Új Kelet, 1996. március (3. évfolyam, 52-76. szám9
1996-03-09 / 59. szám
Tengerentúli piacok Bürget Lajos A közelmúltban lehetőségem nyílt arra, hogy beszélgessek Csikán Andrással, a Hollóházi Porcelángyár kereskedelmi igazgatójával. A téma a külpiac volt. Partnerem említette, egyre jobban betörnek az amerikai piacra, áruik jelen vannak, ottani képviselőjük sikerrel helyezi el a híres gyár kézimunkával készült remekeit. Aztán hozzátette: ha mindent, amit gyártanak, kiszállítanának, az is csak csepp lenne a tengerben, a mérhetetlenül nagy amerikai piacon szinte elveszne a nálunk talán soknak mondott áru. Mindez megegyezett azzal, amit korábban Keszthelyi Péter, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara nemzetközi igazgatója mondott akkor, amikor kifejtette: a magyarárualapok kicsik, így a hatalmas amerikai piacon jószerével meg sem látszik exportjuk hatása. Miután mindketten a téma jó ismerői, nincs ok kételkedni abban, amit mondtak. Felmerül viszont a kérdés: mi a teendő? A magyar gyártókapacitást ismerve forradalmi változásra van kilátás. Lemondani az amerikai piacról viszont oktalanság lenne. Marad a kiváló, egyedi minőséget jelentő áruk kínálata. Mert kereslet van, és ha abból indulunk ki, nem nekünk kell meghódítani az USA minden piacát, akkor a kis tételek is komoly lehetőséget kínálnak. Vegyük azt, hogy tudunk olyan terméket kínálni, ami speciális. Porcelánt, cipőt, konzervet, számítógépes szoftvert, művészeink egyedi alkotásait, élelmiszert, műszereket, találmányokat — hogy csak néhányat említsek. Anyagi és szellemi terméket. Ha csak megyénket, Szabolcs-Szatmár- Bereget nézzük, máris tudunk példákat hozni. Ha exportnak fogjuk fel az idegenforgalmat, mert az, hiszen már itthon eladjuk a külföldinek élelmiszerünket, szállásainkat, látnivalóinkat, akkor kiderül: van mit keresni. Nem kell versengenünk a japánokkal, nem kell azt hinni, hogy gazdasági jó hírünk a szállított termék mennyiségétől függ. Mindebből viszont következik, csak a minőség eladható. Csak a legjobbnak van piaca. De annak van. Ha lehetőségeinket reálisan értékeljük, a minőséget illetően a min- denséggel mérjük magunkat, akkor a kevés magyar áru is rangot jelent majd a tengeren túl. Nekünk nem a tömegáruval, hanem a speciálisan jóval kell jelentkeznünk. Mert itt is igaz: néha a kevesebb a több. ÚJ KELET 1996. március 9., szombat Portré Még ma sem a tiizépes Kovács Lászlót látják benne Esténként mesét játszik gyermekeinek 5 Kozma Ibolya A menedzserzakóban, szoros nyakkendőben, sípoló mobiltelefonnal tüsténkedő, fontoskodó arcú üzletember látványa már-már unalmasnak, néha visszataszítónak tűnik. Közvetlen környzetünkben is tapasztalhatjuk, hogy régi ismerőseink, barátaink hogyan válnak kitartásukkal sikeressé. Közben azonban egyre távolodnak tőlünk, s azon gondolkodunk, hová tűnhetett belőlük a régi társ, a régi barát, akivel egy sör mellett órákat lehetett beszélni filmekről, könyvekről vagy nosztalgiázni az elmúlt idők emlékeiről. Mostanában viszont a hajdani cimbora hajnaltól dolgozik és esténként sokáig marad hivatalában, gyakran még haza is visz munkát. Ideges, feszült, örökké rohan. Majd negyvenévesen átesik az első inkfartuson. Néhány év múlva a másodikon. Megállás nincs! A pénz mindenekelőtt! Aki egyszer megáll, elveszett. Az üzlet világába nehéz bekerülni, de kijutni sem könnyű belőle. Ám az üzlet világában bizonyára vannak olyanok is, akiknek sikerül önmaguk maradni. Húszegynéhány éve az akkor középiskolás Kovács Laci gyakorta bemutatta legújabb pantomimszámait, nemcsak társai, de tanárai kedvtelésére is. A nyíregyházi Zrínyi gimnázium Zig-zug Színpada és a pantomimcsoport foglalkozásai töltötték ki életét. Mesterei, barátai— í talán sokáig ő maga is — úgy gondolták, hogy művészi pálya vár rá. Ma üzletember, a nyíregyházi Kovács Tüzép tulajdonosa. Élete, munkája, viszonya az emberekhez mutatja, nem csak az üzlet világában él. Elfoglaltsága mellett megőrizte emlékeit, baráti kapcsolatait és jó kedvét. — Akik ismertek régen, most, két évtized elteltével még mindig nem a tiizépest látják bennem — mondja Kovács László. — Nekem sikerült azonosulni a pantomimmel. A pantomim a világ utánzása, némajáték. Egy kicsit balett, egy kicsit cirkusz és költészet. A mi gimnáziumi éveinknek a Zig-zug Színpad volt a bölcsője. Itt egymásra talált harminc zrínyis diák, és avantgárdnak számító darabokat adtunk elő. Országos elismeréseket szereztünk, amatőr irodalmi színpadok versenyein első helyezéseket nyertünk. Jó néhány tévéfelvételt készítettek előadásainkról. Csodálatos közösség alakult ki, igazi csapat- szellem. Olyan, amiben kiteljesedhettek az emberi érzések, és őszintén lehetett megnyílni a másik előtt. Ilyen közegben jó dolgozni. Nincs áskálódás, harag, szurkapiszka. Abban az időben az óráimat igazítottam a próbákhoz, a fellépésekhez. Tanáraim nagyszerűen tolerálták ezt. Aztán a színpad megszűnt, a pantomimcsoport viszont sokáig fennmaradt. Még évekig visszajártam a Zrínyibe, majd két jó barátom által a tanárképző főiskola berkeiben élt tovább a pantomim. — Mihez kezdett az érettségi után? — A mestereim biztattak, ígéretesnek tartottak. A híres pantomimes, Karsai hívott Budapestre, azt mondta, rövid idő múlva engedélyt kapok és profiként dolgozhatok majd. Elmentem. Végül nem hozzá, hanem a Dominó együttesbe kerültem. Ott stúdiós lettem, de ugyanúgy dolgoztam, felléptem az előadásokon, mint bármely társam. A Dominó akkoriban nagyon sok fellépést szervezett, de a bevétel nagyon kevés volt. Állami támogatást nem kaptunk. A takarítástól a technikai beállításig minden a fellépő művészek feladata volt. Feszített ritmusban éltünk, amiben fellépések és buszozások váltották egymást. Én voltara az, aki mondta: „Jó, jó, gyerekek, ez a sok fellépés, de pénzt is szerezzünk már valamiből!” — Hogyan viszonyultak a szülei ehhez az életstílushoz? — A gimnáziumban lelkes nézőim voltak. Gondolták, majd csak kinövöm a művészkedést. Egyetlen gyerek vagyok a családban, édesapám és édesanyám is kereskedő. Azt elviselték volna, hogy kereskedő legyek, ha már ügyvéd nem lettem... Óvatosan befolyásoltak, a maguk módján. Remélték, lassan abbahagyom. Sosem felejtem el azt a napot, amikor apám először látogatott meg Budapestem. Olcsó albérleti szobában laktam. Vaságyon aludtam. Szegényes volt minden, de nekem megfelelt. Nem sokat tartózkodtam ott. Apám leült az ágyra. Láttam, mennyire meglepődött, de nem szólt semmit. Csak nézett maga elé, ám abban minden benne volt. Itthon úgymond polgári jólétben éltünk. Saját szobám volt. A Dominóban Köllő Miklós apám helyett apám volt. Olyan ajtókat nyitott meg előttem, ahová másként soha nem jutottam volna be. Színházakba voltam bejáratos. — Mégis úgy döntött, eljön... — A társaim azt mondták, nem fogom bírni az éhezést. Nem vagyok hozzászokva. Ennek ellenére volt alkalmam többször is kipróbálni. Sokat gondolkoztam azon, melyik utat válasszam. Tudtam, van bennem tehetség egy másik életre is, a szüleimtől „kereskedői vénát” örököltem. Éreztem, meg- állnám a helyem az üzlet világában is. Vonzott a művészet is. De rájöttem arra, hogy igazán kiemelkedő, sikeres és híres művészek csak kevesen vannak. A világhír nem mindenkinek adatik meg. Magyarország kicsi ország, kevés remény van arra, hogy valaki világhírűvé váljon. Attól féltem, hogy a pantomim is egyfajta rétegművészet... A mestereim biztattak, jónak, tehetségesnek tartottak. Figyeltem példaképeim életútját. A pénz a művészeknél is meghatározó szempont. Elképzeltem, milyen út áll előttem, ha a művészetet választom: évekig tartó gyakorlás és szegénység: És nem biztos, hogy valaha is eljutok a csúcsra. Nem biztos, hogy egyszer, sokévi kitartás és szorgalom után majd úgy érezhetem: megérte. Nekem nem számított a pénz. Hatodrangú ember is szívesen lettem volna egy társulatban, ha megtaláltam volna azt, amit keresek. Mindig olyan közösségbe vágytam, ahol kinyílhat az ember a másik előtt. Ezt kétévi profimunka után már nem találtam. Hazajöttem. Érdekes az élet. Nagyon jól emlékszem arra az estére, amikor Köllő egy előadás után mindenkinek tenyérből jósolt. Nekem azt mondta, kettősséget lát az életemben. Művészetet és valami mást. Kifejezte azt is, hogy hamarosan eldől, melyiket választom. Úgy jósolta, nem maradok a csoportban és sikeres leszek. —Mihez kezdett, miután hazajött? — Az akkori idők divatos szakmáját kezdtem tanulni, elektronikai. műszerész szakra jelentkeztem. A két év alatt kiderült, ez mégsem az a szakma, amivel foglalkozni szeretnék. Pénzt sem tudtam volna szerezni belőle. A jövő szakmáját tanultam ugyan, de én a jelenben akartam jól élni. Akkoriban egy hatalmas csirkefarmra hívtak telepvezetőnek. Jó állásnak ígérkezett, de nem vállaltam. Apámmal vállalkozásba kezdtünk. Úgy gondoltuk, építőanyag-kereskedelemmel foglalkozunk. Édesapámnak tagadhatatlanul érzéke volt az üzlethez, így olyan dologba kezdhetett ő is, amihez a legjobban értett. Nyíregyházán, a városon kívül volt egy kertünk, elkezdtük kiszedni a gyümölcsfákat. Együtt cementeztünk, betonoztunk, szinte mindent mi csináltunk. Elkészítettük az épületeket. Óriási munkával és erőfeszítéssel. Figyeltem az akkori építőanyagkereskedéseket. nem úgy foglalkoztak az ügyfelekkel, ahogy kellett volna. Úgy gondoltam, van esélyünk. Mire indíthattuk az üzletet, apám elkeseredett. Minden pénzét beleadta, amit egy életen át gyűjtött, s megijedt, hogy vége, nem sikerül. Hosszú időn át én tartottam benne a lelket. Ez a vállalkozás a hitre épült, arra, hogy végig tudjuk vinni, hogy meg tudjuk csinálni. Tizenöt—tizenhat év távlatából tudom, nem volt rossz az elképzelés. Természetesen nagyon sok gyerekbetegségünk van még, amit ki kell nőnünk. De ilyenek mindenhol vannak. Olyan csapattal dolgozom már 5—6 éve, amely tagjaival jó együtt lenni. Olyan közösség alakult ki, amire mindig vágytam. Ahol mindenki teljes ember lehet. Nyugodt, közvetlen és őszinte. Ahol dolgozhat, kiteljesedhet és önmagát adhatja, a maximumot hozhatja ki magából. Ahol nincs áskálódás, harag, ahol szeretik egymást az emberek. Én mindig ilyen csapatot kívántam magam köré a Zig-zug Színpad berkeiben, a gimnáziumi pantomimcsoportban és a D.ominóban is. — Építőanyag-kereskedelemmel nagyon sokan foglalkoznak mostanában. Óriási a piaci verseny. Hogyan tudnak fennmaradni? — Ez a hosszú tél „megfogott” minket, s alig várjuk már, hogy tavaszodjon. Az első napsütéses nap után már jönnek a megrendelők, a vásárlók. A múlt évben nagyon sokan építkeztek, ez számunkra is kedvező volt. Meg kell említenem, hogy a Kovács Tüzép nem egyedül magam vagyok. Nagyon sokat segít a feleségem és az édesanyám is. — A gyerekeiről még nem mesélt. — Büszkén mondhatom, hogy a fiam és a lányom is nagyon jó mozgású gyerek. A fiam nyolcéves, úszik, karatézik, néha együtt tréningezünk. A pantomim néhány elemére már megtanítottam, mert nagyon érdeklődött. A hétéves lányom is vevő ezekre a dolgokra. Az esti mesét gyakran el is kell játszanom. — Ha néhány év múlva ők is választás elé kerülnének, mint húsz évvel ezelőtt ön, befolyásolná őket? — Semmiképpen. Azt szeretném, ha végégjámák azt az utat, amit én is. Tapasztalják meg azt, amit én, s azután ők, maguk döntsenek. A maguk szerezte tudással és felelősséggel kell választaniuk. — Ennyi év után hogy érzi, jól döntött húszegynéhány évvel ezelőtt? — A barátaimmal gyakran összejárunk és beszélgetünk. Ők azt mondják, tíz év után sem változtam meg. Az vagyok, aki régen, nem csak üzletember. Nekem sokat számít, hogy találkozzak a régi ismerőseimmel, hogy őszintén beszélgessünk és hogy este együtt legyek a családommal. Ha a régi barátaim is úgy vélik, az a Kovács Laci vagyok, akkor nincs mit megbánnom.
