Új Kelet, 1996. március (3. évfolyam, 52-76. szám9
1996-03-14 / 63. szám
8 1996. március 14., csütörtök Nemzeti ünnep , UJ KELET „...ha még egyszer azt üzeni,... 9? A szabadságharc előfutárai: a márciusi ifjak 1848. március 15. után Jókai Mór büszkén írta Forradalom vér nélkül című cikkében: „Mit más népek karddal vívtak ki maguknak, azt e nép puszta kézzel, csupán szent lelkesülésének tüze által, egyetértve, elleneit nem legyőzve, de megtérítve tette magáévá”. Az író ezzel azt kívánta hangsúlyozni, hogy amíg Párizsban, Bécsben, Berlinben vagy Milánóban a forradalom kirobbanásakor a katonaság és a nép között véres összecsapásokra került sor, Pesten egyetlen lövés sem dördült, egyetlen ablak nem törött be, és senkinek nem esett bántódása. Petőfi is örömmel jegyezte fel március 15- én este naplójában, hogy az újszülött nagyar szabadság szebb testvéreinél, mert „nem fürdőit vérben”. A bécsi udvar taktikázásait látva, április 1-én azonban már feltette a kérdést az engedményeket ünneplőknek: „Ti vérontás nélkül akartok átalakulni?” A fejlemények a francia forradalom tapasztalatain nevelődött költő sejtéseit igazolták. Igaz, az első összeütközés nem a bécsi udvar és a magyar forradalom között történt, de az események Bécs és az ellen- forradalom malmára hajtották a vizet. A sikeres magyar nemzeti mozgalmon felbuzdulva, a hazai nemzetiségek is igyekeztek a maguk nemzeti jogait (széles körű nyelv- használatot, önkormányzatot) biztosítani, és ezzel gyorsan szembekerültek a magyar kormánnyal, amely csak mérsékelt engedményekre volt hajlandó. Elismerte az egyének jogát, de nem a nemzetekét. A hatalomra került magyar liberális politikusok az első pillanattól tapasztalták, hogy a horvátok Jellasics vezetésével szemben állnak a magyar önállóssággal. Emögött bécsi bátorítást sejtettek, joggal. Ebben a politikai helyzetben elképzelhetetlennek tartották, hogy engedjenek akár a horvát vagy a szerb, akár a román követeléseknek. Ez ugyanis a gyengeség jelének tűnt volna, ami a valóságban is gyengítette volna helyzetüket Béccsel szemben. Ma már számunkra világos, hogy ez a türelmetlen nacionalizmus megnyilvánulása volt mindkét részről, s mindkét fél érdeke az összefogást kívánta volna a közös ellenség, a Habsburgok ellen. Akkor azonban a magyar uralkodó osztály, amely éppen csak visszaszerezte belpolitikai önállóságát a bécsi kormánytól, s amelyet a forradalmi példák (például a francia forradalom) az erős központi hatalom szükségességére intettek, az erő politikáját választotta. A nemzetiségek követeléseit ekkor Kossuthtól Széchenyi Istvánig mindenki kielégíthetetlennek tekintette. (Urbán Aladár Pákozd 1848 c. művéből.) „Vérünké!, éle'üaket...” Rakovszky Sámuel honvéd ezredes Kossuthtal volt egyidős, 1802. január 13-án született Gá- va községben. A hagyomány szerint Kossuth meg is látogatta családi otthonában a szabadságharc idején Rakovszky Sámuel honvéd ezredest. Édesapja földbirtokos, anyja kurtanemes volt, a szülői ház a mai gávai református templommal szembeni portán állott. Elődei között tudhatta a nagynevű Bessenyei-család tagjait, hiszen nagyapja, Rakovszky Sámuel református lelkész Bessenyei Julian- náf vette feleségül, Bessenyei György író nővérét. Az ifjú Debrecenbe került, ahol atyai nagybátyjának, a debreceni főbíró Rakovszky Dánielnek pártfogása alatt tanult a református kollégiumban. Hatodosztályos, amikor önként katonai pályára lép. A magyar huszárezredben a fő- hadnagyságig vitte igyekezete, mígnem egy baleset folytán nyugdíjaztatását kellett kérnie szolgálatképtelensége miatt, így jutott vissza 1842-ben Gávára, ahol csekély vagyonából és nyugdíjából élt. Itt vette hírét 1848 augusztusában, hogy Kossuth honvédelemre szólította a magyar népet Jellasics támadásakor. A haza és a nemzet szabadságának védelmére alakult szabolcsi önkéntes zászlóaljba jelentkezett Rakovszky Sámuel is. A zászlóalj Kálló város piacán, 1848. szeptember 12-én tette le az esküt: gróf Dégenféld Imréné zászlóanya adta átPatay István őrnagynak, a szabolcsi önkéntesek parancsnokának a zászlót, s az általa hímzett nemzeti színű szalagot a zászlórúdra kötötte. A szalagon ez állt: „Győzni vagy halni — Szabolcs a hazáért, 1848. szeptember”. A harcra kész 1200 katona ajkáról elhangzott a szent eskü: „Vérünket, életünket a zászló alatt a hazáért, a királyért, a nemzet szabadságáért!” A századosok egyikeként ott találjuk Rakovszky Sámuelt is. Első ízben a délvidéki Ozoránál jelent meg a csatatéren. Őrnagyi rangban ő lesz 1849. február 8-án a 48. zászlóalj parancsnoka. Görgey alezredessé, Klapka pedig ezredessé lépteti elő. 1849. július 8-ától a II. hadtest egyik hadosztályának lett a parancsnoka. Rakovszky Sámuel hősi tetteit azzal koronázta meg, hogy — bár a túlerő győzött a honvédsereg felett, ő maga legyőzését el sem ismerve, Komárom várából — a zászlót minden viszontagság árán visszahozta Szabolcsba a zászlóaljnak. E hőstette a zászlóaljára felesküdött honvédkatona hűségét jelképezi. A bajtársi megbecsülés és kegyelet jele, hogy 1901-ben gyűjtést indítottak; sírhelyét jelölje díszes emlék. A községi temetőben 1903. november 11- én avatták fel a síremléket. A hálás utókor az emlékművet méltó helyen, a település szívében, az iskola előtti parkban állította fel újból 1990. szeptember 2-án. Az oktatási intézmény Rakovszky Sámuel nevét viseli, ahol hagyomány a március 15-ét megelőző Rakov- szky-hét megrendezése. A honvéd ezredes által megmentett zászlót a nyíregyházi Jósa András Múzeum őrzi. Irinyi József (1822—1859) A gazdatiszti családból származó Irinyi jogi tanulmányok után ügyvédi diplomát szerzett, ám Pestre kerülve hamar elragadta a pezsgő irodalmi élet forgataga: folyóiratok munkatársa lett. Gazdag tapasztalata és nyelvtudása az akkori magyar újságírás egyik legjelentősebb posztjára, a Pesti Hírlap külföldi rovatának élére emelte. Az akkor tájékozódók Eu- rópa-képét döntően befolyásolta a szabadságeszmékért, s főként a francia példáért lelkesedő Irinyi állásfoglalása. Egy francia politikai példa követését ajánlotta akkor is, amikor pontokba foglalt petíció, vagyis tömeges aláírásokkal támogatott, az országgyűléshez benyújtandó kérvény készítését szorgalmazta. A pesti Ellenzéki Kör 1848. március 9- én tette magáévá ezt a követelést, s a pontok megszövegezésével Irinyi Józsefet bízta meg. Két nap múlva el is készült a Mit kíván a magyar nemzet? című irat, ismertebb nevén a tizenkét pont. Irinyinek sikerült bejutnia képviselőként 1848 nyarán a parlamentbe is, s ott a baloldali ellenzék padsoraiban foglalt helyet. Március 15-én a „nép nevében” lefoglalt sajtógépen kinyomtatták a tizenkét pontot és a Nemzeti dalt, s Irinyi József volt az, aki a nyomda előtt a szabad sajtó első példányait szétosztotta a nép között. A vereség után külföldre menekült, de osztrák területen elfogták, bebörtönözték, majd halálra ítélték. Később halál- büntetését megváltoztatták. A sors nem adta meg neki, hogy újra bekapcsolódhasson a politikai életbe: néhány hónappal a Bach-rendszer bukása előtt, 1859 februárjában meghalt. Vasvári Pál (1827—1849) A szerény, kedves, Tisza-vidé- ki ifjú eredetileg a tanítói hivatást választotta. A pesti egyetemen tanárai ismerték fel tehetségét, tudományos képességeit: a magyar történetírás nagy ígéreteként tartották számon. Az ifjú tanár hamar kapcsolatot talált a Fiatal Magyarország írói körével. Vasvári rokonszenves, megnyerő személyiség volt, talán a legnépszerűbb a márciusi ifjak között., Jjfúságom legszebb napjait a könyvtárakon tőkém el — emlékezik huszonegy évesen —, folyvást a történelmi kútfőket búvárlottam... hazám története engem komollyá tőn.” Ő is azt remélte, miként Petőfi, hogy majdan maga is alakíthatja a történelmet. Tettvágyának döntő része volt abban, hogy a Pilvax köre március 14- én este a közvetlen cselekvés mellett döntött. „Ragadjuk meg a zászlót — mondotta ekkor —, és egyesítsük alatta az egyetemi ifjúságot... esküszöm a szabadság istenére, hogy mindaddig nem fogok nyugodni, míg a zsarnokság fenéjét gyökerestől ki nem irtottam.” Es másnap reggel, amikor a kávéházban összegyűlt kis csoport elindult a legközelebbi egyetemi épület, az orvosi kar felé, Vasvári haladt az élen. A nagy nap délutánján Vasvári nyitotta meg a népgyűlést a Nemzeti Múzeum lépcsősorának párkányáról, majd a tömeg élén az elsők között lépett a pesti Városháza és a budai Helytartótanács urai elé. Tagja lett a forradalom veztő szervének, a Közcsendi Bizottmánynak. Vasvárit nem kápráztatta el a kínálkozó hatalom és a népszerűség. Szerény állást foglalt el Kossuth minisztériumában, a Pénzügyminisztériumban. 1849-ben Szabolcs, Szatmár, Békés és Bihar vármegyében szabadcsapatokat szervezett: a Rákóczi-szabadcsapat parancsnokaként. Az év július 5-én Erdélyben, a román felkelőkkel vívott harcban vesztette életét. Huszonkét évet élt. Vajda János (1827—1897) még a falvak világát sem ismerte: egy magányos erdészházban nevelkedett. Majd Pestre került, s néhány merész politikai tartalmú verse révén befogadta őt, az ifjak között is a legifjabbat a Pilvax köre. Azon kevesek közé tartozott, akit Petőfi is barátai közé fogadott. Március 14-én is ott volt a Pilvaxban. „Én még ennyit sem fontolgat- nék-késlekednék — vágta oda a társaságnak Vajda—, hanem azonnal, még ma cselekednék.” 1848 nyarán maga is belépett a honvédségbe, a hadjáratok során hadnagyi rangot szerzett. Mivel a politikai életben nem vett részt, a fegyverletétel után nem került börtönbe, ám közlegényként besorozták a császári seregbe, ahonnan később, megrendült egészségi állapota okán sikerült leszerelnie. Visz- szatért Pestre, újságíró lett, lapokat szerkesztett. Hírnevét költészetének köszönhette. Verseiben mély fájdalom, benső magányosság érződik, lemondó szerelmi költészete addigi irodalmunk csúcspontjai közé tartozik. Ady „szent elődjének” tekintette. „Magyarnak lenni liliom! Magyarnak lenni rózsaerdő!” Palotai István esszéje Hernády Gyulának a fenti címben idézett gyönyörű szavaival fejeződik be az író Szép magyar tragédia című műve. Tiszta értelmű szimbolikus igazságokat hordanak e szavak — drámák esetében nagyon is egyedi módon —, sokan mégsem értik a tartalmát, a direkt rózsaszín, álgiccses megfogalmazás miatt. Hernády akkoriban nem mondhatta ki a liliom szimbolizálta fiatal lányok egységes sorsát, amely, bizony, történelmünkkel permanansen adekvát. Arról is hallgatnia kellett, hogy haladtunkban folytonos rózsarerdőn visz utunk, amely csak látszatra gyönyörű és illatos, hiszen a közeli realitást bizony a tövisek, a tépett sebek jelentik. „Magyarnak lenni liliom! Magyarnak lenni rózsaerdő!...” Hányán, de hányán szoríttattak ki e hazából a „nagyok" politikai tébolya miatt? Bizony, milliókra rúg azoknak a száma, akik, nem bírván tovább a folyamatos politikai szaggatásokat, tán kevésbé szép, kevésbé illatos, de fájdalmaktól sokkal inkább mentes életteret keresvén kilódultak a nagyvilágba. Egyesek milliárdosok, bankárok, hollywoodi sztárproducerek, mások, többnyire a kovácsjánosok — és bizony ők vannak sokkal többen —favágók, takarítók, kétkezi munkások lettek. Kitántorgásunk immár majd száz éve folyamatosan tart, csak a motivációink változnak. A századforduló zselléremigrációját a nyomor, aztán a későbbiekét (a tizenkilencesekét, az ezer- kilenszázharminckilencesekét, a negyvenötösökét, az ötvenhatosokét, de a hatvanas—hetvenes évek menekültjeit is) a politika széljárásának változásai, napjaink kivándorlásait pedig az olyannyira elhíresült agyelszívás (vagy mondhatjuk tán agytisztításnak) motiválja. Az természetes, hogy az emigrációs hullámok „kint" is elszigetelt csoportokat hoznak létre, hiszen hogy is ülhet egy klubban a ’ 19-es vöröskatona fia a negyvenötös horthysta tiszttel? A diaszpóra történelmi alkotóelemeinek megvannak a maguk önálló szokásai és privilegizált ünnepei. Az magától értetődő, hogy az ’56-osok október 23-án, a ’ 19-esek május elsején ünnepelnek. Egyetlenegy olyan nemzeti ünnepünk van, amely egységesen mozgósítja az emigráns magyarokat: 1848. március 15-e! Ez az évforduló mindenkié! Ilyenkor egyaránt leng a magyar trikolor a stockholmi Magyar Ház oromzatán, a torontói Hungarian Village ablakain, sőt, a kanadai Kossuth-falva farmerjainak házain! Nincs a világnak olyan pontja, ahol ne élnének magyarok. Ezen a napon ünnep van tehát — világünnep — a Kanári-szigetektől Hongkongig, Dél-Afrikától Izlandig. Érdekes dolog ez!
