Új Kelet, 1996. március (3. évfolyam, 52-76. szám9

1996-03-12 / 61. szám

Közélet UJ KELET Jeles napok Húsvéti szent idő Tóth M. Ildikó A hamvazószerdától pünkös­dig tartó „húsvéti szent időben” a keresztények Jézus megváltó szenvedését, halálát és feltáma­dását ünnepük. A negyvenna­pos böjt nyitja meg azt a nagy ünnepkört, ami az évszázadok alatt sokféle népi hagyomány­nyal színesedett. A tavaszi szo­kásokat a nagyheti-húsvéti és a májusi-pünkösdi ünnepkörre osztjuk. (Húsvét vasárnapja március 21., a tavaszi nap­éjegyenlőség utáni első holdtöl­tét követő vasárnapon, pünkösd pedig a húsvét utáni 50. napon van.) Március 12. Nagy Szent Ger­gely pápa emléknapja, ekkor kell hüvelyeseket vetni, illetve palántázni. Szamosháton a mé­hészek kiengedik a méheket, de nem néznek föl az égre, mert úgy tartják, hogy így nem száll magasra a raj. A Gergely-járás már eltűnőben lévő szokását sok helyütt felelevenítik az is­kolások: jelmezt öltenek, egy fiú Gergely pápát személyesíti meg, a többi tanuló,a püspökö­ket és a katonákat. Házról ház­ra járnak adományért, énekel­nek, egyúttal a tavasz jöttét is ünnepük. A máig ismert rig­mus: Sándor, József, Benedek, zsákban hozzák a meleget — időjárási regula. Március 19-ét szentelték a kalendáriumban Szent Józsefnek, a názáreti ács­nak, aki Jézus Krisztus nevelő­apja volt, Sándor után ő a má­sodik „meleghozó”. A fű ek­korra megzsendül, kibújik a földből. Ha az ég megdördül, akkor Péter-Pálkor jég veri el a határt, ám jó bortermést jósol. Ezen a napon nem dolgozhat­tak a földművelők, az ácsok és a méhesgazdák, akiknek József a védőszentjük. Kölcsönbe semmit se jó adni ilyenkor, mert az a babona szerint sosem kerül vissza a házhoz. Szent Benedek apát március 21-ei ünnepe összkovácso- lódott a hagymával és a fok­hagymával. Benedek ugyanis a betegek pártfogójaként volt népszerű szent, a szegény nép­nek nem telt drága (és akkori­ban gyakran haszontalan) pati­kaszerre, de ott volt a hagyma és a fokhagyma, amivel sike­resen gyógyították a sebeket, gyulladásokat, még a tébolyult betegek talpát is hagymával kenegették. Varázsoltak is ve­lük. A fokhagymát gyermek­ágyba tették, füstre vetve lidér- ceket, boszorkányokat űztek el, fokhagymával bekenekedtek, hogy rossz lelkek ne bántsák őket. Hitük szerint Benedek segítette őket, hogy meggyógy­uljanak, ezért a nevenapján ve­tették el a fokhagymát, hogy az szép, nagy gerezdű legyen, hagymát és zsírt szenteltettek a pappal. Március 25-én van az angyali üdvözlet, Szűz Mária szep­lőtlen fogantatásának ünnepe. Mivel a gyümölcsfákat mise után kezdték beoltani, Gyü­mölcsoltó Boldogasszony nap­jának nevezték. Göcsejben úgy vélték, hogy ezeket a beoltott fákat nem szabad kivágni, mert akkor vér folyik belőlük, ha­nem hagyni kell maguktól el­korhadni. Sok helyen azzal a reménnyel bújtak össze a gyer­mektelen házaspárok, hogy a feleség bizonyosan megfogan ezen a napon. Talán abból ered ez a termékenységhit, hogy ez a legkorábbi nap, amikor föl­enged a föld fagya és vetni le­het. Ha derült az idő, jó termés­re van kilátás, ám a békák meg­szólalása még negyven napig hideget jósol. Virágvasárnap e hónap leg­utolsó napjára esik, ez a nagy­böjt utolsó vasárnapja. Jézus jeruzsálemi bevonulását ünnep­ük a keresztények: a pálmaágak és virágok emlékére a szentmi­sén barkákat szentelnek, és kör­meneteken hordozzák végig. Azt tartják, hogy gyógyító és gonoszűző hatása van, sőt, mennydörgés és viüámlás ellen is használják a szentelt barká­kat. Virágvasárnapi szokás volt a kiszehajtás. Szalmabábut női ruhába öltöztettek, végigvitték a falun, majd elégették vagy vízbe dobták, hogy vigye el a boszorkány a telet, a rossz dol­gokat. A kiszehajtás mágikus rítusához fűződő tréfás ének (Haj, ki kisze, haj! Jöjj be,<só- dar, jöjj!) a böjt végére utalt. A Nyitra-vidéki magyar falvak­ban villőzés követte a kiszehaj- tást. A villő egy lombos ág volt, amit a legények vágtak és a lá­nyok felszalagozták, kifújt to­jásokkal díszítették, majd éne­kelve végighordozták a falu­ban. Ezzel jelképesen kivitték a telet és behozták a tavaszt. „Élnek a Palotai István kisinterjúja Katona Tamás (MDNP) or­szággyűlési képviselő és a bu­dapesti I. kerület — a Vár­negyed — polgármestere. Az MDF pártszakadását követően egyike volt azoknak a hon­atyáknak, akik azonnal az új párt, az MDNP mellett törtek lándzsát. Arra kértük, nevezze meg azokat a gyakorlati — te­hát nem érzelmi — okokat és indokokat, amelyek a döntés hátterében állnak. — Volt egy párt. Ez a párt, ha egy sokoldalú hasábhoz ha­sonlítjuk, nem volt illeszthető semmilyen más politikai ala­kulathoz. Most két kocka szüle­tett, így mindkettőnek köny- nyebb az illeszkedési lehetősége. — Milyen jövőt jósol az MDF-nek? — Minden jót kívánok nekik. Azt szeretném, ha barátságban és eredményesen tudnánk együttműködni velük, hiszen egy tőről fakadt testvérek va­gyunk... —Boross Péter politikája és az újabban fel-feltörő hangok ön szerint nem hatnak majd riaszt óla g a nyugati tőkére? Nem hiszem, hogy elha- rapódzhát az a hangnem, ami az MDF országos választmá­nyán bekiabálás formájában elhangzott. Lezsák és Boross sokkal okosabb emberek annál, mintsem hogy ennek teret en­gedjenek. Boross Péter külön­ben nagyon szimpatikus ember, csak éppen meglehetősen avítt, ósdi nézeteket vall. A polgári Vitéz Erdélyi Béla: Vérben, vasban 1943. január 30. A szakasz- parancsnok-helyettesek meg­vizsgálták mindegyik harcos­nak az elhelyezkedését, majd a parancsnokok jelentették, hogy minden rendben van. —És a lélek?—kérdeztem tőlük. — Egyelőre az is rendben! — Ma öldöklő csata előtt állunk. Az oroszok nyomása óriási lesz. A keleti részen kora hajnalban megkezdő­dött a támadás. Ha a német vonalakat áttörik, számunkra is véget ér a háború. Jobbszárnyunkig a német gránátosezred véd, mellet­tünk Klaus Ehre hadnagy a parancsnok. Már találkoztam vele. A jobbszárnyunk vége egy kis dombig tart, melyen rozoga építmény áll. Benne Jakuts német százados, a páncéloshadosztály figyelője. Közvetlenül tájékoztat, hogy mi van és mi várható. A hóárkokban a szakaszok vá­rakoztak, még nem kellett a harcokba bekapcsolódniuk. Az őrs tűzereje, melyet 2 go­lyószóró, 3 géppisztoly és 6 puska képviselt, elegendő volt az ellenség leállítására. Az aknacsapás fedezete alatt 500 méternyire közelí­tettek meg bennünket. Onnan azonban egy méternyit sem tudnak előrébb jönni. De lőnek! Nézem a lapályt. Táv­csövezek. — Hú! — kiáltottam fel meglepetésemben. 13. Puskatussal is visszaverni! Sorozatunkban a szemtanú naplójából közlünk részleteket: a szerző a 2. Magyar Hadsereg tisztjeként harcolt az orosz fronton, és századának 184 emberéből 129- et hozott vissza a pokol küszöbéről. Az északi községekből rajzik az orosz gyalogság a megtört havon, a boglyák között állá­saink és a falutól balra lévő ma­gyar csapatok arcvonalának irányába. „Ma reggel 7 óra 20 perc óta harcban állunk 3 szakasznyi el­lenséges erővel, mely a Kiszel- jevkáról jövő úton támad. Ennek a tűzcsapásnak leple alatt állá­saink és Mihajlovka észak-nyu­gati irányába legalább két, két és fél zászlóaljnyi ellenséges gyalogság van felfejlődőben. Félő, hogy a többszörös túlerő ki fogja vetni századomat a je­lenlegi védőállásokból.” Gyorsfutárral küldtem a je­lentést. Az ezredes úr, miután a katonai irály formaságaival megírt jelentésemet elolvasta, megfordította a papírt, és a hát­só oldalára eléggé krikszkrak- szosan írta parancsát: „Pus­katussal is vissza kell verni az ellenséget! Szügyi ezredes.” Tehát egy lépést se hátra! Meg kell halnunk a falu szélén! Elgondolkodtam a parancs e szokatlan és furcsa módján. Komolyan lehet ezt venni? Pus­katussal e harctereken bármit is meg lehet oldani? Puskatus­sal visszaverni a gyorstüzű el­lenfelet? Ilyen válaszparancsot adni nekem, aki tegnap szintén rossz parancs miatt sok kato­námat elvesztettem!? Hiszen ez majdnem cinikusság! A németek vonalán hajnal óta tombol a harc, a várostól délre tankágyúk dörgései hal­latszanak. Mihajlovka környé­kén fellángolt a háború pokla. Nemsokára a felvonuló zászló­aljak is megkezdik támadásai­kat ellenünk. Míg néztem a fel­vonulókat, azon gondolkodtam el, hogy vajon mennyi lesz es­tig a veszteségem. Tegnap a század összlétszáma 171 fő volt, ma már csak 142 a tiszteken kí­vül. Hányán leszünk este? Harc­kocsik indulnak rohamra, tank­ágyúk tüzétől, lövéseitől remeg, dong a tér, visít az ezernyi fegy­vergolyó. Tízezernyi orosz kato­na fejlődik fel támadáshoz. Nézem ezt a kis, kevésszámú magyart. Megbénult a hőérzé­kelés, senki sem fázik, minden életelem az ujjakba, a karokba, a váltakba húzódik, hogy tart­sa a fegyvert, húzza a ravaszt. Előre néznek, lőnek, senki sem gondol most arra, hogy embe­reket ölnek. A békés falusi le­gények leikéből mindent kise­pert a háború... A géppuska 600 méternyire lehet, az orosz gyalogság 400— 500 méter közötti sávban van tüzelőhelyzetben, hevenyészett hógödrökben. Odakiáltok a közeli golyószórósnak: — Látja a géppuskást? — Igenis, látom! — No, hát lője! Állítsa le a tüzét! Milyen távra állít irány- zékot? —Hatszáz méterre, hadnagy úr, már bemértük. Még két percig mintha sem­mi sem történt volna. De aztán gyérült a tüze, kis időre el is hallgatott. Helyünkről most már el lehetett ugrani... Túlhaladtunk már a széles főúton, és csakhamar a Ko­rai-szakaszhoz érkeztünk. A katonák a hóárkokban vára­koztak. A zászlós észlelései­ről jelentett, és megjegyezte, az az érzése, hogy a háta mögé orosz csapatok szivá­rognak, és őt elszakítják a századtól. —Az nem lehet! Meg Jakuts is ott figyel a dombon. Az nem egykönnyen esik fogságba! — Jakuts már nincs ott! — Mi az? Mikor ment el? — Ezelőtt tíz perccel. Két német katona felszedte a hír­adás szálait, eszközeit, és el­fújta őket a szél. —A százados nem hagyott üzenetet? — Nem! Gondolkodóba ejtett Ja­kuts távozása. „Állásainkat fel kell adnom. Az ellenség túlereje elviselhetetlen. Fé­lek, hogy embereim a tegna­pi harci cselekmények után összeroppannak. ” Sivít a golyó. Dörömböl, vakog, pattog, koppan, re- peszti a dobhártyát. Összeom­lással fenyegeti az idegrend­szert. Lassan géppé válik az ember: tölt, lő, ürít. A refle­xek munkája ez! Az értelem már sírba feküdt! Meddig bír­hatjuk? Jelentenem kellene az ezredes úrnak, hogy feladom állásainkat. De hogy tegyem? „Puskatussal is vissza kell verni” az erős, győzelmektől lelkesült orosz sereget! (Folytatás csütörtökön) 1996. március 12., kedd kossuthi Katona Tamás politizálásnak — még a keresz­tény kurzus értelmezésében is — megvannak a maga logikai és eszmei határai. Különben a polgári liberális eszmék nem újsütetűek, hiszen 1848, a kos­suthi eszmék is hasonló alapo­kon álltak! Pontosan ez az az eszmekor, ami még ma is él, és ennek az értéknek a védelmé­ben emelt szót az MDNP, pon­tosan ennek az eszmekömek az alapján politizál. — Végül is mi volt az, ami elhangzott az országos választ­mányon, hogy ilyen nagy port vert fel? “ Szabad Gyuri bácsi beszé­de alatt valaki azt kiabálta köz­eszmék” be, hogy: „Mit akar itt ez a vén zsidó?” — Vadul hangzik... — Az is! —Végtére a liberális eszmék — a polgári jelző használata nélkül is — polgári ideológiai alapokon állnak. Igaznak tart­ja ezt az állítást, képviselő úr? — Igen, igaznak. — Ebben az esetben elkép­zelhetőnek tartja, hogy a ké­sőbbiekfolyamán alakulhat egy SZDSZ—MDNP koalíciós kor­mány? — Nem, semmi esetre. En­nek nem elvi okai vannak, ha­nem gyakorlatiak. Ha csak a helyi — tehát a kerületi — ön- kormányzati szintű gyakorlatot és tapasztalatot veszem figye­lembe, akkor be kell látnom, hogy sokkal inkább együtt tu­dunk dolgozni az MSZP-vel, az MSZP-s képviselőkkel, mert az SZDSZ-es képviselők minden javaslatunkat eleve és szinte „hivatalból” megkontrázzák... — Milyennek látja a politi­kai térkép további alakulásá­nak feltételeit? — Jó úton haladunk ahhoz, hogy tisztább kép alakuljon ki a politika frontvonalán. A zűr­zavarnak egyszer már véget kell érnie. Csak azt ne kérdez­ze, hogy mikor... Szakadások * vagy tisztulások? Bürget Lajos jegyzete Aki a pártok történetét fi­gyelemmel kíséri, az minden esetben a szakadások folya­matát is tanulmányozhatja. Nincsen ez másként nálunk sem, ahol ez a folyamat lénye­gében teljesen természetes. A rendszerváltás során született gyűjtőpártok szükségszerű változásokon mennek át, de a többi látszólag homogénnek tűnő politikai csoportosulás­ról is kiderül: az érdekek, né­zetek, árnyalatok sokkal gaz­dagabbak annál, amit az egy­kor tömörülök első lelkesedé­sükben hinni mertek. A relatíve fiatal magyar de­mokrácia még sokáig alaku­ló, forrongó lesz. Az elmúlt alig fél évszázad kevés volt ahhoz, hogy a különböző po­litikai érdekcsoportok ponto­san megtalálják helyüket, meghatározzák magukat. Az útkeresés a pártok esetében azt jelenti hát, hogy az ott tömörülő — első lelkesedés­től hajtott — tagság a minden­napi események, a gazdasági és társadalmi mozgások hatá­sára ráébred: nem ilyen lovat akartam. így aztán a sejtosz­tódásnak megfelelően szapo­rodnak a plattformok, frakci­ók, csoportok, alakulnak pár­tok, jelennek meg a pilla­natnyi sehová nem tartozók. Mindez elsősorban az aktí­van politizálókat, a politikai elitet alkotók viszonylag szűk körét érinti. A kisember, aki nálunk még mindig inkább a politika elszenvedője sem­mint alakítója, jószerével nyo­mon se tudja követni a pártok belső ügyeit. Nem, mert ezek mögül ma még nem világlik ki lényeg, elsősorban presz­tízscsatának tűnnek, a kiválá­sok, a szakadások, osztódá­sok, eltávolodások és közele­dések mögül nem bontakozik ki program, ami érthetővé tenné, miért jobb az egyik, mint a másik. A szociális, keresztény, keresztény-nemzeti, nemzeti- liberális, keresztény-szociá­lis, überál-szociaüsta, keresz­tény konzervatív, keresztény- liberális, polgári, konzervatív polgári meghatározások in­kább jelszószerűek semmint tartalmiak. A legszomorúbb, hogy az ilyen célokat hirdetők maguk sem tudják pontosan kifejteni, hogy mit fed az álta­luk elkövetett irány, miben tér el a másik, hasonlót megfogal­mazó tanaitól. Hiába, a de­mokrácia már ilyen, kicsit bo­nyolult abban az időszakban, amikor fel akar cseperedni. így aztán nem szabad túl komolyan venni a túldimen- zionáltan tálalt pártügyeket, mert azok valamilyen tisztu­lást sejtetnek. Rendeződnek a frontvonalak, a célok egyér­telműbbé válnak, kiderül, hol ki milyen erős, az sem marad rejtve, hogy erőszakos akar­notok vagy pragmatikus el­mék jutnak-e nagyobb sze­rephez. Tulajdonképpen logi­kus, hiszen a döntő ütközetre már kész csapatoknak kell ki- állniuk. Talán addigra a maj­dani választó is el tud igazod­ni az új felálláson. A politológusok vélemé­nye szerint Magyarország is a kétpólusú demokrácia felé tart, ahol a jobb- és baloldali váltógazdálkodás lesz a jel­lemző. A polarizálódásnak vannak jelei, de ma több az osztódás mint az együttmű­ködés. Tudomásul kell ven­ni, minden szülés fájdalmas. Ha lehet valamit kívánni az az: legalább a csecsemő le­gyen egészséges.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom