magát a 220 V-os hálózatra. Meg akart halni. Valóban azt akarta, de nem sikerült. Nagyon összeégette magát. Aztán az öngyilkosok kórházába, majd az égési sérültek kórházába került hosszú hetekre. Sok-sok szenvedés, bőrátültetés következett. Majd megint vissza a neurológiai klinikára. Ott egy kitűnő sebészeti gyakorlatú szakápoló kikezelte az égési sebeit. Az égett seb nagyon fáj, de ő egy hang nélkül csinálta végig a kezeléseket, és csak egyszer zuhant le a feje az elájulástól. Mindig én segítettem a napi átkötözéseknél. Tudtam, fontos neki, hogy ott legyek. És ezen is túlestünk. A sebek begyógyultak, és ismét hazahozhattam hét végén. Ez megint ünnep lett. De a kórház változatlanul nagyon ellenére volt neki is, nekem is. Pedig voltak jó néhányan kitűnő em- pátiájú, nagyszerű nővérek és ápolók. És Holló doktor, aki kitűnő pszichológiai ráhatással kihúzta Ágit az öngyilkosság gondolatköréből, és bizonyára ennek a ráhatásnak a révén fogalmazódott meg Ágiban az a gondolat, hogy „életre vagyok ítélve”. Ha Holló doktor szóba került, Ági sohasem mulasztotta el azt a mondatot: „Hát a Holló doktor, őt nagyon szeretem.”. És hasonlóan, de inkább a tisztelet hangján nyilatkozott Halász professzorról. De a kórházat már nagyon nem akartuk. A nővérke időközben elhelyezkedett, és nekem új, jó megoldás után kellett néznem. Szociális otthon, ez merült fel bennem, és kétkedve bár, de végignéztem jó néhányat, mígnem a Kútvölgyi út 20. sz. alatt találtam egy megfelelőt. Gyönyörű környezet, sok szép növény,. földszinti betegszoba. Áginak kellett a betegszoba felügyelete, ha netán elesik. A Pető Intézet 500 méterre volt, így lejárhatott gyakorolni a járást. A Máltai Szeretetszolgálat adott egy önkéntest, aki levitte őt hetente kétszer. A szociális otthonba 1994. szeptember 1-jén költözött be. Nagyon jó ágyat kapott, egy földig érő ablak mellett. Az intézetben az igazgató engedélyével kiszedtem a küszöböket, hogy önállóan közlekedhessen a kocsijával. Egy ötcentiméteres lépcsőt egy kétméteres rámpával áthidaltam, és így az udvarra is önállóan tudott kimenni. A kocsijára könnyen ráakasztható étkező- és billenthető olvasóasztalkát készítettem. Vettem egy általa jól használható szekrényt és egy televíziót. Ekkor már csak minden második nap jártam be hozzá. Kitűnően lefoglalta magát. Sokat olvasott, rajzolt — van vagy 200 rajza —, tévét nézett és várt engem. Mondták az ebédlőtársai, hogy én vagyok számára a legfontosabb a világon. Mindennel elláttam, gyümölcsökkel — a kosztjuk egyébként nagyon jó volt—meg szeretettel, és ügyeltem a jó hangulatára. Volt egy tesztem erre. Ha megsimítottam tenyeremmel az orrát, azt mondtam „macs”, és erre az a válasz érkezett, hogy „kuty”, akkor nem volt hiba. De ha kitért a mozdulat elől, akkor baj volt a jó kedvvel. Szorgalmasan járt a Pető Intézetbe, esténként pedig velem gyalogolt. Eleinte mindkét kezét fogva ő előre, én pedig hátrafelé. Később meg karonfogva is sétáltunk. Volt rá eset, hogy az utcán is. Jól érezte magát, csak azt fájlalta, hogy itt öregek voltak, dehát a 40 évesek az utcán szaladgálnak. Jó néhányszor elmentünk Balatonakarattyára — nyáron egy hétre is —, a húgomék nyaralójába. Ezek mind kellemes élményei voltak. Egyszerűen boldog volt. Úszni jártunk minden szerdán a Rudasba este 7-től 8-ig, csak Pető intézetlek. Hogyan úszik egy jobb oldalára bénult ember? Ez először óriási talány volt számomra is. De nagyon egyszerű. Mellig érő vízben a tarkóját a tenyerembe vettem, felfektettem a vízre, ő a működő tagjaival háton tempózott, és én vittem faltól falig egy órán át. Remek volt. A Pető Intézet maga egy fogalom. Nemcsak kiválóan értenek a gyógytomáztatáshoz, de minden konduktoruk egy melegszívű, barátságos csoda, aki belülről tud hitet önteni az emberbe, hogy járni fog, és valódi szeretettel bánnak minden „növendékükkel”, ezt életközeiből, tapasztalatból mondom. így telt el egy év, egy nagyon jó év, és ekkor következett be a harmadik, a végső katasztrófa. Mint derült égből a villámcsapás, közel három év elteltével megint jelentkezett a roham. O eszméletét vesztette, majd átment mélyalvásba. Az egészről semmit nem tudott, csak érezte, baj van. Ezt igazolta az újabb computertomog- ráfos felvétel is: egy hatalmas daganatot mutatott, ami teljesen eltorzította az agy szimmetrikus képét. Gyorsan romlott az állapota, és sajnos már nem volt operálható. Szerencsére a daganat úgy nyomta a kedélyállapotért felelős agy területet, hogy jókedvében dalolgatott. Aztán már alig beszélt, megint kettőslátása lett, és 1995. október 1- jén este elment. S zerettem őt, és mindenben odaadóan segítettem. Mindig az vezérelt, mit szeretnék én, ha én ülnék abban a tolószékben. Nagyon illik ide ez az idézet: „A cél halál, az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga.” (Madách: Az ember tragédiája) P. L. elektromérnök. Ági halála után feltalált egy elektródát, amely az agyba beépítve előre jelzi az epilepsziás rohamokat, és pontosan behatárolja azt a beteg gócot, amely kiváltja a rohamot. Ezti'án a góc műtéti úton eltávoHtható. „Szereltem őt, és mindenben odaadóan segítettem” Ági története A most következő sorokat úgy fogalmaztam, hogy egyformán érthető legyen mindenki számára. A történet nehéz, nem egyszerű dolog végigolvasni, de úgy gondolom: tanulságos, és Ági feltétlenül megérdemli, hogy az ő fantasztikus élni akarása e néhány sorban megörökítésre kerüljön.
