Új Kelet, 1996. március (3. évfolyam, 52-76. szám9
1996-03-23 / 70. szám
Kerekes László színművésszel „Itt akarnak kezdeni velem valamit Palotai István — Mondj egy sztorit! Nem muszáj, hogy színházi legyen... — Tudok én mást? — Na jó, akkor színházit... — Szalonképest? — Lehetőleg... — Talán majd a beszélgetés közben eszembe jut ilyen is. *** —- Mondjuk, ha egyszer... persze, csak feltételesen, elvileg, úgy döntenél, hogy elszerződsz, hová tartanál szívesen? — Innen? Nem tudom. Nagy állóvíz van mindenütt. Azok a színházak és azok a rendezők, amelyek és akik érdekelnének szakmailag, nem hívnak, nem is tudnak sokszor az emberről. Nem nagyon járnak színházba. — Te jársz más színházakba? — Nemigen... Most már nemigen. Régebben sokszor... — Van ennek valamilyen speciális oka? — Van. Jól érzem magam Nyíregyházán. — Családi tradíció nálatok a színház? — Édesanyám könyvelő volt, édesapám villanyszerelő, bár ő fiatalon műkedvelő színész is volt. Nem tudom, számít-e ez az én indíttatásaimban? — Gondolom, igen. Hol születtél? Hol jártál iskolába? — Debrecenben születtem ’61 augusztus 23-án, a Román Népköztársaság nemzeti ünnepén... vagy lehet, hogy most is ünnepük ezt a dátumot? — Passz... — Mindegy. Püspökladányban nevelkedtem, a Karacs Ferenc Gimnáziumba jártam matematika szakra. — Ki az a Karacs Ferenc? — Híres térképmetsző! — Világos. Onnan aztán rögtön felvettek a színművészetire? — Igen, elsőre. De előtte elvittek katonának egy évre. Schlangerékkel katonáskodtunk Hódmezővásárhelyen. — Kik voltak az osztálytársaid? — Oh! Vonalkódos csapat volt! Hirtling István, Mácsai Pál, Kolos István, Mészáros Károly, Juhász Róza, Fazekas Zsuzsa, Antal Olga, Janisch Éva. Hárman később továbbképzés formájában rendezők lettek. — Szeretnéd, ha valamelyikük rendezne téged? — Ezt talán hagyjuk. Nem baj? — Már hogy lenne az? — A főiskola után hét évet voltam Zalaegerszegen, az első években igen nagy örömök értek. Addig tényleg születtek eredmények, amigRuszt Jóskát érdekelték a dolgok, a zalai színház. Aztán valahogy minden szétfolyt, szétmállott. Talán Ruszt úgy érezte, hogy már nincs ott mit csinálnia. A kezdet kezdetén még szólt valamiről az életünk, egy Rusztról, egy lendületről, aztán meg... — A szolnoki Schwajda-ef- fektus? — Hasonló. Csak Schwajda lelkiismeretesebben gondolkodott abban, ki legyen az utódja. Szolnokot is ismerem. Két évet töltöttem ott. Spiró György — Jó sztori... — Az! — Vallásos ember vagy? — Nem kaptam vallásos nevelést. — Hitrendszered azért csak van!? — Hívő ember vagyok valóelső évadja számomra nagyon kedvező volt. Ruszt után szakmailag nagyon fontos állomás volt az életemben, hogy Taub János rendezővel dolgozhattam, persze, Töröcsik sem volt lényegtelen. Mindegy, elmúlt. — Ügy látszik, nem bánkódsz miatta, hogy otthagytad a Szigligetit. — Jól látszik. *** — ígértél egy sztorit. — Egy cowboy Új-Mexikó- ban meztelenre vetkőzik, és beugrik a kaktuszok közé. Amikor megkérdezik, hogy miért csinálta, azt válaszolja: nem is tudom, de elsőre egész jó ötletnek tűnt. — Ha hozzásegítenél, hogy asszociációidban követni tudjalak... — Ilyen volt ez a dolog Spiróval... — Ki volt az osztályfőnököd? — Kerényi Imre és Huszti Péter. Versényi Ida is tanított, na, erről van egy jó történetem! Versényi Ida is ilyen gyorsbe- szédű volt, mint én, és az egyik korrepetitornak, Kemény Góbinak felhívta az édesanyját, hogy a fia hívja vissza a „versenyirodát”. Kemény Gabi, nevéhez hűen, keményen hívogatta is vagy egy hétig. Az eredmény mindig ugyanaz volt: „Halló! Jó napot kívánok. Kemény Gábor vagyok”. „Jó napot, Gábor, parancsoljon velünk.” „Önök hagytak üzenetet az édesanyámnál, hogy hívjam fel a versenyirodát.” „Nem, Gábor, mi nem kerestük Önt.” Ez nap mint nap megismétlődött, mert Versényi Ida mindig felhívta a mamát, hogy a fia még mindig nem jelentkezett nála. A rémálomnak az vetett véget, hogy egyszer Gabi volt otthon, amikor éppen megint Ida néni kereste. színűleg, akkor is, ha nagyon sokszor elhagy a hitem, és ez nagyon nagy baj. Pontosabban: engem semmilyen vallás nem erősített meg a hitemben. Szerintem a hit nem is vallás kérdése. Gondolok valamit a dolgokról. — Világi — tehát nem színházi —példaképed van? __? — K it szeretsz leginkább a világtörténelemből? Hadd segítsek. Én Saint-Exuperyt. — Látod, ez érdekes dolog. Úgy látszik, eddig még ezt nem döntöttem el. —Jó, akkor válassz! Kossuth vagy Görgey? Caligula vagy Albert Schweitzer? — Ja, így gondolod? Nos, ha szélsőségek közt kell döntenem, akkor nyilvánvalóan a pozitív példákat választom. Ugyanakkor a szeretet nagyon- nagyon fontos dolog a számomra. Fontos az a kérdés, hogy tud-e az ember jól szeretni! Alapvető kérdés! Ha a hullámhosszot valaki megtalálja velem. Persze mint színészt minden érdekel! A pokol is! Akik a pokolban is fel tudják mutatni az igazán pokolit és képesek arra, hogy itt is — mondjuk — eltaszítsanak maguktól valakit, akkor ott valami igazi emberi dolognak kell lennie! Annak valami titka és igazsága van. Nálam ez nem etikai kérdés. Az viszont alapvető érzésem, hogy a világ negatív pólusait jelképező embereket, mint például Hitlert... de hát, mi a fenét lehet egy Hitleren szeretni? —Mit sportolsz? — Hm... — Vagy mit sportoltál? — Bicikliztem, úsztam, de csak úgy, ahogy bárki, aki biciklizik. Ez sportolás? — Valami lovaglásfélét képzeltem el rólad. — ...igen, csak azt a lóval is meg kellene beszélni... — Nem nyújt a színház kedvezményes lehetőségeket? — Dehogynem. Volt itt szó uszodabérletről, mindenről, csak hát... szóval, tunya népség vagyunk. — Pedig a színpadhoz kell a jó fizikum. — Kellene... persze... hogyne. Különben tavaly én is elkezdtem! Napi 10—^kilométert futottam Sóstón, persze, hálni járt belém a lélek utána. Igaz, összekötöttem egy kemény fogyókúrával és méregtelenítéssel is. —Méregtelenítéssel? Hiszel a természetgyógyászatban? — Hallottam róla. Nagyon felszínesen és elég őrült módon fogtam hozzá. Például „zsinórban" harmincegy napon át Fotók: Racskó Tibor délelőttönként csak gyümölcs volt, délután csak zöldség. Meg ásványvíz. — Mennyit fogytál? — Sokat... és azt csak a jó — Oroszlán vagyok, de néha Szűz. — Ezt hogy értsem ? — Augusztus 23. Oroszlán jegy zárónapja, 24-ével már a Isten tudja, hogy mi romlott el ettől bennem. Fogytam tizenkét kilót. Meg a testkontroll. Test- kontroli? Ha azt annak lehet nevezni, amit hallomásból tudtam. Semmi komoly. — Az eredményre voltál büszkébb vagy magára a küzdelemre? — Persze, hogy a küzdelemre. Hogy én megmutattam! Csak komolyan lenne érdemes foglalkozni vele, hogy valóban odafigyeljen az ember. — Családról, magánéletről kérdezhetek? — Egy hosszú kapcsolat után vagyok egy új kapcsolatban. Család nincs, van egy kutyám, őt már láttad. — A szetter? — Igen. Ő az „egybesült királyság”, mert az apja angol szetter, az anyja pedig ír. — Akkor, mondjuk, „coctail- szetter” ? — Nem! Ő nem korcs. Apja, anyja fajtiszta, ő keresztezett. A gordon szettert is így tenyésztették ki ebből a két fajtából. —Akkor gordon szetter vagy sem? — De facto igen, de jure nem. —Akkor ezt megbeszéltük. — Meg. — Félre ne érts, nem asszociáció, csak éppen most jutott az eszembe: szeretnél egyszer te is gyereket? — Egy kicsit a világ is akadályoz benne. Valahogy nincs erre csillagzatom. Bár csak har- mincöt vagyok, végül is... Mondják, nem késik le az ember semmiről, de nem úgy alakult. — Milyen jegyben születtél? Szűz kezdődik. Többnyire Oroszlán vagyok. — Furcsa. — Ez van. — Milyen szerepekkel kezdődött az életed Zalaegerszegen? — Szása Konyajevet játszottam még főiskolásként, vendégként, A csábítás trükkjében Colint, Orlandót az Ahogy tetszikben; voltam Tartuffe is, ezt nagyon szerettem, holott én minden vagyok, csak Tartuffe nem. Az én szerepem, főleg ha idősebb leszek, ebben a darabban inkább Orgon. — Jobban szereted a karakterszerepeket, mint a hősöket? — Sokkal inkább karakter- színésznek gondolom magam, persze, rengeteg hőst is játszottam, főleg Zalaegerszegen Halasinál. Különben nem az számít, ha karakterszínészekkel hősöket játszatnak, hanem, hogy annak milyen fedezete van, azaz milyen előadás van mögötte. — Harmadik éve vagy itt. Ahogy mondtad, jól érzed magad... — Itt akarnak kezdeni velem valamit. Provokálnak a rám osztott szerepekkel, olyan feladatokat is kapok, hogy sokszor Verebes Pista győzköd: igenis van közöm a dologhoz! Ez nekem nagyon fontos. Egyszer szegény Petrik Jóska azt mondta nekem: „Nem azt kell egy rendezőtől megkérdezni, mit osztasz rám most, hanem azt, hogy mit osztanál rám ötvenéves koromban? Aki pontosan megérzi, mennyit kopik az ember lelke ötvenéves koráig, az fontos ember a színész életében!” — Van olyan színház, ahova vágysz? —Nincs. Néhány rendezővel szeretnék találkozni! Horváth Jenő, sajnos, elkésett vágyálom, de ugyanígy szeretnék dolgozni Ascher Tamással, Valló Péterrel, Mohácsi Jánossal, Acs Jánossal, Székely Gáborral, Gothár Péterrel és még egyszer-kétszer Taubbal. — A főiskola után hová hívtak szerződéssel? — Veszprémbe, Kecskemétre, Debrecenbe, Szegedre és Zalaegerszegre. A zalaegerszegi negyedik évad után hívott Debrecen és Békéscsaba, de nem mentem. Az az igazság, hogy Kaposvár volt az igazi vágyálom. Van az úgy, hogy a vágyott dolgok elkerülik az embert. Egy alkalommal többször körülsétálgattam a kaposvári színházat annak egyik vezetőjével. Arról beszélgettünk, mi lenne, ha Kaposvárra jönnék. Jóval később aztán összefutottam Ascherrel is, aki emlékezett rám az egyik darabból és arra is, hogy szó volt róla: szerződtetnek Kaposvárra. Ilyen az élet. Különben már nem is bánom. Az életnek mindig úgy kell történnie, ahogy'történik. Szerencsés embernek tartom magam.
