Új Kelet, 1996. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-26 / 48. szám
Falujáró ÜJ KELET Kilencvenöt évesen Etelka néni és a dédunoka Vámosoroszi legidősebb állampolgára a kilencvenöt éves Torna Józsefné. A századunkkal majdnem egyidős Szabó Etelka élénken emlékszik életére, és azt szívesen elmondja a vendégnek is. — Fehérgyarmaton születtem én, de az uram hozott ebbe a faluba, másképp nem jöttem volna. Gazdálkodó volt az apám, az öt testvéremmel mi is hamar rászoktunk a munkára. Még iskolába jártam, amikor már szedtem a markot apám után. Nem fáradtam el sohasem, amíg szülőm megkalapálta a kaszát, addig is elmentem szedret szedni. Aztán sok évre itt maradtunk anyámmal a testvéreimmel, mert apám még az első háború előtt elment Amerikába pénzt keresni, hogy abból is földet vegyen. Amikor hazajött, én már egész nagyocska lány voltam, másképp libbent rajtam a pendely, mint annak előtte, aztán szégyelltem magamat egy idegen ember előtt, nem akartam szóba állni apámmal. Elbújt szegény a szekérszínbe, onnan nézett, hogy gyönyörködjön nagyra nőtt lányában, mert a többiek nem féltek tőle, csak én. Na, meg is lett a foganatja, mert amikor mentünk a mezőre és valami nehéz munka következett, amerikásan biztatott, egyre csak monda, hogy: harihopp! harihopp! Nem kellett volna engemet „isztikélni”, dolgoztam én anélkül is, mert nem udvarolt nekem senki, nem voltam én azzal elfoglalva. Amikor a lánytestvéreimnek már volt vőlegénye, bekötött fejjel jártak anyámmal együtt, ha mentünk a templomba vagy valami ünnepségre. Nekem nem engedte apám bekötni a fejemet, mert az volt a jel, hogy lássák, még nincs jegyesem, eladósorban vagyok. Járt a fiútestvéreimhez egy csizmadiasegéd, aztán egyre többet jött, nézegetett-nézege- tett, majd odaállt apám elé, hogy megkérje a kezemet. Igaz, én adtam neki a bátorságot hozzá, mert már előtte beleegyeztem titokban, hogy a felesége leszek. Jó ember volt az én uram, megvoltunk békésen, amíg meg nem halt. Azzal egyszerre iparosfeleség lettem, ahogy férjhez mentem, de nyáronként csak parasztasszony lett belőlem, mert akkor még a mesterembereknek is kapálni, kaszálni kellett. Most már itt élek az öt közül az egyik unokámmal, mert a három fiam is mind meghalt, és várom, hogy a kilenc dédunoka is meglátogasson. Fázom már kimenni meg az unoka sem enged, nehogy elessem a síkon. Pedig nem imbolygók én, mert nem szedek semmi gyógyszert, nehogy ártson. Ma olvastam egy százéves asszonyról az újságban, de azt olyan vénnek láttam, hogy én sokkal fiatalabb vagyok, és biztos, hogy még öt év múlva is jobban nézek ki. „Lendültem, amit lendültem” Nehezen szerzett föld Amikor egy-egy kisgazda politikus jön a megyébe, sokan felkeresik, hogy panaszukat elmondják. Vámosorosziból is sokan megjelennek az ilyen fórumokon, hogy elmondják, jogos tulajdonukat sem tudják megszerezni a helyi tsz-vezetők csalárdsága miatt. — Legutóbb Tunyogmatol- cson találkoztunk, amikor a földművelési államtitkár ott volt — fogadott Páti Sándor ötvenhét éves gazda. — Amikor jött a „papírozás”, másfél évig ment a huzavona, mert a törvényt nem akarták végrehajtani. A rongy földet akarták adni az elvett jó helyett, de már abba is belenyugodtam, csak legyek a magam ura. — Akkor most már visszakapta a földjét. — Boncos dolog az még mindig. Egy táblában vagyunk többen is, de mások nem hajlandók mérni, így meg nem kerülhet a nevemre. Nehezen szerzett föld ez máris, de még ennél is nagyobb gond, hogy nehezen művelhető, mert sovány gyepet, szántót kaptam, amit trágyázni kell, hogy jól teremjen. — Gondolom, ezt már megkezdte... — A kezdés már megindult, de még úgy áll a vetésforgó, hogy évente tíz—tizenöt jószágnak megtermelem a szálastakarmányt, a tengerit, a búzát. Rengeteg munka van ennyi lábasjószággal, de összefogunk a rokonsággal, aztán csináljuk, mert másképp nem él meg a paraszt. — Ha így is megél... — Amíg traktoros voltam a téesznél, addig sem boldogultam jobban. Amióta otthagytam a közöst, lendültem, amit lendültem. Aki nem hajítja el falun a villanyelet, ha nehezen is, de megél, aztán nem parancsol neki más, csak az időjárás. Egyszer valami sikerül / L _______ú Ál talános iskolai tanulmányai után kereskedő szeretett volna lenni Szaniszló Mária. Ezzel szemben nőiruha-készítő szakra vették fel a szakmunkásképzőbe. A szakmunkás-bizonyítvány megszerzése után dolgozott egy darabig a háziipari szövetkezetnél, majd munkanélküli lett. Most abban reménykedik, hogy egyszer neki is sikerül valami! Addig is üzletkötéssel próbálkozik, fontolgatja a továbbtanulást és tesz-vesz a ház körül. Az oldalt írta és a felvételeket készítette: Aradi Balogh Attila 1996. február 26., hétfő A közel hatszázlelkes település valamikor fontos útkereszteződés, árumegállító joggal felruházott vámszedő hely volt. A 60- as években a téeszesítés a település közigazgatási „bekörzetesítés” miatt a lakosság egy része városokba költözött. A rendszerváltozást követően megindult a község infrastrukturális fejlődése. Ma a mezőgazdasági magángazdálkodással próbálkoznak többen, mert a tsz csak kevés embernek ad munkát, és a fehérgyarmati gyárak is csak néhány vámosoroszi lakost foglalkoztatnak. Az óvodások és a felső tagozatos iskolások a szomszédos Csaholcra járnak, míg az alsó tagozatosok helyben tanulnak. Néhány kereskedő és iparos tevékenysége jelenti a helyi szolgáltatást. Vámosoroszi Vége a tanulóévnek A polgármester úr Husztiné Gál Szilvia jegyzőnő társaságában A szatmári térség legfiatalabb polgármestere a vámosoroszi Végh Endre. A harmincéves faluvezető tiszteletdíjas, mert főállásban a tsz-ben a szakosított szarvasmarha-telepet irányítja. — Ebben a választási ciklusban, alig egy éve lettem polgármester—kezdte bemu- tatkozását Végh Endre. — Tősgyökeres oroszi vagyok, futballoztam is a helyi csapatban, sokat voltam az emberek között, gondolom, ezért választottak meg a falubeliek. — Milyen helyzetet örökölt? — Igaz, hogy sokat lépett előre Vámosoroszi az Antall- kormány idején, de üres kasz- szával kellett indulnunk. Behajtottam a kintlévőségeket, és az a hétszázezer forint segítette ki falunkat a nagyobb bajból. — Ezek szerint ma már jobb a helyzet? — A legfontosabb dolgokra van pénz, több pályázaton sikerült szerezni. Most már gondolhatunk a jövőre is. — És mire gondolnak? — Február végén meg lesz az a húszszemélyes busz, ami a szomszédos Csaholcra hordja majd ezután az óvodásainkat és a felső tagozatos iskolásainkat. Igaz, jövőre szeretnénk az iskoláskor előtti gyerekek foglalkoztatását helyben megoldani, mert az épület megvan hozzá. Tervezgetjük, hogy belépünk a falugondnoki rendszerbe is, azáltal a helyi idősekről is gondoskodhatunk. A szociális földprogramra is van előttünk példa a környező településeken, ezt is követendőnek tartjuk. Sok családnak nincs földje, a jövedelmük is kevés, de ezzel a megoldással az élelmiszerüket megtermelhetnék. Benősült a gazdaságba — Szükséges a fiatal erő egy ilyen gazdaságban — fogta marokra a villanyelet Bartha Zsolt az egyik vámosoroszi portán. — Amikor indult a kárpótlás, apósom ragaszkodott a földjéhez, vissza is szerzett vagy tizenöt hektárt. —Még szerencse, hogy nem húzódik a munkától. — Sonkádról nősültem, ebbe a faluba. Itt telepedtünk le, mert a feleségemet ide köti a munkahelye. Otthon apám mellett megszoktam a mező- gazdasági munkát, nem volt ismeretlen nekem az ilyesfajta tevékenység. Még két lovat is hoztam a nősüléssel a lányos házhoz, de azokat végül eladtam. Vettem viszont az MDF- akción egy MTZ traktort, aztán azzal már úgy-ahogy elboldogulok a kemény szatmári talajon. — Ezek szerint, ha hazajön, leveszi az egyenruhát, és irány a mező? — Mentőápoló a szakmám tizenhárom éve. Végigdolgoztam az egész megyét, amíg Fehérgyarmaton kaptam állandó munkát. Kell is egy kis kikapcsolódás a szolgálat letelte után, mert ami nekem vagy a kívülállónak érdekes napi munka, az sok esetben tragédia annak, akit kórházba szállítunk. —Ez a pihentető mezei munka jár-e anyagi haszonnal? — Ma a mezőgazdasággal csak a megszállottak foglalkoznak, mert a jövedelmezőség szinte egyenlő a nullával. A négy tehénnek meg a szaporulatának termeljük meg elsősorban a takarmányt. A tavalyi évben eladtunk kevés búzát meg almát is, abból talán kitelik az idei év termelési költsége. Aztán majd meglátjuk, mit hoz a ’96-os esztendő. F ólia, faiskola kicsiben Dísznövénykertésznek tanult Tiszabercelen Vajas Viktória, és helyreigazítja a hozzá nem értőt, aki azt mondja: ez a szakma az, amivel virágtermesztést folytathat valaki. Beletartozik ez is — helyesbít a lány —, de sok egyéb is a díszfatermeléstől a virágkötészetig. Erre vállalkozott most a családi portán Viktória, hogy hasznossá tegye magát: virágtálakat, koszorúkat, menyasszonyi csokrokat készít. Saját menyasszonyi virágcsokrát viszont nem magának készíti, mert az nem illik. Most még a virágot ő is veszi a munkájához, a forgalmazáshoz, de tervezi, hogy egy fóliát felállít a kertben, s a virágot és a dísznövényeket maga termeszti majd alatta. Egyelőre csak kicsiben. A többit meg majd ahogy az élet diktálja.