Új Kelet, 1996. április (3. évfolyam, 77-101. szám)

1996-04-13 / 87. szám

Kemény Gyula műgyűjtővel, restaurátorral „Nem féltem magunkat!” A lenolaj és a lakkbenzin „illata” már az előszobában tudatja a látogatóval: beljebb képzőművész dolgozik. Csodálatos budapesti műteremlakás. A falakon remek­művek tömege. Ciffer Sándor, Jándi Dávid, Boromissza Tibor, Thorma János, Perlrott Csaba, Nagy Oszkár al­kotásai a nagybányai iskolából és amúgy „mellesleg” Szőnyi István, Koszta József, Gulácsy, Nagy István és Czóbel Béla festményei. Kemény Gyula nemcsak az or­szág egyik legnagyobb műgyűjtője, hanem az egyik leg­keresettebb, leghíresebb restaurátora is... Palotai István (Új Kelet) * • — Borsodi születésű vagyok, amolyan egyszerű mezőcsáti „szegény legény”, aki „ceruzá­val és ecsettel a kezében” szü­letett. Nekem „természetes do­log” volt, hogy a budapesti Képző- és Iparművészeti Gim­náziumba mentem tanulni az általános iskola után. Szalay Zoltán volt a művésztanárom. Aztán a Képzőművészeti Főis­kola következett. Azok bizony kőkemény évek voltak! • Kőkemény évek? Miért? — Abban az időben Doma- novszky Endre volt a rektor — a személyi kultusz helybeli „atyaistene”, aki még a negye­dik évfolyamról is úgy rugdos­ta ki a hallgatókat, mint a pinty! Nekem viszonylag szerencsém volt, mert az ő tanársegédje — Veress Sándor — volt az első mesterem, és így részem lehe­tett néhány „rektori korrektú­rában”. Különben akkoriban az első két év a szakmai felkészü­lés jegyében telt el, a második kettőben történt a tényleges művészképzés. Akkoriban tö­megesen kerültek ki Domanov- szky-epigonok, ami nem is cso­da, hiszen az volt az elvárás. Vagy „befeküdt” valaki a dek­laratív szocialista realizmus­nak, vagy mehetett Isten híré­vel. Csak azok voltak könnyebb helyzetben, akik nagynevű mesterek tanítványai voltak — például Bernáth Aurélé —, mert velük nem mert annyira packázni a „művészeti hata­lom”. Szégyen, nem szégyen, én kimondom: szerencsére én a második két évemet már „sza­badon” tanulhattam végig, mert Domanovszky meghalt. • Hogy élt mint diák? Kol­légista volt? — Mint amolyan vidéki sze­gény srácnak, nekem az életfel­tételeimért is harcolnom kellett. Nem örököltem, nem kaptam sem lakást, sem műtermet. La­kásgondjaim voltak, albérletek­ben laktam és bizony filléres gondokkal kellett megküzde- nem. Érdekes fintora a sorsnak, hogy ez később végleg megha­tározta az életemet. A „kény­szerlépés”, amit a restaurálás irányába tettem. Nyaranta Sze­gedre jártam, a Feszty-körképet restaurálni. Remekül kerestem vele, és egész évben megéltem abból a pár hónapi jövedelem­ből. Lakást is adtak, közel a munkahelyhez, így festeni is jutott időm. Számomra ugyan­akkor azért is volt roppant lé­nyeges a kereseti lehetőség, mert nem akartam a megélhe­téstől függővé tenni a festésze­temet. Nem akartam a „piac­nak” behódolni. A restaurálás művészi függetlenséget jelen­tett, de nagyon meg is szeret­tem. Megfertőzött! • Egyetlen képet sem lá­tok a falakon, amit ön festett. Miért? — Mostanában nem festek. Az az igazság, hogy ezek a re­mekművek, ezek a kvalitásos képek, amelyek körülvesznek, görcsössé tesznek... A főiskola elvégzése után már komoly kétségeim támadtak. Rájöttem, hogy kevés volt elsajátítani a kötelező irányzatokat, a dekla­ratív szocreált, alázatos művé­szi aprómunkára is szükség lett volna. Felismerésem egy prog­ramot eredményezett: Hőbe int, Caravaggiot tanulmányoztam évekig. Ugyanakkor könnyű­kezű, jó rajzoló voltam, és ép­pen ez a könnyedség tette két­ségessé önmagam előtt művészi alázatomat — nem akartam fe­lületes lenni. A műgond ma is megvan, de ezt már túl lehet lép­ni, mert már megszületett az az alapos önkontroll, amit annyira hiányoltam a főiskola után. • Mikor kötelezte el magát végleg a restaurálásnak? — Érdekes története és ha­sonló oka van, mint a mai prob­lémák legtöbbjének. A Feszty- körkép restaurálását anyagi okokból befagyasztották. Jel­lemző, hogy mi összesen 20 millió forintért csináltuk volna meg, és, akik végül elkészültek vele — a lengyel restaurátorok — ugyanezt a munkát összesen 200 millió dollárért „követték el”. Tehát munka nélkül marad­tam, de roppant szerencsémre éppen akkor kerestek restaurá­tort a Szegedi Nemzeti Színház freskóinak felújítására. A mun­kát megkaptam és sikerrel el is végeztem. Akkor már restaurá­tor voltam inkább, nem festő, ha léteznek egyáltalán ilyen kategóriák... • Hogyan került Buda­pestre? — Szegeden állandó kultúr- szomjam volt. Vonzott Buda­pest. Ami kis pénzem volt, összeszedtem, egyszerűen oda­költöztem, kivettem egy albér­letet. Most már sajnálom, hogy nem korábban döntöttem így, azonban attól tartottam akkori­ban, hogy „maszek” restaurá­torként nem fogok tudni meg­élni a privát megrendelésekből. Szerencsémre helytelenül ítél­tem meg a dolgot. A nyolcva­nas évek közepén a társadalmi változások már éreztették a ha­tásukat, és lassan megkezdődött a műkereskedelem is. Az első megrendeléseket baráti alapon szereztem, aztán hírem ment. Gyorsan, olcsón és pontosan dolgoztam, ennek nagyon örül­tek a műkereskedők. Egyre több munkát kaptam, jószerével mindig engem kerestek meg. • Mikorra dátumozná a restaurátori munka csúcsá­nak elérését? — A rendszerváltás idején még mindenki tele volt illúzi­ókkal. A műkereskedelem is liberalizálódott, rengeteg mű­tárgy szabadult fel a magán- gyűjteményekből. A kilencve­nes évek elején volt olyan hét, hogy 20—25 képet hoztak res­taurálni! Nem voltak igazán elsőrangú művek, de elvállal­tam őket, mert időközben a műkereskedőkkel baráti vi­szonyt alakítottunk ki. Magyar- ország a műkereskedelem terén is reflektorfénybe került. Min­den ország gazdasági ereje egy­ben determinálja a műkereske­delem rangját is. Sokan érdek­lődtek a magyar kultúra iránt a vasfüggöny megszűnése után. Úgy gondolták, hogy a műke­reskedelem és az ország pilla­natok alatt integrálódni fog. Ezért gyors felvásárlási láz tört ki, jöttek a nyugatiak és hord­ták a másod-, harmadrangú ké­peket, mint a cukrot. Mindenki meg volt győződve, hogy sok­kal, de sokkal drágább lesz min­den egy—két évvel később... • Mintha múlt időben és feltételes módban beszélne... — Azóta ugyanis minden megváltozott. Elszegényedett az ország és az a polgári közép­réteg, amely a kultúra hordozó- ja volt, többé ezt a „luxust” nem engedheti meg magának. Sajnálatos, szívszorító tény, hogy ők éppen most élik fel, amit eddig gyűjtöttek. • Ezek szerint külföldre kerülnek a képek? — A műkincseket már nem nagyon viszik ki, csökkent az érdeklődés hazánk művészete iránt, és lassan el is tűnik az irántunk táplált illúziókkal együtt. Jelenleg a kínálat sok­kal nagyobb, mint a fizetőképes kereslet. Az „újgazdagok”’ in­kább befektetnek a művésze­tekbe — Munkácsy-1, Rippl- Rónait vesznek. Ha egy kül­földön élő magyar el akarja adni egy képét, jobban teszi, ha Magyarországra hozza és itt kínálja eladásra, mert sokkal többet lehet kapni érte. (Egy Rippl-Rónai-pasztellrajz itthon megér 1,5—2,5 millió forintot, míg Londonban ugyanazért csak 5000 angol fontot ígérnek. • Hogyan ítéli meg Kelet- Magyarország helyzetét a műkereskedelemben? — A román és az ukrán ha­tár közelsége miatt mondhatni ott más a helyzet. Ceausescu idejében hatalmas műkincstö­meg maradt mozdulatlan, mert nem volt műkereskedelem. Az értelmiségi családoknak arrafe­lé akkor olyan műgyűjtemé­nyük volt, mint a háború előtti Magyarországon. Eladni senki nem merte a képeket, ami nem is csoda, hiszen minden máso­dik ember securitátés spicli volt. Akkoriban a boltokban nem volt só meg kenyér, de ott­hon Ferenczy-képek lógtak a falon. Mostanra már ott is libe­ralizálódtak a műkereskedelem viszonyai. Eleinte a külföldi vevőket ugyanúgy vonzotta Románia, mint Magyarország, de mára már ott is lelohadt a vásárlási kedv. • Milyen áron lehetett a kez­det kezdetén képeket venni? — Az embereknek nagyon kevés információjuk volt az árakról. Szinte „bagóért” lehe­tett komoly kincsekhez jutni. A magyar műkereskedők ezt szé­pen ki is használták... • Mennyire befolyásolták a magyar piacot a romániai események? — Az ide vándorló magya­rok remekművek ezreit hozták magukkal. Ekkor derült ki az is, hogy Erdélyben vannak olyan festők, mint Nagy és Jándi, akik a nagybányai iskola utol­só képviselői. Ok nemzetközi szintű és elsőrangú mesterek... A Nemzeti Galéria most meg­nyílt nagybányai kiállítása ezért sokkal színesebb, mint ahogy az a köztudatban már régen él. Újabb tendencia, hogy nagyon komolyan megindult az érdek­lődés az ismeretlen ászok iránt. Ennek következtében egyre több a hamisítvány is. • A mester rögtön észreve­szi, ha hamisítvánnyal van dolga? — Természetesen. Nagyon sok képpel volt dolgom életem során, ezért, ha csak ránézek egy hamisítványra, azonnal lá­tom, hogy valami nem stimmel. • Nyíregyházán most ren­dezett másodszor a BAV auk­ciót, azonban ezen jobbára ékszerek, kisebb használati tárgyak kerültek kalapács alá. Ön szerint mikorra vár­ható, hogy a keleti végeken is komoly aukciók lesznek? — Sajnos ez piaci kérdés. Ha jól tudom, Nyíregyházán mind­össze öt—hat komoly gyűjtő van, ennyi pedig kevés ahhoz, hogy egy aukciót odavigyenek. Ha majd valamikor kialakul a kereslet és a vásárlóerő, akkor egészen biztosan automatiku­san megjelennek az aukciók is. • Mi a helyzet Romániával, Ukrajnával? Érdemes körül­néznie ott annak, aki képeket akar venni? — Bizony érdemes átmenni. Akár „házalni” is lehet, az ott nem különösebben szokatlan dolog. „Jó napot kívánok, hal­lottam, hogy vannak szép ké­pei” stb. Annak ellenére, hogy egyesek már nagyot „taroltak” ott, még rengeteg a műkincs ma is. Egy pár napos túra már jó néhány embert tett gazdaggá! Nem csoda, hiszen ott egy Jándi-kép ára ma is mintegy tíz­ezer forint, míg itt akár félmil­liót is el lehet kérni érte. • Min dolgozik jelenleg? — Egy Munkácsy és egy Dürer képet restaurálok. Ro­hammunka — már amennyire lehet az ilyesmivel rohanni. • Milyen perspektívát lát a magyar művészetek előtt? — Az alkotás egy bizonyos kényszerszünet után akkor is elementáris erővel tör a felszín­re, ha nincsenek meg az alko­tás feltételei. A magyar nép amúgy is egy mindent túlélő fajta. Nem féltem magunkat! A szerző felvételei

Next

/
Oldalképek
Tartalom