Új Kelet, 1996. április (3. évfolyam, 77-101. szám)
1996-04-11 / 85. szám
6 1996. április 11., csütörtök Irodalom UJ KELET r Petrilla Gréta Virág voltam „Hányszor választhattál volna magad. De hagytad, hogy Téged válasszanak.” Virág voltam, Melyet először érintett meg A kelő napsugár. Virág, ki eddig zárva volt, s nem látta a lepkék hada Merre száll. Kipattantam, Tágra nyitottam szirmaim Kitárulkoztam teljesen. Védtelenül hagyva Szívem kelyhét, Mely hívogatott csendesen. Lassan szálltál A szép szirmokra, S meghódítottad kedvesen. Leveleim kissé összecsukódtak Vihartól óvtalak, Szerettelek melegen. A vak szorítás belátó öleléssé változott. De egyre több volt az eső, mi szirmokat áztatott. Üresen állnak a szirmok. A virág még meg-megremeg. De csak a szél fújdogál. S felzeng egy halk „Isten veled!" J Ki vált meg minket? Budaházi István Megyénkben, Nyíregyházán könyvpremierrel emlékeznek József Attila születésnapjára. Mint ismeretes, Ördögh János vállalkozó minden évben április 11-éré saját költségén kiad egy verseskötetet. A tavaly indult Nyíri Múzsa-füzetek második köteteként az idén a Ki vált meg minket? című versantológiát jelentette meg. Az antológiában dr. Katona Béla szerkesztésében huszonegy szabolcs-szatmár-beregi költő 66 új versét találhatjuk. A könyv bemutatására április 14-én, vasárnap délelőtt 10 órakor kerül sor az Irodalmi Kávéházban, a Korona Szálló Ko- dály-termében. A kötet illusztrációja Fazekas István Üzenet Ha meghalok, majd fény-alakban még egyszer az arcodhoz érek, s te megérzed egy pillanatra hiányomban a mindenséget. Megjelent Forgó Sipos József verseskötete Palotai István Lélekroppantó létküzdelmeink között — mikor már tekintgetni sincs időnk — remek dolog „látókkal” találkozni. A ma látói csendes szavú emberek, és éppen ez adja erejüket handaban- dázó világunkban. A ma látói nem ünnepélyesek, hitelességük rezdülésnyi igazság, koppanásnyi valóság. A nagyság ma szinte szégyenli önmagát, ezért úgy surran, mint a búvó patak: a felszínen követhető föld alatti léte, minden zöldebb, amerre halad, és ennyi elég is neki. Gyökerek, roppanó ágak, halál, kérdések és meztelen miniatűrök. Forgó Sipos József Vissza- hullnék című kötete ilyen embert, ilyen művészt takar. Igen, takar, mert a költő mindent elkövet, hogy rejtőzködjön. Kitárja szívét e világnak, majd fanyar mosollyal szája szegletén rögtön be is zárja. Kérdez, kérdez. Igazságot és „istendarabkákat” nem keresgél. Olyan egyszerű, olyan tiszta és őszinte, hogy teljesen védtelen, ez azonban egyetlen verséből sem derül ki, csak magából az egész kötetből. A forma virtuóza, de ezt is titkolja, és csak egyetlen versében engedi elszabadulni ennek szépségeit. Kristály- tiszta hexameterjei úgy bújnak meg Arcod a százszínű rózsa című versében, hogy csak a vége felé döbben rá az ember: egy klasszikus veretű kis remekművel áll szemben. Az a költő titka marad, hogy miként volt képes a lehántolt egyszerűséget ilyen csodás formába öltöztetni. Kérdezni kár lenne. A válaszát ismerem: egy szerény mosoly, egy vállrándításnyi gyerekesség, egy önmaga méregetését elhessentgető mondatocska... Az ember csak él és dolgozik. Nem néz körül igazán. „Nem ér rá”. Forgó Sipos megkopogtatta vállunkat: „Itt vagyok. Itt vagytok.” És ettől kicsit szebb lett a világ. A kötet címlapja „nyugtalan dallamok koponyámban: Duna-parti füzek között vartyogó békák víz csobbanása örvények cuporgása tojásukat féltő bíbicek jajgatása mikor a gátat alámosta a folyó — emberjajgatás térdeltem kukoricán gyékénylábtörlőn templomban — és nem kényszerítettem térdre senkit” (Krisztustalan forgácsok — részlet) Országos irodalmi pályázatot hirdet a Battonyai SOS Gyermekfalu a honfoglalás 1100. és a gyermekfalu fennállásának 10. évfordulója alkalmából. A Hazánk — házunk című pályázaton elbeszéléssel és költeménnyel lehet részt venni. Az irodalmi vetélkedőn külön értékelik s díjazzák az általános iskolák felső tagozatain és külön a középiskolákban tanulók pályamunkáit. A Battonyai SOS Gyermekfalu címére beérkező pályázatokat független szakmai bírálóbizottság értékeli. A verselő és novellaíró diákok július 1-jéig küldhetnek pályamunkát Battonyára. Az ünnepélyes eredményhirdetés a Magyarországon elsőként megnyílt SOS-gyermekfalu fölavatásának tizedik évfordulóján, 1996. szeptember 14-én lesz. Palotai István Tavaszi pecsét Megfürdette arcát a tavaszi szélben. Úgy érezte, először haraphat bele a friss márciusi levegőbe. Életében először. Mosolygott rá a világ, és ő viszonozta kedvességét. Megsimogatta szemével az utca házait, a rebbenő galambcsapatot, a fákat és a bokrokat. A lámpánál türelmesen és örömmel várt a zöldre, örült, hogy várhat rá. Rövid utat kellett megtenni az állomásig, alig ötpercnyi járásra volt, mégis sikerült fél órát sétálgatnia. Nem körbe. Nem hátra tett kézzel. Szédült a fényben, szédült a térben és szédült a sokadalomban. Pedig azt hitte, száguldani fog, ha módja lesz rá. Száguldani haza, száguldani az övéihez. Mégis vánszorgott. Nem is tudta, hogy miért? Szégyellte is, meg nem is. Zavarban volt. Senki sem mondta meg neki, mit csináljon. „Séta” van, vagy „gyerünk, nyomás”? Szokatlan volt az is. Mint minden. Az állomáson — ne kérdezd, miért—a leghosszabb sorba állt. Megvette a jegyét. Ezek voltak az első szavai. Azóta. Amikor már csak egy ember állt előtte, szinte félt, hogy nem fog tudni megszólalni... Félt, hogy nem azt mondja, amit akar. Pedig mondhatott volna bármit. Cigarettát vett!!! És újságot is. Ivott egy kólát. Kólát! A szabadság íze. Olyan fáradt volt, hogy majdnem összeesett. Lerogyott egy padra, és arcát a Nap felé fordította. Még csukott szemhéján keresztül is bántotta a fény. Talán el is szunyókált egy kicsit, motyójára támaszkodva. így várta a vonat indulását. Az óráját a várakozás egy órája alatt húszszor- huszonötször megnézte. Nem volt türelmetlen, dehogy is volt! Csak nem akart lekésni. Az indulás előtt fél órával felszállt. A biztonság kedvéért megnézte a jegyét. A pecséten a múltunk. Célállomás: Európa. A költészet napja 1996 Berki Antal József Attila születésnapja. Fontos nap lehet, a költő több verset is pazarolt rá. Az egyiknek még a címe is ez: Április 11. József Attila... Jó ideje zavartan vagyunk vele. Mindig is így volt. A rendszerváltás óta ez a zavar csak hatványozódott. Mit csináljunk? Semmit. Hagyjuk békén. Költő. A legnagyobbak közül. A huszadik század óriása. Olvassuk és szeressük a verseit. Mostanában úgyis csak a politikusok beszélnek békéről, egymásra utaltságról, együttélésről, népek összetartozásáról. Nem sok eredménnyel. Különösen itt, ezeken a tájakon. Az emberek unottan kapcsolják ki a rádiót, váltanak át másik csatornára. A szöveg unalmas. Mindenki ismeri a közelmúlt történéseit. Nagyszerbia rémálma mostanában foszlik szét. Nem biztos. Születhetnek helyette újabb borzalmak: Nagyrománia, Nagyszlo- vákia. Ott van az Odera—Neise határ, a Szudéták. Nagyszerű terep politikai érdemek szerzésére. Hogy az eredmény esetleg Bosznia? Istenem. Biztosan a másik fél a felelős. És ez így megy évezredek óta. Nincs megállás. Csak a költészet az, amely minden korban felemelte szavát az esztelen öldöklés ellen. Tegyük hozzá nem sok sikerrel. De a háborúk közti szünetekben mindig nagy hatása van a békét éltető verseknek. „Te tünde fény, futó reménység vagy Te!” írta Radnóti. Milyen jó lett volna hallgatni rá! Az emberekkel velük születik a béke szeretete. Miért felejtődik el? Vagy talán éppen ezért hallgatnak háborúban a múzsák? Ha a múzsák most hallgatnak, lehet, hogy soha többet nem tudnak megszólalni! Ady jóval Trianon előtt leírta: „Dunának, Oltnak egy a hangja, morajos, halk, halotti hang...” Az ötven éve elhunyt József Attila pontosan látta a mai Közép-Eu- rópát: „Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa —r- török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e múltnak már adósa szelíd jövővel —” Ha a költők tanácsait megfogadnánk, egészen bizonyosan oldódnának a görcsök. József Attila receptet is ajánl: „A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.” Lengyelffy Gábor Rómeó vérzik (Bús szonett) Nem a pacsirta szólt, halálmadár. Messze a föld szaga, jégtiizet vár. Hószín palotát, kristálygömböt, hírnököt a múltnak. Megváltó jött. Lázát oltva már leprás vakba, feszület hű hite, hívó karja. Golgota fölött száll diadal dal, latrok vigyorognak, még malászttal. Születve hal, hát vágyón mosolyg Szól csillaggal. Ölelne, mint anyját, de hívja a múlt Álmainak ad át.
