Új Kelet, 1996. március (3. évfolyam, 52-76. szám9
1996-03-27 / 73. szám
Közelkép március 27., szerda 1 fn§ UJ KELET A nagy csapat Garai Zsolt (Új Kelet) Volt egy csapat, amely tizennégy éve országos serdüli» kosárlabda-bajnokságot nyert a Krúdy DSK színeiben. Akkor mindannyiunk szemében csak a „csapat” volt, később talán az idő és az emlékezés tette „naggyá”. S most újra együtt, szerdánként nagy lelkesedéssel és pár üveg sörrel kezd a mozgásra éhes, kissé megereszkedett brigád. Az oszlopos tagok, Szenti, Rütyi, Széki, Szűrő, a maguk 170 centi körüli magasságával. Centerként a dobóatlétából kosarassá vedlett, ma bankszakember Kóró és jómagam, akinek magasságához az eltelt évek megannyi kilót társítottak. Ez a megszokott hatos néhány lelkes fiatallal egészül ki, aminek mindenki örül, hiszen megnövekszik a biztonságos cserepadon töltött idő, mert a csapat, a nagy csapat már hamar fárad. A játékot a vörösből immáron beérett Bütyi irányítja, akinek szemcseleit nemcsak az ellenfél, de még mi is csak bámuljuk. A labda kézen-közön valahogy Kóróhoz kerül, aki kamatlábaihoz mérten magasra ugorva befejezi. Vagy nem. De a játék már ilyen. Szenti NB I-ben szerzett tapasztalata elengedhetetlen az igen fürge 16 évesekkel szemben. Mintha egykori önmagunkkal kellene felvenni a versenyt. De Szemi még ma is húzóember, bár bal térdéről az orvosok anatómiai tanulmányt írhatnának. Széki és Szűrő a játéktér ördöge. Remekül kiegészítik egymást, mindkettőnek telik az erejéből még a mérkőzés 10. percében is egy-egy gyorsabb mozdulatra. A kezdeti hosszú indításokat — haj, a régi szép idők — mára már elfelejtettük. Mert nagy a pálya. A futás felejthető. S a lesipuskás alkalmazása ósdi trükk. Egy messzire kivágódó, lepattanó labda feljogosít egy szólóra. Befejezése egy hárompontos kísérlet. A kivitelezés jó, a labda íve remek, a dobást'azon- ban leginkább csak lemérni lehet, mert se a gyűrűt, se a palánkat nem találtam el. A meccsnek vége, úgy mint régen. De az este csak most kezdődik. Egy óra játék után három óra — sörrel, fröccsel egybekötött beszélgetés, hogy annak idején, amikor a Bütyi betört, amikor öten ugrottak rám, ha csúnyán néztem a bíróra, hogy Kórónak hányszor sült be a keze, annak idején..., hogy mi, ...hogy a nagy csapat... S végül az otthoni élménybeszámolóval biztosítjuk nejünket afelől, hogy jövő szerdán me- gintcsak éjfél után várjon haza bennünket. Venyige Sándornak reggel is azt mondta a felesége: szereti Palotai István interjúja —El tudnád helyezni magad a világban? — Venyige Sándor. — Mint kategória? — Nem, nem, csak vicceltem... Nagyon nehéz megfogalmazni... Magyar—történelem szakos tanár vagyok, aki a sors jóvoltából a színházhoz sodródott és kötött vele jó értelemben vett érdekházasságot. Aztán, hogy ez meddig tart, csak a jó ég tudja... — Azt mondod, sodródtál. Honnan? — Itt Nyíregyházán, a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán 1991-ben végeztem. Különben most „rátanulok”.. A KLTE magyar tanszékére járok. — Milyen státusban voltál először a színház tagja? — Segédszínészként „nyitottam”, aztán rendezőasszisztens és irodalmi munkatárs lettem, valamint a stúdiósok „osztályfőnöké”. — Értesüléseim szerint dramaturgként jövőre debütálsz... — Egyszer megkérdeztem Verebest, ismeri-e Karácsony Benő Napos oldal című regényét?... merthogy szívesen dramatizálnám — pontosabban szívesen kipróbálnám magam mint dramaturg. Lelkesen „leokézta”. Azóta semmi... Azt sem tudom, hogy elolvasta-e. — Csak elolvasta, ha megbízott azzal a hatalmas feladattal... — Amikor Verebes Kassán elolvasta Móricz Erdély trilógiáját, annyit mondott: Ez jó! Ez nagyon jó! Megkért, szóljak valakinek, hogy dramatizálja, írja meg. Kérdem: kinek? minek? Majd én megcsinálom... Erre rámnézett és csak ennyit kérdezett: Hülye vagy?... Két hónapig másból sem állt az életem, csak az Erdélyből. Megszállottként dolgoztam, aztán letettem Verebes asztalára az első rész — a Tündérkert — dramatizált változatát. — Hogyan tovább? — Az egész trilógiát szeretnénk bemutatni. A ’96/97-es évadban a Tündérkertet, a ’97/ 98-as évadban a Tündérkertet és A nagy fejedelmet, majd ’98/99-ben a harmadik részt is, melynek címe: A Nap árnyéka. Hétfőn Tündérkert, kedden A nagy fejedelem, szerdán Vannak emberek, akik szeretik végigkóstolni az egész világot, mielőtt döntenek, hogy „mit rendelnek az étlapról?”. Hajdan polihisztoroknak hívták őket. Riportalanyom is — úgy tűnik — valami ilyesmire készül. A legjellemzőbb rá talán, hogy állandóan „menetkész”. A megbeszélt helyen, a megbeszélt időben egy asztalnál ült a színházi klubban: dzsekiben, sálban, napszemüveggel a homlokán. Most érkezett? Vagy menni készült? A Nap árnyéka. Vagy csütörtök, péntek, szombaton. Mindegy... — Szóval a Tündérkert! — Az évad reprezentatív előadása lesz. Bár nem lesz olcsó. De méltó a színházhoz, méltó a millencentenáriumhoz! — Az Úri murija Szép magyar tragédia, a Segítsd a királyt évtizedes sorozatának ki- teljesedése lesz... — A Tündérkertben is a társulat krémje játssza majd a szerepeket, és ha nem fog épp akkor filmezni, Jancsó Miklós lesz a rendező! — Más. Most Venyige Sándort, a rádióst kérdezem. — Csak úgy belecsöppentem... Azt sem tudtam, mi fán terem, amikor felkért a Jonatán rádió, hogy csináljak egy színházi műsort. Még ma sem tudom, hogy értek-e igazán hozzá, azt sem mondják, hogy igen, azt sem, hogy nem... Belekóstoltam, aztán egyre jobban ízlett. Várkonyi Zsuzsa kereste Verebest a színházi rádióműsor ügyében, Verebes pedig rám mutatott... Egy hónap múlva már magam vágtam az anyagaimat a rádióban... Az igazsághoz tartozik, hogy nem egyedül csinálom a műsort, hanem Sándor Juli segítségével. Jól kiegészítjük egymást. O nő, én meg férfi vagyok... Ő az érzelem húrjait pengeti, én a többit vállaltam magamra. — Csak egy jó szórakozás? — Most már több mint jópo- faság. Ketteseben konferálunk már gálaesteket is...-—Mit mond magáról Venyige Sándor, az újságszerkesztő? — A Deszka felelős szerkesztője vagyok. Néha írok is bele. Együtt csináljuk Fejes Ágival. Ennyi. — Még mivel foglalkozol? — Néha játszottam a színházban is. Most éppen dráma- pedagógiát tanítok a tanárképző főiskolán. Nagy kedvvel csinálom, szeretek „okítani”. — Tudnál választani mindezek közül? — Jelenleg a dramaturgia áll hozzám a legközelebb — persze, ezt ismerem a legkevésbé. Talán éppen ezért... —Sportolsz valamit? — Hajnalonként úszom... Néha... —Hogy bírja a család, hogy a „feje” két végén égeti élete gyertyáját? — Van egy húsz hónapos Figaro itt, Figaro ott, Figaro mindenütt. Venyige Sándor a színész (balról), a szerkesztő és a rádiós Archív fotó, valamint Racskó Tibor felvétele kislányunk, most várjuk a következőt. Azt mondják, ő fiú lesz... A feleségem szintén pedagógus. Francia szakos, másoddiplomázik. Reggel azt mondta, hogy szeret... Igyekszem minél többet otthon tartózkodni — egyre jobban, egyre többször sikerül... —Merő véletlenségből nincs ebben szerepe némi házastársi elvárásnak? — Jelentős szerepe van... — Milyen kajákat szeretsz? — A koleszterin-gúnyolókat! Főleg a töltött káposztát „anyósom módra”! — Mit iszol utána? — Sört. Egyik kedvencem Hrabal, de nem csak a sörivás okán... Erdélyi Tamás (Új Kelet) Lezárult a Közép utcai szennyes ügy, méghozzá kerítéssel! Amint a fénykép mutatja, végül mégiscsak lebontották a 4. számú, több éve elhagyottan álló házat. Telkét, mely városközponti szeméttelepként „működött”, bekerítették, miután növényzetét kiirtották, s a felhalmozódott szemét nagyját is elvitték. Az utca lakói tehát megnyugodhatnak, megköszönve az illetékes hatóság intézkedését, mely lám, ha kissé noszogatni kell is, teszi dolgát, vigyáz a város rendjére, tisztaságára, akkor is, ha egyes telektulajdonosok arról elfeledkeznek. —Milyen drukker vagy? Szereted egyáltalán a focit? — Persze. Tősgyökeres Fra- dista vagyok, csak mostanában sajnos nagyon kevés időm jut a meccsekre. Sok a dolgom. Sok fontos dolgora nem jut időm. — Milyen a világ? — Mocskos. Szeretném szépként szemlélni, de mindig úgy járok, mint a „gleccserbolha”. Este „befagyok” egy érzésbe, aztán reggel, amikor felkelek, kisüt a nap, világosság támad, újra „kiolvaszt” a realitás, és újrakezdem eleven bolhaéletemet. — Politizáló ember vagy? —- Életem egyik legnagyobb csalódása volt. A feltétel nélküli hittől eljutottam a legteljesebb politikai nihilizmusig... — Üzensz valamit az embereknek? — Csak annyit, hogy ne várjanak üzeneteket...
