Új Kelet, 1996. április (3. évfolyam, 77-101. szám)
1996-04-02 / 78. szám
1996. április 2., hétfő Belföld, külföld Késleltetett támadás Hasan Muratovic boszniai miniszterelnök arra kérte Carl Bildt főmegbízottat, hogy addig ne kapjanak pénzügyi támogatást a boszniai szerbek, amíg a háborús bűnökkel vádolt Radovan Karadzic elnököt és Ratko Mladic tábornokot nem távolítják el tisztségükből — jelentette hétfőn a zágrábi rádió. A rádió jelentése szerint Carl Bildt a hét végén szerb föderációs kormányfői tanácskozást szervezett Banja Lukában, s ezen többek közt a gazdasági segélyezés is szóba került. Visszautasított vádak A szocialisták vezette bolgár kormány visszautasította Zselju Zselev államfő szombati vádját, miszerint a kormány titkos tárgyalásokat folytatna Oroszországgal Bulgária esetleges csatlakozásáról a Moszkva által létrehozott uniószerződésekhez. Zselev szombaton visszautasította az orosz elnök ajánlatát, hogy Bulgária is csatlakozhat az integrációs megállapodáshoz, amelyet pénteken kötött négy szovjet utódállam. Zselev egyúttal kétértelmű külpolitika folytatásával vádolta a kormányt, és hivatalos választ kért tőle: folytatott-e titkos uniós tárgyalást Oroszországgal. Katonai nyitottság Jószomszédi viszonyra és szélesebb katonai nyitottságra szólította fel a balkáni országokat William Perry, az Egyesült Államok védelmi minisztere hétfőn Tiranában. Perry a maga nemében első értekezleten vesz részt: Albánia, Bulgária és Macedónia védelmi minisztereinek tanácskozásán. Az AP jelentése szerint az amerikai vendég avégett, hogy el lehessen kerülni a boszniaihoz hasonló háborúvá szélesedő etnikai konfliktusokat, egész sor kisebb lépésre tett javaslatot, egyebek között arra, hogy a térség országai vegyenek részt minden NATO-szervezésű békefenntartó gyakorlaton. Visszatérhetnek a gázaiak Simon Peresz izraeli miniszterelnök vasárnap úgy határozott, hogy enyhít a palesztin autonóm területeken élő lakosság mozgását korlátozó, több mint egy hónapja tartó intézkedéseken, s első lépésként visszatérhet izraeli munkahelyére háromezer gázai mezőgazdasági munkás — jelentette be hétfőn Slomo Dror kormányszóvivő a Reuter szerint. A szóvivő elmondta, hogy a február 25-én bevezetett zárlat előtt 60 ezer palesztin dolgozott Izraelben, tehát a most engedélyt kapók aránya ennek öt százaléka. Kongresszusi aprócseprők Hol vannak már a „régi szép” idők, amikor a Párt rendezvényein folyt a dínomdánom... Akkor, amikor még Dobi „elvtárs” és szesztestvérei ingyen vedelték a nedűt, és rózsaszín mámorban úszott népünk „vezető ereje”... Hiába, más időket élünk! A küldöttek kaptak ugyan egy ebédet, de amúgy — nap közben — újságírónak kellemesebb volt lenni: szendvicset, kólát, kávét kaptunk, míg a küldöttek kénytelenek voltak egymás szónoklataival jóllakni... A politikusok be-besomfordáltak közénk ezt-azt lenyelni — nem csoda, hiszen a kinti büfé árai még a legjobban keresőknek is az elrettentés erejével hatottak... Talán jobb is, hogy Dobi, Apró, Dögéi ezt nem érte meg... Palotai István (Új Kelet) Az MSZP V. kongresszusának is megvoltak a maga sztárjai. Kósáné, Baja, Kovács László, Szekeres és a többiek derekasan állták a zsurnaliszták ostromait, és pihenést csak a nagyteremben remélhettek... Nem kellett látni őket, jelenlétük világosan érzékelhető volt, hiszen amerre jártak, a vakuk folyamatos villogása jelezte hollétüket. A dicsőség villanásnyi fényei... A „nagymester” most is — mint mindig — megközelíthe- tetlén volt. Na, nem azért, mert gorillák vagy dörgölőző politikusok hada vette volna körül őket, hanem mert ez nála valami hagyomány vagy mi, „fagyos” volt — mint rendesen.... Kijött a nagyteremből — sűrűn tette, ezért szándékosan a sor szélén foglalt helyet —, rá- pöffentett soros Marlborójára, csak állt a folyosón, és szítt... Minden épeszű újságíró tudja, hogy az ilyen „nikotinfel- töltések” alatt, amikor a miniszterelnök és pártelnök a Keleti pályaudvar Baross-szobrá- nak pózában álldogál, megközelíthetetlen. Hideg, mint az antarktiszi szél, és szinte „ott sincs”, csak szívja a homlokhor- pasztó slukkokat, és ha szenvedélyének tárgya elenyészik, sarkon fordul, és megy vissza a helyére. Az első sorba. A szélére... Néhány politikus kimondottan „petrezselymet árult”... Főleg azokról van természetesen szó, akik ismertek ugyan, de valójában semmitmondó emberek, akikből valóban egy tucat a tizenkettő... A bálozó lányokkal ellentétben ők nem körberakott székeken üldögéltek, mint a dölyfösnyérc, hanem az újságírók között sétálgattak és kínálgatták a „portékát”, amire senki sem volt „vevő”, senki sem kapta őket mikrofonvégre... Szegényeket már néha sajnáltam is... Na, nem annyira, hogy kérdezzek is tőlük valamit... Különös bizonyítékaként annak, hogy a miniszterek, sőt az újságírók is emberek, mesélem el a következő meghitt kis történetet. Egy kongresszuson a munkán kívül mindenkinek akadnak egyéb dolgai is. Kinek kisebb, kinek nagyobb... Magam is átérezvén ennek szorongatóan szükségszerű mivoltát, úgy döntöttem, hogy meglátogatom az erre a célra rendelt kis helyiséget. Az „előcsarnok” telve volt olyanokkal, akik apró-cseprő ügyeik elvégzése kedvéért úgy döntöttek, hogy nem ülnek le, és csak állva intézik el azt, nem volt más választásom, mint hogy egy „sze- parét” látogassak meg... Határozott mozdulattal sarkig tártam az ajtót, és... és szembe találtam magam egy bokáig tolt gatyás miniszterrel. Mit mondjak? O sem volt szebb így, mint bárki emberfia... Kínos pillanat volt! Hogy ki volt az illető, azt én bizony el nem mondom — elég legyen annyi, hogy ez az igazság, hogy ez az ügy a miniszterrel meglehetősen vas- tag(h) volt... Vitéz Erdélyi Béla: Vérben, vasban Zsúfolásig tele vagyunk gyötrődéssel, úgy érezzük, mintha a fájdalmakból már nem bírnánk többet elviselni. Ilyenkor szoktunk az Úristenre gondolni, és kérni Ót: — Uram, ne próbálj felettébb bennünket, mert abba már be- ledöglünk. De az egekből senki nem szól vissza, hogyan is érne a földre égi szózat, mikor a gomoly gó ködök a mennyboltig halmozódtak. Rajtuk nem tud keresztültörni a szó. Úgy gondoljuk, hogy az egek magasságáig érő ködökön hasal az ég, csupán azt nem értjük, hogy az Isten a meleget sugárzó kék égnek miért ebből a gyűlölt, fagyot lehelő közegéből vet ágyat? Mikor itt, a nagy harctér közepe táján az állapotokat elemezzük, hazaszöknek akaratlanul is gondolataink, hiszen odahaza a téli éjszakák is oly emberiek. Ki tudja és miért nem mondták nekünk, hogy a Sarmatán ilyen irtózatos a januári hideg? És miért nem öltöztettek fel ehhez a hideghez 19. „Adja ide a puskát!” bennünket? Ha bűnös módon ezt a hadsereget pusztulásra ítélték, ehhez nem kellett volna ennyi fegyver, hiszen gyenge ruházatú katonáink megsemmisítését a 42 fokos hideg elvégezte volna. Tizenhét napja már, hogy Urivból ránk tört az orosz. Tudták, hogy ilyen hidegben a vékony öltözetben, a befagyott elhárító- és lőfegyverekkel nem tud ellenállni a magyar katona. A napi harcok után sok küzdő csapatunk nem tudott éjszakára fedél alá kerülni, így pokoli kínokat kellett elszenvednünk. A katona, ha végső fájdalmában feladta a küzdelmet a fagyhalállal, Kharón, az alvilági révész az élet és halál terepeit elválasztó Styx folyón hajnalokon a túlvilágra átszállította. Soha senki nem tudta eddig hűen leírni, hogyan fagytak meg 1943 januárjában nappalokon és éjszakákon át ezrével katonáink. Soha nem tudja senki pontosan elmondani, hogy hány tízezer emberünk szenvedett a havak tetején és a hóárok mélyén fagyhalált. 1942 decemberében ahhoz a kevés számú tartalékhoz vonultatták fel századomat, mely tartaléknak esetleges szerepet szántak. A helyes szándékok azonban hamis feltételeken nem alakultak jól, mert ebben az időben a katonai hírszerzés nem tudta, hogy micsoda tragédia előtt áll a 2. Magyar Hadsereg. A karácsonyt minden félelem nélkül ünnepelte meg úgy- ahogy a had. A haza karácsonyhoz méltó élelmezésről igyekezett gondoskodni. Jól emlékszem a karácsony estünkre. Kis beszédet mondtam a század egybegyűjtött katonáinak, utána a kupákkal koccintottunk, 5 a deci pálinkának jókívánságok közben megittuk a felét. Egy idő múlva — megnyugtatva az ünneplő katonákat -— felálltam, és a kapuőrséghez siettem. Kint viaskodott az élettel a-35 fokos hideg, de az őrszobában enyhe volt a levegő. Az őrség parancsnoka, Varga tizedes szabályszerűen jelentkezett és jelentett. — Mindnyájan bemennek a századhoz vacsorázni—mondtam. —De hadnagy úr!—bizonytalankodott, hiszen nem látott felváltásra felvonuló rajt. — Parancsolom! — De az őr helyén marad, őrnek lenni kell! — Igaz, igaz, fél, hogy próbára teszem? — Ilyenre is gondolni kell, hadnagy úr! — No, jöjjön, menjünk az őrszemhez! Az őr megállt vigyázzban, így tisztelgett.-—Adja ide a fegyverét! —Hadnagy úr!—riadozott. — Adja ide! Váltamra csaptam a puskát, mint hajdan tiszti iskolás koromban a főkapuőrségen. — Nos, tizedes, minden emberét vigye be, vacsora után ismét szolgálatba lépnek! Eleinte nézegettem a gyenge párásságban álló utcát, a néma házakat. Csend volt, a rettenetes hideg elfojtott minden neszt. A házakon, a hidegen kívül a félelem is szorosra zárták az ajtókat. — Szörnyű a háború! —futott át tudatomon. — Óh, kicsi hazám, csak a te földedre ne tegye lábát ez a pusztító vész! Aztán az jutott eszembe, hogy vajon hol van a „lángos” csillag? Nézegettem a csillagos eget, sokáig keresgéltem a Jézus születését jelző égi tüneményt. Az ezernyi sziporkázó csillagtól annak nagyobbnak, fényesebbnek kellene lennie, hogy felhívja az emberiségfigyelmét a nagy eseményre: gyermek született szűztől a világra, és ő lesz az emberiség Megváltója. Nem találtam az égi jelet. Magányosságomban Sorozatunkban a szemtanú naplójából közlünk részleteket: a szerző a 2. Magyar Hadsereg tisztjeként harcolt az orosz fronton, és századának 184 embere közül 129-et hozott vissza a pokol küszöbéről. aztán arra is gondoltam, mi lenne, ha most elém toppannának a háromkirályok, nem zavarna itt bennünket senki, és nyugodtan beszélgethetnénk egymással. Eligazítanám őket: Menyhért menjen a magyar fővezérhez Alexejevkára! Gáspár kopogtasson a német vezér ajtaján Vinni- cában! Boldizsár pedig szedje a lábát, igyekezzen Moszkvába! Vigyék a hírt, hogy náluknál is nagyobb fejedelem érkezett, kinek szeretet a hatalma, és hajtsanak térdet előtte, a katonákat pedig vezényeljék haza otthonaikba. Már fél óra is eltelt, mióta őrködöm, gyötrődöm kicsit a hideg miatt, vállamon érzem a puska súlyát, szédelgek a felismeréstől, hogy előbb meg kell a harctereken halnom, csak azután találkoz- hatom a kegyes királyokkal ott, fenn, ahol a legszebb csillagok ragyognak. (Folytatás csütörtökön) \ Hírről > hírre ÚJ KELET Palotai István Amióta Kincsem és Impe- riál már a mennybéli derbiken rója a köröket, valahogy elfelejtettünk jó lóra tenni... Itt van például a Malév házassága az Alitaliával. A „fúzió”, a ki nem fizetett „belépődíjak” alapjaiban ingatták meg a menyasz- szony hitét a kérő bugyel- lárisa iránt... Az elmúlt év derekán légitársaságunk elszánta magát, hogy gépparkját gazdaságosabbra, az igényeknek megfelelőbbre cseréli, ezért szerződést kötött a holland Fokker céggel repülőgépek vásárlása tárgyában... Örömünk rövid volt, mert a Fokker cég az idén márciusban teljes csődöt | jelentett... * * * Egy jó szimatú — és jó összeköttetésekkel rendelkező —cseh újságíró olyan „fülest” kapott, hogy hazánk esélye a NATO-tag- ságra jelenleg „nem időszerű”... Ez a füles abból a fajtából származik, amit más kap és a mi fülünk cseng tőle! Ha igaz, amit mond — j miszerint Csehország és Lengyelország az első he- j lyezett esélyes —, akkor ez (azt hiszem) igen komoly J csalódást jelentett kormányzatunknak. Az indok az egészhez állítólag az, hogy Szlovákia bejelentette visszalépési szándékát, és nem akar NATO-tag len- | ni. Nekem ez egy kicsit j magas, mint mangalicának a zsiráfvályú. Miért jelent ez nekünk hátrányt? Egy biztos: ha a hír igaz és az amerikaiak valóban így akarják „meghálálni” Taszárt és azt a sok macerát, amivel jelenlétük jár, akkor ünnepélyesen bejelenthetjük: az első igazi nagy pofára esés, íme, megtörtént! * * * Az észak-koreai „kommunista gazdasági csoda” romokban hever. Napkeleti jegyrendszer ide vagy oda, az országban éhínség fenyeget. Most éppen „gabonacsempészeket” ítéltek el, és egyben bejelentették, hogy a lakosság gabonatartalékait az állam újraelosztás végett begyűjti... Hol van már az a kor, ami lehetőséget adott a „fényes tekintetű” Kim ír Szénnek, hogy harminckétezer személy befogadására képes operát építtessen harmincméteres vízeséssel és tizennyolc méteres Kim ír Szen- szoborral az előcsarnokban? Hol a kor, amikor milliók ünnepelték tiszta szívből x a világ egyetlen, valóban viszonylagos jólétét biztosító kommunista rendszerét? Nehéz dolog lehet mostanság az ország újraegyesítése ellen elfogadtatható érveket találni, amikor dé- j len az egyik „kistigris” la- j kozik...
