Új Kelet, 1996. március (3. évfolyam, 52-76. szám9

1996-03-14 / 63. szám

10 1996. március 14., csütörtök Nemzeti ünnep UJ KELET Lidérces márciusi napok Szabadon, felhőtlenül ünnepelni Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, de szerte az or­szágban sok olyan család él, amelynek tagjai az emlé­kezetes 1990. március 15-ei, tömegverekedésbe és vé­rengzésbe fulladt ünnepséget követően menekültek át Romániából. Kocsis Elvira—aki eredetileg az Éva nevet kapta, de a román hatóság Elviraként anyakönyvezte — egy pici román faluban magyarként látta meg a napvilágot. Az általános iskolát magyar nyelven végezte el szülőfalu­jában, majd Marosvásárhelyre költöztek, hogy tovább tanulhasson. — A közgazdasági szakkö­zépiskolában eleinte nagyon nehezen ment a tanulás, mert hiába beszéltem jól románul, más volt mindent úgy tanulni. A barátaimmal és az osztálytár­saimmal hol magyarul, hol pe­dig románul beszéltünk. Otthon persze csak magyarul beszél­tünk. Az édesapám arra tanított bennünket, hogy a magyar nyelv óriási kincs. Később a munkahelyemen sem jelentett gondot, hogy magyar vagyok. Egy nagy vállalat számítástech­nika osztályán dolgoztam romá­nok, magyarok, székelyek, cigá­nyok és zsidók között, és nagyon jól megvoltunk egymás mellett. Aznap, március 15-én össze­gyűltünk a Petőfi téren. A mint­egy másfél órás műsorban egy­szer sem hangzott el a magyar Himnusz vagy a Szózat. Ma­gyar zászlót sem lehetett látni sehol. A műsor után elvonul­tunk a székely vértanúk szob­rához, azt is megkoszorúztuk, de magyar nemzeti színű zász­ló ott sem volt velünk. Este azonban teljesen váratlanul a románok felgyújtották a koszo­rúkat, mondván, zászlókkal vonultunk fel. Ez azonban sem­miség volt az ezt követő napok lidércnyomásához képest. Másnap este fél tizenegykor a megvadult tömeg megtáma­dott egy Trabantot. Utasait, akik magyarok voltak, kirán­gatták, megverték, majd felgyúj­tották a gépkocsit. A katonák, akiket azért hívtak ki, hogy olt­sák el a tüzet, összetörték a ko­csit. Március 19-én reggel betör­ték a gyógyszertár ablakait, mindent felforgattak, este pedig megtámadták az RMDSZ- székházat. Akkor verték ki Sütő András szemét. Még hajnalban is hallottuk a pusztítást. A kö­vetkező napon egy emberként abbahagytuk a munkát, és el­indultunk a főtérre. Az útba eső gyárakból is csatlakoztak hoz­zánk az emberek, s mire elér­tük a főteret, már mintegy százezren voltunk. Délután fél négy körül aztán körbevettek minket kövekkel megpakolt te­herautókkal. Élőláncot alkot­tunk előttük, de kövekkel, Molotov-koktélokkal dobálták a tömeget, sőt, egy teherautó behajtott közénk. Ezután elsza­badult a pokol. Akit értek, ütöt- tek-vertek. Nem foglalkoztak vele, hogy férfiről vagy nőről volt szó. Szerencsére el tudtam menekülni, hazaszaladtam. Egész éjszaka hallottuk a halál­kiáltásokat. Sohasem fogom el­felejteni... Később egy ismerős megsúg­ta, hogy mindenki veszélyben van, aki részt vett a felvonulá­son, és mondta, jobban járunk, ha elhagyjuk az országot. Egy másik ismerősünk szerzett ne­künk útlevelet, és négy bőrönd­del meg egy hátizsákkal el­hagytuk Romániát. Átjutva Magyarországra, megkönnyeb­bültünk. Még nagyon sokáig rettenetesen utáltam mindent, ami Romániára emlékeztetett. Azt mondtam, soha többet nem fogok románul beszélni. Idő­közben azonban rájöttem, hogy nem az emberek tehetnek róla, a politika az oka mindennek. Március 15-ének a határon túl sokkal nagyobb jelentőséget tu­lajdonítottunk. Talán azért, mert nem tudtunk szabadon és felhőt­lenül ünnepelni. Ennek ellenére igyekeztünk minden ünnepet megtartani. Ha nem belülről fa­kad, ha nem érezzük a késztetést, nem kell csak azért ünnepelni, mert március 15. van. Ez egy eszme jelképe, s aki nem tud ez­zel azonosulni, az ne ünnepeljen! Magyarabbnak, de hazátlanul Szatmárnémetiben is forrtak az indulatok 1990 tavaszán. Egy volt román állampolgár — nevének titokban tartá­sát kérte — március 15-én érkezett vissza oda Magyar- országról. — Miután megkapták a ha­tóságtól a szükséges engedé­lyeket, az RMDSZ készült az ünnepségre. Néhány nappal azelőtt alakult meg Romániá­ban egy szélsőséges nacionalis­ta szervezet, melynek vezetői nyilvánosan kijelentették, hogy bojkottálni fogják a rendez­vényt. Szerettük volna megko­szorúzni a román szobrokat is, de az ünnep napján bevonták azokat román zászlóval, és a transzparensekre kiírták, hogy ne mocskoljuk be hőseiket. Bár felháborodtunk az eljáráson, úgy döntöttünk, mégiscsak megtartjuk a koszorúzást. Csak éppen nem a szobroknál, ha­nem a római katolikus templom udvarán akartuk elhelyezni tiszteletünk jelképeit. Amikor tudomást szerzett erről az a bi­zonyos román szervezet, oda­hajtottak a templomhoz, és vá­logatás nélkül verni kezdték az embereket. A rendőrök pedig csak álltak és nézték, egyik sem avatkozott közbe. Feleségem már aznap este könyörgött, hogy csak a gye­rekért menjünk haza, és jöjjünk át Magyarországra. Én azonban nem akartam elhagyni Romá­niát, mert azt vallottam, ezt a problémát meg kell oldani, és ehhez ott kell maradni. A vég­ső lökést azonban az adta meg, hogy hallottam a rádióban egy politikai vitaműsort az ország­részek hovatartozásáról, és na­gyon megijedtem, hogy kitör a politikai háború a két ország között. Ebben az esetben hosz- szú ideig nem tudtunk volna átjönni Magyarországra. Ösz- szepakoltunk egy szerény kis csomagot, és március 18-án el­menekültünk Romániából. Nem vagyok híve annak, hogy elhagyjam a hazámat. Azt val­lom, ott sokkal nagyobb szük­ség van most a magyarokra. Magyarabbnak érzem magam, mint az itteni magyarok, de mégis hazátlan vagyok. Ott azért voltam idegen, mert ma­gyarnak születtem, itt pedig azért vagyok idegen, mert „ro­mán” vagyok... Petőfi Sándor: Megint beszélünk s csak beszélünk... Megint beszélünk s csak beszélünk, A nyelv mozog s a kéz pihen; Azt akarják, hogy Magyarország Inkább kofa, mint hős legyen. Dicsőségünknek kardja! csak most Készültél s már a rozsda esz. Meglássátok, maholnap minden Az ó kerékvágásba’ lesz. Úgy állok itt, mint a tüzes ló, Mely föl vagyon nyergeivé már, S prüsszögve és tombolva ott benn Fecsegő gazdájára vár. Nem a tettek terén fogok hát, Mint egy csillag, lehullani? Megfojtanak majd a tétlenség Lomhán ölelő karjai? S nem lenne baj, ha magam volnék, Hisz egy ember nem a világ, De ezer és ezer van, aki A zablán tépelődve rág. Óh ifjaink, óh én barátim, Ti megkötött szárnyú sasok, Láng a fejem, jég a szivem, ha Végigtekintek rajtatok!... Föl, föl, hazám, előre gyorsan, Megállni félúton kívánsz? Csupán meg van tágítva rajtad, De nincs eltörve még a lánc! Az ünnepi oldalakat készítették: Úri Mariann, Harascsák Annamária, Palotai István, Lefler György, Randa Ferenc, F. Sipos József Új telefonkönyvemben lapozgatva nagyra nyílt a sze­mem, amikor a sorok között megláttam a nevét: Dr. Kossuth Lajos. Kíváncsi lettem, hogyan éli meg egy XX. század végi magyar férfi, hogy az egyik — ha nem a — legnagyobb, leghíresebb, legismertebb magyar történelmi név viselője. Ösztönzi? Gátolja? Inspirál­ja? Visszafogja? Miként viszonyul hozzá környezete, s hogy van ez fordítva? Ezek a kérdések kavarogtak a fejemben, amikor bekopogtattunk piricsei otthonába. Felesége vezetett be az ízléses egyszerűséggel be­rendezett— számomra, megvallom, meglepetést oko­zó — lakásba, majd tapintatosan magunkra hagyott bennünket. A doktor úr azonnal válaszolni kezdett az első — ki sem mondott — kérdésemre. — Nagyon nehezen álltam rá erre a beszélgetésre. Ne értsenek félre, önöket szíve­sen látom. A nevem körüli ceremóniáktól idegenkedem. Én az átlagember átlagos éle­tét élem. Sem bűnöm, sem érdemem, hogy ezt a nevet örököltem, éppen ezért soha semmilyen formában nem kovácsoltam tőkét belőle, nem fordítottam a magam ja­vára az egy évszázaddal ko­rábban élt ember erényeit, főleg nem éltem vele vissza. Nem szégyellem, de nem is vagyok büszke arra, hogy az a nevem, ami. Tudomásul veszem. Megváltoztatni ha akarnám sem tudnám, a Kos­suth védett név. De a fiaimat Tamásnak és Leventének ke­reszteltük. Rájuk vagyok büszke, a saját esetleges érté­keimre és az elért eredménye­imre. Ezalatt nem a diplomámat kell érteni, mert az a vélemé­nyem, hogy egy átlagos intel­ligenciájú és képességű fiatal­ember ma Magyarországon minden nehézség nélkül elvég­zi az egyetemet, ha bejut. —Leszármazottja ön az egy­kori kormányzónak? — A Lajos keresztnevet apámtól kaptam, ő is Lajos, de az ő apja és nagyapja József volt. Apám sem kutatgatta a rokoni szálakat, de egy időben mindenképpen katonatiszt sze­retett volna lenni, és akkoriban ehhez ki tudja hányadíziglen igazolni kellett a tiszta magyar származást. Akkor bukkantak bizonyos oldalági kapcsolatok­ra. Én ezt a kutakodást sem folytatom. Most már ez nem lényeges. — Vissza tud emlékezni arra az időre, amikor először jutott el a tudatáig, hogy milyen név birtokosa? — Ezt inkább eljuttatták a tudatomig. Az a kisebb baj volt, ha bármely tanáromnak, aki bizonytalan volt a soros felelő személyében, rögtön az én ne­vem jutott eszébe. Az viszont komolyan zavart, hogy a ne­vemhez az általános iskolától kezdve mindig különleges ké­pességeket és valami nagy- nagy tehetséget társítottak, és ezeknek a várakozásoknak nem mindig tudtam megfelelni. Azért itt hadd mondjak el egy kedves történetet. Egyetemista koromban megismerkedtem egy lánnyal, megbeszéltük, este felhívom telefonon. Friss volt az ismeretség, én a telefonszá­mát tudtam, ő meg rólam any- nyit, hogy valamilyen mező- gazdasághoz kapcsolódó egye­temre járok. Tárcsáztam, az apja vette fel. Nem akartam megmondani ki vagyok, koráb­ban volt elég rossz tapasztala­is! — lecke a többi között. Va­lószínűleg az ő nevelésének köszönhetem mostani szemlé­letemet a világról, viszonyomat a nevemhez, s ezért hálás va­gyok neki. — Hogyan lett állatorvos? — Teljesen véletlenül. Isko­lás koromban nem nagyon vol­tak elképzeléseim arról, hogy mi szeretnék lenni, pedig ott­Kossuth nevével tóm, ő viszont egyre csak for­szírozta kilétemet. Féltem, hogy nem tudok a lánnyal be­szélni, hát megmondtam. „Na, tudja kivel szórakozzon.” Dü­hösen ment a lányához, a tele­fonbetyárra panaszkodni. Utá­na már bántotta, hogy megsér­tett, de dicséretére legyen mondva, nem kis munkával ki­kutatta az egyetemet, s szemé­lyesen jött el bocsánatot kérni. — Történelemtanulmányai közben sem tanulta a többinél nagyobb figyelemmel a Kos- suthról szóló részeket? — Édesapám, aki végül is magyar—történelem szakos ta­nár lett, úgy nevelt, hogy ez is csak egy — mégha oly fontos hon egyre jobban szorgal­mazták a pályaválasztást. Ta­nár nem akartam lenni, reál- érdeklődésemet látva a mű­szaki egyetemet javasolták, ah­hoz viszont nem volt kedvem. Végül az döntött, hogy apám­nak volt két állatorvos is­merőse. —A politikai pálya szóba se jött? — Nem. Nem is vagyok olyan alkat. Természetesen tel­jesen nem tudom kivonni ma­gam a történésekből, de az in­formációk csak arra szüksége­sek, hogy tudjam, mi folyik körülöttem. Soha egy pártnak sem voltam tagja. — Mióta él a faluban? — Immár 17 éve. Egyéb­ként Borsod megyei vagyok, s a család mozgásának met­széspontjai Monokhoz elég közel regisztrálhatók. Piri- csére is egy véletlen folytán kerültem, és elég nehezen szoktam meg az itteni embe­reket. Zárkózottabbaknak, tá- volságtartóbbaknak éreztem őket. Aztán megtaláltuk egy­máshoz a „bejáratot”. Ma már a mozgásukról, testtartá­sukról tudom, mikor jóked- vűek, mikor betegek, van-e valami bajuk vagy örömük. Összeértünk. —Mit csinál, amikor éppen nem állatorvos? — Kora hajnaltól késő éj­szakáig állatorvos vagyok. A betegségek nem szorítha­tók szűk munkaidő-határok közé. A köztes időkben a család a legfontosabb. Sok mindenbe belekóstoltam: volt egy kis almásker­tem, aztán bogyósokkal fog­lalkoztam, egy időben még állatokat is tenyésztettem. Egyikre sem volt elég időm. Érdekel mindenféle sajtóter­mék. íme napjaink Kossuth La­josa. Sem fényében, sem ár­nyékában nem él nevének. Talán mellette. De „vele” na­gyon nehezen...

Next

/
Oldalképek
Tartalom