Új Kelet, 1996. március (3. évfolyam, 52-76. szám9
1996-03-23 / 70. szám
8 1996. március 23., szombat Irodalom UJ KELET Pázmándi Andrea: A Szellő jött A Szellő jött, felkapott és megpörgetett, Lágyan fogta kezemet a zöld lombok felett, Szívemet koszorúba fonta, és vitt a táncba, Kereste sokáig, míg végül is megtalálta. Megtalálta a színt, a smaragd éjszakát, Kacagta, és megvetette a vad halált Vitte a hóbortja az életét, A tűz, ami néha kihúnyt, néha élt. Végigsimította kezét a homlokomon, Lágy törődéssel játszott az ajkamon, Fel-felnevetett, és nem szólt hozzám soha, Repített, és én elhittem, mindegy, hova. Most is látja, hisz előtte az életem, Mintha fogná álmomban a két kezem, Fogta lágyan kezemet a dombok felett, A Szellő jött, felkapott, megpörgetett... Bozsik László: Vereség Lassan kibotorkálok az ágyból. Fel kellene oldani egy Plusssz vagy aszpirintablettát. Talán nem fog fájni a fejem. Másnaposság. Beszédelgek a fürdőbe. Fény. Nem bírom. Víz, ó, drága H O. Hideg és nedves. Felébreszt. A fürdő hideg és fehér. Minden tükröződik körülöttem. A kád. Elmerülök benne. Megváltozik a világ körülöttem, a hangok, a szagok. A hullámok. Minden. Minden. A hullám. A tüdőm majd szétreped. Vörös foltok. Villanások. A fülembe valaki Alice in chains-t dobol. Hullámok. Hullámok. Levegővétel. Zihálás. Nem. Most még nem. Már megint izzad a tenyerem. Már megint itt van... Itt van valaki, csak nem kopog. Fél, Ő is fél. A félelem mindent megöl. A félelem halál. Ha egyszer találnék egy lépcsőt, felmennék rajta. Még ha Ő nem is tudja. A magány félelmet szül. Nem akarok ma meghalni. Egyedül rossz. Hát még a szúnyog. Lassan kimászom a kádból. Filmszakadás. Léptek csattognak. A hó sikolt a súlytól. Ma még a tél is a fogát csikorgatja. Le akar telepedni. Jégkockát belőlem (and no slogans). A whisky is mindig tele van jéggel. Valahol vízihullák csörögnek. Néha összekoccanunk. A halálkirály! Üdvözlésre emelem elgyengült kezemet. Szeresd ellenségedet, mert a gyűlölet lealacsonyít. O gyűlöl engem. Én inkább elmenekülök. Belezuhanok egy ülésbe. A zuhanás halálsikolyát sokáig visszhangozta a szívemben repedt szakadék. Csak menekülök. Végre sötétedik. Néha visszagondolok, volt-e valaha közöttünk valami. Valahogy sohasem jöttem veled ki, lehetnél valamivel izgalmasabb. Most hallom, itt csoszog mögöttem egy hétköznap éjszaka. Illendően köszöntöm, ahogy egy régi ellenséget illik. Azt hiszem, ma méltó ellenfele leszek, tegnap készültem a mai összecsapásra, ma keményebben kell küzdened, te kis aljas. Vereség. Hát, hiába, szkanderban O a jobb, de majd egyszer... Egyszer majd elverem a hétköznapokat. Megmutatom! Egyszer majd elmulatom azt a sokat, amit kaptam az élettől. Egyszer majd elverek mindent. Egyszer elsétálok valahova egy napos nyári délutánon, és majd kiül a mosoly az arcomra. Egyszer majd... Barcs János: Honnan tudhatnátok Honnan tudhatnátok a villámok szárnya milyen végtelen, hogy a meglékelt Holdpusztákon mi az értelem? hogy az egyensúly művészete mit jelent, hogy sokszor már aggasztó a perc idelent? hogy mekkora felhő szakadt le mögöttem: — hogy milyen borzongtatón rozsdás kaszák közt jöttem?! hogy a boldogsában mekkora az erő, hogy szakértő ács nélkül sosem lesz jó tető?! hogy kavics között is megélhet a gyökér, hogy a parttalan égvirágzás égtől — földig ér? Honnan tudhatnátok, hogy széketek karfája egykor törzs volt-e vagy ág? honnan tudhatnátok gyűlölködve —, hány cél felé rohan a világ?! Lengyelffy Gábor Napló (töredékek) Halott... ...nak születni kell, kékvérű testvérem. Oltsd hát gőgös arcod, rejtőn, lépted taposson, megalázón, s a tükörben röhögj a Mindenség Nincsére. ...költő... ...vé gyötör, hogy messziről jöttem, idegen, jöttment vagyok köztetek, Rólatok dalolok, s bűnömmé kiáltjátok: „hazug vagy, mesemondó!’' ...hantján... ...még nem vallottam, nem törtem lelkem kerékbe múltja előtt. Őriz a mának riadtan, fuldoklón. Menne már. De arra vár, hogy küldjem. ...tovatűnő... ...percekre vágyom, parázna hűtlenekre. Ajkamra hazudják, hogy most és mindörökké. Ezért veszem meg őket. Egy életre valót. ...arcon... ...ként sorjáznak. Bőrük foszlik, vak koldus csengettyűje a harang, mit a múltért kongatnak. Leprás a könyörgésük is. Értsem meg őket. ...lázrózsák... ...at terítenék lábaid elé. Vérző, vörös kárpit fusson örök párhuzamosként a szerelembe. ...nyílnak. A kapuk. Már megint. Hiába őrködöm. A kapuk. Az ötödik. A hatodik. Hiába minden. A hetedik pecsételi meg a sorsom. Utolsó... ...szó. Szólamok. Esély, hogy kiforduljunk egy ajtón. Magunkból. Nekem ne add meg soha. Ennyi az életem. Naplótöredék. Ennyi a tiéd: Halott költő hantján, tovatűnő arcon, lázrózsák nyílnak. Utolsó vers, krétarajz egy deszkafalon. Európa, esős évszak. Ezredvégi életérzések Gombás Sándor Ferenc Tálamon Alfonz a szlovákiai magyar prózairodalom fiatal nemzedékének legígéretesebb tagja. A ma 29 éves fiatalembernek már a nagyon korán, 1988-ban megjelent első kötetében, az A képzelet szertartásaiban markánsan kirajzolódik egyéni írói arculata. Második novelláskötete, a Gályák Imb- rium tengerén (1993) címet kapta, ami a kritikusok értékelése szerint a korábbinál színvonalasabb és sikerültebb alkotás. Már nem viseli magán a pályakezdés gyermekbetegségeinek jegyeit. A most megjelent novellás- kötet (Az álomkereskedő utazásai) hét elbeszélést tartalmaz, melyben ismét igazolja tehetségét és rászolgál az előlegezett bizalomra. A könyv egyetlen hatalmas álomutazás, vízió, összefüggő prózavers. A fejezetcímekre nem érdemes odafigyelnünk, hiszen észrevétlenül megy át egyik elbeszélés a másikba. Sőt, továbbmegyek, aki csak belelapoz a kötetbe, mindenütt ugyanolyan jellegű, ugyanolyan típusú szöveggel találkozik. Egyetlen álom mindvégig, nyomasztó, riasztó és egyben nosztalgikus. Poétikusan és fá- jóan szép álmok, látványok és képek sorakoznak egymás után. Sohasem tudja az olvasó, hogy a saját álmait osztja-e meg vele az író vagy emlékképekről, netán enyhe kábítószeres bódulatról, méltatlanságból fakadó vágyakról van szó. Mindenképpen a belső világ öntudatlan mozija, aminek a szerző jóvoltából részesei lehetünk. Almai előadásához különös poétikai megoldást talált az alkotó. Mindenekelőtt egy új típusú mondatszerkesztést fedezett fel: a szinte végtelenül hosszú, önmagába visszatérő, körbejáró gondolatok, amelyek lebegnek, sodornak és átmennek a következőbe észrevétlenül. A mondatok éppúgy szétválaszthatatlanok, mint a kötet novellái vagy mint az idősíkok, az alakok, a szereplők. Sohasem tudhatjuk, ugyanaz-e az a középkori vadász, aki számszeríjjal, tőrrel megjelenik, valamint a modern művész, aki látja és felidézi, álmodja őt. Talanton Alfonz prózája különös megfogalmazása az ezred végén élő ember életérzéseinek. Napjainkban, amikor a körülmények eleve meghatározzák életünket és olykor megsemmisítő erejűek, a belső indítékaink nem tudnak meghatározók lenni. Nagy a veszélye a személyiség feladásának, felmorzsolódásának. Különösen igaz ez a tétel a most élő fiatalokra. Ekkor siethet az ember segítségére az ember, az emlékezés, a képzelet, az álombéli utazás kalandja. Tálamon művei ehhez adnak ihletet és fogódzót. A szerző gazdag képzeletvilága, őszintesége, stílusának nyelvi gazdagsága széles olvasórétegnek kínál csemegét. Különös, sajátos beleélést igénylő olvasmány, azoknak ajánlom, akik előítéletektől mentesen, őszintén közelednek a posztmodern olvasmányok felé és kedvelik a versprózát. Tálamon Alfonz: Az álomkereskedő utazásai. Pozsony, 1995. Kalligram K. Andics Benő: Ocsúdj! „Nem a te vétked, hogy világra jöttél, lettél. És mégis halállal lakolsz, mert megszülettél.” Palotai István E rövid vers — vagy talán epigramma — akár mottója is lehetne Andics Benő Ocsúdj! című életművi kötetének, amely nemrég jelent meg a könyvpiacon. A költő — „tisztességes” szakmájára nézve nyugdíjas matematikatanár —-, megélvén a mennyet és a poklot, válaszúthoz ér: verje tovább (egyre véresebb) ököllel az (egyre több lakattal zárt) igazság kapuját, vagy énjét feladva ezentúl már csak andalítson? „A mese szép hazugság! A gaz mindig meglakol, a jó elnyeri jussát. És hogyan tovább? Nos, hát: a szép hazugságokért a mesék honába fuss át!” A döntés azonban a világ kezében van: „dolgai” ellen a tisztességnek szót kell emelnie! Andics Benő szigorú poéta. Nem alkuszik, ha vádol, nem enged, ha ítél. Hajlíthatatlanságának okát kereshetjük több évtizedes hányattatásaiban vagy „genetikailag” kritikus egyéniségében, a lényegen nem változtat: rettenthetetlen magyarságában, rettenthetetlen szerelmeiben — emberségében. „Szép emlékeim a fapados iskolák, ahol volt fegyelem, móres és regula” — írja Leckéim című nagylélegzetű moralizáló művében, melyben a bölcsőtől a sírig kíséri sorsát, sorsunkat, bőbeszédű hallgatásra buzdítva mindazt, aki tudja már a titkok titkát... A kötet minden sorából tisztesség sugárzik. A költői forma tiszta és hagyományos és magyar. 1913. március 6-án születtem a Dunaszerdahely melletti Padány községben. A kisebbségi sors nehéz körülményei között a tanítóképzőt Pozsonyban végeztem el. 1942 nyaráig a beregdédai református elemi iskolában tanítottam kántortanítói minőségben, majd a magyar hadsereggel kikerültem a Don-kanyarba. 1943-ban fogságba estem, ahol 6 évet töltöttem. Családom (feleségem és kisfiam) Beregdédán rekedt, így engem is oda engedtek vissza. Egy ideig a helybeli kolhoz könyvelője voltam, majd a pedagógiai pályára visszakerülve áthelyeztek a mezőkaszonyi középiskolába. Közben diplomát szereztem az ungvári állami egyetem matematika szakán. Az 1956-os magyar- országi események után a kaszonyi iskolák magyar diplomás tanárait szétszórták a magyar vidék különböző iskoláiba. így kerültünk családommal a határ menti Badalo(vo) községbe, ahonnan 1960-ban kettős állampolgárságunk révén sikerült hazajönnünk Magyarországra. Andics Benő: * Almaim Édesanyám mondta gyakran: — Szépet álmodtál, fiam. Mosolyogtál. Arcodon gyönyör ült... Igen... Kegyes volt hozzám az Éjjel. De az ébredés nem könyörült! Szép álmaim kegyetlen kéjjel szórta, dobálta szerte széjjel.
