Új Kelet, 1996. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1996-02-26 / 48. szám

Falujáró ÜJ KELET Kilencvenöt évesen Etelka néni és a dédunoka Vámosoroszi legidősebb állampolgára a kilencvenöt éves Torna Józsefné. A száza­dunkkal majdnem egyidős Szabó Etelka élénken em­lékszik életére, és azt szí­vesen elmondja a vendégnek is. — Fehérgyarmaton szület­tem én, de az uram hozott ebbe a faluba, másképp nem jöttem volna. Gazdálkodó volt az apám, az öt testvéremmel mi is hamar rászoktunk a munkára. Még iskolába jártam, amikor már szedtem a markot apám után. Nem fáradtam el soha­sem, amíg szülőm megkalapál­ta a kaszát, addig is elmentem szedret szedni. Aztán sok évre itt maradtunk anyámmal a testvéreimmel, mert apám még az első hábo­rú előtt elment Amerikába pénzt keresni, hogy abból is földet vegyen. Amikor haza­jött, én már egész nagyocska lány voltam, másképp libbent rajtam a pendely, mint annak előtte, aztán szégyelltem ma­gamat egy idegen ember előtt, nem akartam szóba állni apám­mal. Elbújt szegény a szekér­színbe, onnan nézett, hogy gyönyörködjön nagyra nőtt lányában, mert a többiek nem féltek tőle, csak én. Na, meg is lett a foganatja, mert ami­kor mentünk a mezőre és va­lami nehéz munka követke­zett, amerikásan biztatott, egy­re csak monda, hogy: harihopp! harihopp! Nem kellett volna engemet „isztikélni”, dolgoztam én anélkül is, mert nem udvarolt nekem senki, nem voltam én azzal elfoglalva. Amikor a lánytestvéreimnek már volt vőlegénye, bekötött fejjel jár­tak anyámmal együtt, ha men­tünk a templomba vagy valami ünnepségre. Nekem nem en­gedte apám bekötni a fejemet, mert az volt a jel, hogy lássák, még nincs jegyesem, eladósor­ban vagyok. Járt a fiútestvéreimhez egy csizmadiasegéd, aztán egyre többet jött, nézegetett-nézege- tett, majd odaállt apám elé, hogy megkérje a kezemet. Igaz, én adtam neki a bátorságot hoz­zá, mert már előtte beleegyez­tem titokban, hogy a felesége leszek. Jó ember volt az én uram, megvoltunk békésen, amíg meg nem halt. Azzal egyszerre iparosfeleség lettem, ahogy férjhez mentem, de nyáronként csak parasztasszony lett belő­lem, mert akkor még a mester­embereknek is kapálni, kaszál­ni kellett. Most már itt élek az öt közül az egyik unokámmal, mert a három fiam is mind meghalt, és várom, hogy a kilenc déduno­ka is meglátogasson. Fázom már kimenni meg az unoka sem enged, nehogy elessem a síkon. Pedig nem imbolygók én, mert nem szedek semmi gyógyszert, nehogy ártson. Ma olvastam egy százéves asszonyról az új­ságban, de azt olyan vénnek láttam, hogy én sokkal fiatalabb vagyok, és biztos, hogy még öt év múlva is jobban nézek ki. „Lendültem, amit lendültem” Nehezen szerzett föld Amikor egy-egy kisgazda politikus jön a megyébe, sokan felkeresik, hogy panaszukat elmondják. Vámosorosziból is sokan megjelennek az ilyen fórumokon, hogy elmondják, jo­gos tulajdonukat sem tudják megszerezni a helyi tsz-vezetők csalárdsága miatt. — Legutóbb Tunyogmatol- cson találkoztunk, amikor a földművelési államtitkár ott volt — fogadott Páti Sándor ötvenhét éves gazda. — Ami­kor jött a „papírozás”, másfél évig ment a huzavona, mert a törvényt nem akarták végre­hajtani. A rongy földet akar­ták adni az elvett jó helyett, de már abba is belenyugod­tam, csak legyek a magam ura. — Akkor most már vissza­kapta a földjét. — Boncos dolog az még mindig. Egy táblában va­gyunk többen is, de mások nem hajlandók mérni, így meg nem kerülhet a nevemre. Nehezen szerzett föld ez már­is, de még ennél is nagyobb gond, hogy nehezen művel­hető, mert sovány gyepet, szántót kaptam, amit trá­gyázni kell, hogy jól terem­jen. — Gondolom, ezt már meg­kezdte... — A kezdés már megindult, de még úgy áll a vetésfor­gó, hogy évente tíz—tizenöt jószágnak megtermelem a szálastakarmányt, a tenge­rit, a búzát. Rengeteg munka van ennyi lábasjószággal, de összefogunk a rokonság­gal, aztán csináljuk, mert másképp nem él meg a pa­raszt. — Ha így is megél... — Amíg traktoros voltam a téesznél, addig sem boldogul­tam jobban. Amióta otthagy­tam a közöst, lendültem, amit lendültem. Aki nem hajítja el falun a villanyelet, ha nehezen is, de megél, aztán nem paran­csol neki más, csak az időjá­rás. Egyszer valami sikerül / L _______ú Ál talános iskolai ta­nulmányai után kereske­dő szeretett volna lenni Szaniszló Mária. Ezzel szemben nőiruha-készítő szakra vették fel a szak­munkásképzőbe. A szak­munkás-bizonyítvány megszerzése után dol­gozott egy darabig a há­ziipari szövetkezetnél, majd munkanélküli lett. Most abban reményke­dik, hogy egyszer neki is sikerül valami! Addig is üzletkötéssel próbálko­zik, fontolgatja a tovább­tanulást és tesz-vesz a ház körül. Az oldalt írta és a felvételeket készítette: Aradi Balogh Attila 1996. február 26., hétfő A közel hatszázlelkes telepü­lés valamikor fontos útkereszte­ződés, árumegállító joggal felru­házott vámszedő hely volt. A 60- as években a téeszesítés a település közigazgatási „bekörzetesítés” miatt a lakosság egy része városokba költözött. A rendszerváltozást követően megindult a község infrastruk­turális fejlődése. Ma a mezőgazdasági magángazdálkodással próbálkoznak többen, mert a tsz csak kevés embernek ad munkát, és a fehérgyarmati gyárak is csak néhány vámosoroszi lakost foglalkoztatnak. Az óvodások és a felső tagozatos iskolások a szom­szédos Csaholcra járnak, míg az alsó tagozatosok helyben tanulnak. Néhány kereskedő és iparos tevékenysége jelenti a helyi szolgáltatást. Vámosoroszi Vége a tanulóévnek A polgármester úr Husztiné Gál Szilvia jegyzőnő társa­ságában A szatmári térség legfia­talabb polgármestere a vá­mosoroszi Végh Endre. A harmincéves faluvezető tisz­teletdíjas, mert főállásban a tsz-ben a szakosított szar­vasmarha-telepet irányítja. — Ebben a választási cik­lusban, alig egy éve lettem polgármester—kezdte bemu- tatkozását Végh Endre. — Tősgyökeres oroszi vagyok, futballoztam is a helyi csapat­ban, sokat voltam az emberek között, gondolom, ezért vá­lasztottak meg a falubeliek. — Milyen helyzetet örö­költ? — Igaz, hogy sokat lépett előre Vámosoroszi az Antall- kormány idején, de üres kasz- szával kellett indulnunk. Behaj­tottam a kintlévőségeket, és az a hétszázezer forint segítette ki falunkat a nagyobb bajból. — Ezek szerint ma már jobb a helyzet? — A legfontosabb dolgok­ra van pénz, több pályázaton sikerült szerezni. Most már gondolhatunk a jövőre is. — És mire gondolnak? — Február végén meg lesz az a húszszemélyes busz, ami a szomszédos Csaholcra hord­ja majd ezután az óvodásain­kat és a felső tagozatos isko­lásainkat. Igaz, jövőre szeret­nénk az iskoláskor előtti gye­rekek foglalkoztatását hely­ben megoldani, mert az épü­let megvan hozzá. Tervezget­jük, hogy belépünk a falu­gondnoki rendszerbe is, az­által a helyi idősekről is gondoskodhatunk. A szo­ciális földprogramra is van előttünk példa a környező településeken, ezt is kö­vetendőnek tartjuk. Sok családnak nincs földje, a jövedelmük is kevés, de ezzel a megoldással az élel­miszerüket megtermelhet­nék. Benősült a gazdaságba — Szükséges a fiatal erő egy ilyen gazdaságban — fogta marokra a villanyelet Bartha Zsolt az egyik vá­mosoroszi portán. — Amikor indult a kárpótlás, apósom ra­gaszkodott a földjéhez, vissza is szerzett vagy tizenöt hektárt. —Még szerencse, hogy nem húzódik a munkától. — Sonkádról nősültem, ebbe a faluba. Itt telepedtünk le, mert a feleségemet ide köti a munkahelye. Otthon apám mellett megszoktam a mező- gazdasági munkát, nem volt ismeretlen nekem az ilyesfaj­ta tevékenység. Még két lovat is hoztam a nősüléssel a lányos házhoz, de azokat végül elad­tam. Vettem viszont az MDF- akción egy MTZ traktort, az­tán azzal már úgy-ahogy elbol­dogulok a kemény szatmári talajon. — Ezek szerint, ha hazajön, leveszi az egyenruhát, és irány a mező? — Mentőápoló a szakmám tizenhárom éve. Végigdolgoz­tam az egész megyét, amíg Fe­hérgyarmaton kaptam állandó munkát. Kell is egy kis kikap­csolódás a szolgálat letelte után, mert ami nekem vagy a kívülállónak érdekes napi munka, az sok esetben tragé­dia annak, akit kórházba szál­lítunk. —Ez a pihentető mezei mun­ka jár-e anyagi haszonnal? — Ma a mezőgazdasággal csak a megszállottak foglal­koznak, mert a jövedelmező­ség szinte egyenlő a nullával. A négy tehénnek meg a sza­porulatának termeljük meg el­sősorban a takarmányt. A ta­valyi évben eladtunk kevés búzát meg almát is, abból ta­lán kitelik az idei év termelési költsége. Aztán majd meglát­juk, mit hoz a ’96-os eszten­dő. F ólia, faiskola kicsiben Dísznövénykertésznek tanult Tiszabercelen Vajas Vik­tória, és helyreigazítja a hozzá nem értőt, aki azt mond­ja: ez a szakma az, amivel virágtermesztést folytathat valaki. Beletartozik ez is — helyesbít a lány —, de sok egyéb is a díszfatermeléstől a virágkötészetig. Erre vál­lalkozott most a családi portán Viktória, hogy hasznos­sá tegye magát: virágtálakat, koszorúkat, menyasszonyi csokrokat készít. Saját menyasszonyi virágcsokrát vi­szont nem magának készíti, mert az nem illik. Most még a virágot ő is veszi a munkájához, a forgalmazáshoz, de tervezi, hogy egy fóliát felállít a kertben, s a virágot és a dísznövényeket maga termeszti majd alatta. Egyelőre csak kicsiben. A többit meg majd ahogy az élet diktálja.

Next

/
Oldalképek
Tartalom