Új Kelet, 1996. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-27 / 49. szám
UJ KELET ■ & «! Múlt és jelen 1996. február 27., kedd 7 Jeles napok Húshagyókedd és hamvazószerda Ma, húshagyókedden véget ér a farsangi móka. Ezen a napon a katolikusok elhagyják a húsevést. A néphagyomány szerint a férfiak ekkor nem a lányokkal, hanem a menyecskékkel mennek táncba, mert másként nem nő nagyra a kender. Szokás volt fűzfavesszőből gúzst kötni, míg a gazda dolgozott, a fia kérdezgette: mit kötsz, mit kötsz? „Kígyónak, békának a száját, verebekét, egerekét, minden kártevőét” — felelgette az apja, hogy elűzzék a háztól a csúszómászókat, a rágcsálókat. Amikor a kassal elkészült, megették a lábasból a köleskása vacsorát, a maradékot fazekastól kiszárították a kemencében, beletették a gúzst, kölesmagot szórtak rá és tavasszal abból vetettek. Somogybán tyúkot öltek, hogy ne kaparjon szárnyas a kertben. Úgy hitték, hogy ha a lábával együtt ültetik ki a káposzta palántákat, az bizonyosan megfogan. Megyénkben is igen gazdagon találunk húshagyókeddi babonákat. Luby Margit gyűjtéséből tudjuk, hogy ostort cserdítve, kolomppal „landagolva” a tunyogi, ma- tolcsi legények odagyűltek azokhoz a házakhoz, ahol hajadon lány élt. „Húshagyó, húshagyó! Itt maradt az eladó!” — csúfságolták, mert szégyen volt farsang végén is pártában maradni. Számosszegen sem menekültek meg a lányok: három legény lányruhát öltve minden lányos házba bement és sírva borultak a hajadonok nyakába: jaj, mán megint itt maradtunk — sirámolták. Hagyományosan rétest, fánkot sütöttek, hogy a kendert ne veije fel a gaz, és kolbászt is sütöttek a csú- szók csípése ellen. Hamvazószerda vagy böjtfogadó követi a húshagyó- keddet. Ekkor kezdődik a húsvétig tartó negyvennapos nagyböjt. Ez a vallási előírás többek közt arra szolgált, hogy testileg, lelkileg megtisztítsa az embereket. A nap a hamvazkodás szokásáról kapta a nevét: az előző évben megszentelt barka hamuját is megszenteli a pap, s azzal keresztet rajzol a hívők homlokára. Falun szokás volt, hogy a férfiak hamuba mártott kővel megdörzsölték a nők és a gyerekek homlokát. Az asszonyok ilyenkor nem sütöttek kenyeret, a gazda nem fogta be az ökröt, mert a jószág megdögölne. Úgy tartották, hogy aki ezen a napon fánkot vagy zsíros ételt eszik, azt elviszi a csonkaördög. (A hamvazószerdától vasárnapig tartó napokat hívták csonkahétnek vagy semmihétnek.)'Ám házépítéshez kiváló fát lehetett vágni ezen a szerdán, ugyanis az nem korhadt el. t. m. i. Gáli Gábor festőművész alkotásaiból nyílt kiállítás a mátészalkai szatmári Múzeumban. “A Lélek Ébredése” címet viselő tárlat március négyig hétköznap reggel nyolctól délután négyig, hétvégén tíztől tizenöt óráig tekinthető meg a múzeum földszinti kiállítótermében. G. B. Shaw: Szent Johanna—Premier a Móricz Zsigmond Színházban Rettegve a prófétáktól Korának talán legmodernebb drámaírója volt G. B. Shaw, ugyanis nem volt hajlandó sodortatni magát az éledő és világot „lenyűgöző” izmusoktól, ő drámákat írt — méghozzá olyanokat, amelyekhez jóformán ma sem kell igazán hozzányúlniuk a dramaturgoknak, mert ma is életképesek. Úgy ismerte a színház műfaját, hogy adott esetben még az instrukciói is „színpadképes” szövegrészekként használhatók. Egyszer Shaw úgy nyilatkozott, hogy kétféle drámát írt: a pénz kedvéért a sikereseket és önmaga kedvtelésére a bukottakat. A Szent Johanna esetében nem tudni, melyik kategóriára gondolt, de gyanítható, hogy a másodikra — és csodák csodája ez a műve mindmáig óriási sikereket arat, és remekebbnél remekebb előadások írott alapanyaga. A darab rengeteg gondolati síkon mozog. Megválaszolt, megválaszolatlan és megválaszolhatatlan kérdések igazgyöngyeit fűzi fel az író a cselekmény ragyogó fonalára, miközben úgy alkottat véleményt a nézővel, hogy még a megválaszolt kérdéseket is körüljáratja vele. Nem hangzanak el a valódi igazságot érintő szentenciák és minden „piedesztálos kijelentés”, vagy „hivatalos kinyilatkoztatás” önmaga kritikája — adott esetben gúnyrajza. Az igazság —• a teljes igazság — nem földi eredetű. Nem is lehet az, hiszen ilyen nem is létezik, mert csak egyének, csoportok érdekigazsága lehet. Aki elvonatkoztatja magát ezektől az „elvárt” igazságoktól, az nem számíthat másra, mint magányra és állandó ütközésekre, legvégül pedig — itt a Földön — fizikai megsemmisítésre. Az isteni igazság megtagadása, bár lehet bizonyos mentsvár a szorongatott helyzetben lévő elhivatottnak, bűne — hogy egyszer már kimondta a valóságot — visszavonhatatlanul a fejére száll... Shaw nem szerette a papságot, ennek több művében is hangot adott, azonban a Szent Johannában rántja le leginkább a leplet Isten „földi hivatalnokainak” politikai ármánykodásairól. Ez a történelmi dráma ütközteti leginkább az Istent az egyházzal, méghozzá viszonylagos dokumentatív jelleggel. Az emberiség retteg a megváltóktól, a prófétáktól, az érdekek nélküli igazságok kimondóitól, hiába is mímeli, hogy várja őket! Csak kicsit kell különbnek lenned ennél a világnál, máris rádrontanak, máris mocskolnak, máris kiröhögnek. A hatalom birtokosai a tiszta fényben rögvest hatalombitorlóknak látszanak, 1 szén azok is, mi sem természetesebb tehát annál, hogy ha művét az elhivatott befejezte, már ellenséggé válik, akit meg kell semmisíteni! Ismert — nagyon is jól ismert — vallási és történelmi képlet... Johanna a parasztlány szentek hangjainak biztatására átve- rekszi magát a „hivatalos” akadályokon, majd a már teljesen reménytelen helyzetben lévő trónörököstől — aki maga az elfajzott akaratgyengeség — megkapja a hadsereg főparancsnoki tisztét. Mélységes hitétől vezéreltetvén feltüzeli a katonaságot, amely — követve őt — csodával határos győzelemsorozatba kezd. Természetesen maga a győzelem, az ország megszabadítása nem tetszik azoknak, akiknek egyébként kötelességük lett volna ezt megtenni. A vesztes fél és a papság összefog ellene, és eretnekséggel vádolva az inkvizíció elé hurcolja. A jótettek, az igazság és az erény természetesen elnyeri méltó büntetését és a lányt máglyára küldik. Johanna mártírhalála azonban kicsit gyógyít a világon. Verebes István, az előadás rendezője, remek érzékkel és a darab iránti nagy tisztelettel vitte színre a művet, megelégedvén az írott anyag hordozta mondandókkal, nem zsúfolta tele egyéb sallangokkal. A rendező szinte a háttérbe húzódik — ellentétben az úgynevezett „rendezőközpontú” megfogalmazásokkal —, mégis minden mondat magán hordozza Verebes „tollvonásait”. Kiválóan idomul Shaw fergeteges humorához, iróniájához! A hófehér díszlet szép és kiválóan használható, remek ellentéteként annak a mocsoknak, amiről a történet szól. Ugyanolyan hazug, mint az életünk. Torday Hajnal jelmezei ragyogóak egy-két ruha nagyon korhű hatást kelt. A színészek könnyen és ihletetten képesek viselni. Az előadás kiváló színészi alapokon áll, azonban a bemutatóra még nem teljesen „állt össze” a teljesítmények harmonikus rendje. Az egyes alakítások között meglehetősen nagy különbségek vannak. Az első kép „naturalista”, vagy „neorealis- ta” hangvétele egy kicsit szálkás és pejoratív. Világos, az a rendező célja, hogy a földi „bunkóságot” szembeállítsa az égi és szűzies nyíltsággal, őszinte és gyerekes boldogsággal, mégis azt kell mondani, hogy ez nemigen sikerült, mert csak a történetben győz Johanna, hangulatban nem... Nem Kerekes László hibája, ehhez egy Farkas Antal-i jelenség kellett volna. Varjú Olga Johannája rendkívül becsületes és precízen megfogalmazott alakítás. Akkor szeretem a legjobban, amikor lelkes és boldog, akkor a legmegkapóbb, amikor már kétségbeesett. Amivel számomra kissé adós maradt, az a sugárzó és magával ragadó hit lendülete. Egyszerű és eszköz- telen, tehát színészi szempontból kifogástalan, de nekem személy szerint hiányzik az a „johannai pátosz”, amitől próféta a próféta, amitől igenis különbözik tőlem és tőlünk; földhözragadt önző lényektől... Be de Fazekas Szabolcs kiváló Károly, de eleinte sokszor harsányságba menekül, holott színészi talentuma szemmel láthatólag sokkal többre predesztinálja! Gados Béla, Megyeri Zoltán, Tóth Károly, Czikéli László és a többiek őszinte és tiszta, becsülnivaló teljesítményt nyújtanak. Gazsó György érseke, a maga csendességében egyszerűen elragadó, Horváth László Attila Stu- gomberje pedig egy nagy kvalitású művész eszköztárát vonultatja fel. Tűzkő Sándor remek. Igazi elegáns, semmirekellő ficsur, aki igazán nem is utálható. Az utolsó képben Róbert Gábor remek hangvételű szerepformálása emlékezetes élmény marad, ugyanúgy mint Kocsis Antal huszadik századi ura. Kiemelten kell szólni Bárány Frigyes Cauchon püspökéről! A második felvonásban a gondolati színház elixírjét kaphattuk tőle! Mostani alakítása azt is felfedte a nézők előtt, hogy Bárány Frigyes „figuraalkotó” képessége legalább annyira része tehetségének, mint az az erő, amivel képes a vállán elvinni egy-egy előadást. Hatalmas kaliberű művész, hatalmas ívű alakítása! Kisebb csiszolatlanságai ellenére az előadás nagyon értékes gyémántja a Móricz Zsigmond Színház idei kincsestárának. Jelenet a Szent Johannából: Varjú Olga és Megyeri Zoltán Sorozatunkban a szemtanú naplójából közlünk részleteket: a szerző a 2. Magyar Hadsereg tisztjeként harcolt az orosz fronton, és századának 184 emberéből 129-et hozott vissza a pokol küszöbéről. 1943. január 18. A felnyergelt hátaslovammal Novij Oszkolba indultam. Előbb lépésben mentem, majd ügetésre fogtam a lovat. A városban nagy volt a kapkodás. Oszt- rogozsszkfelől a frontszakaszok katonái vonszolták magukat, menekültek: a lábak pokrócokba burkolva, jöttek, jöttek, több szakasznyi tömegben, vagy öt—tíz fős csoportokban. Mindenki takaróba, vagy egyéb lepelféleségbe burkolta magát. Olyan is volt, aki magányosan jött. Bot volt a kezében, arra támaszkodott. Soknak zsákból gyűrt csuklya volt a fején. Puska senkinél! Vitéz Erdélyi Béla: Vérben, vasban Megállítottam egy négyfős csoportot. — Katonák, álljanak meg! Nem néztek rám, csak vonszolták magukat tovább. — Állj! — kiáltottam erősen rájuk. Mint a bambultak, úgy álltak meg.-—Honnan jönnek? Nem válaszoltak. — Honnan jönnek? Az istenit, feleljenek! Süketek maguk? Egy tizedes volt köztük, tőle igyekeztem kérdezősködni: — Honnan jönnek? — Icérd- tem ismét. —A Dontól! — A Don melyik részéről? Milyen magasabb csapattesttől? —Osztrogozsszktól keletre, a 10. könnyű hadosztálytól. 9. A szétvert sereg — Ezrede? — A 6. gyalogezred! — Mi van a hadosztállyal? — Szétvertek bennünket! Akik megmaradtunk, menekülünk! Megfagyunk, éhségünkben meghalunk! — Éhesek? —Két napja nem ettünk, nem ittunk! Néztem a szerencsétleneket. Szinte összeestek fagyos-éhes gyengeségükben! — Bemegyek magukkal, jöjjenek velem! Egyenek, és kapjanak erőre!-—Félünk, hadnagy úr! — Miért és kitől félnek? — Sok katonát lőttek már agyon, akik élelmet kerestek! — Fosztogattak? — Élelmet akartunk szerezni, meg testünkre valami meleg ruhát! — Kik lőtték le a katonákat? —Az ezredesek meg a tábornokok, és az ő parancsaikra a fegyveresek! Elgondolkodtam. A rendcsinálás meg nem engedett eszközökkel történik. Makacskodtak, nem tudtam velük mit tenni, útjukra engedtem őket. A lovat az őrségre bíztam, s beléptem a paracsnoksági szobába. Bent a zászlóalj adattára-irattára már ládákban volt, az elvonulási parancsra vártak. Az enyém kivételével a századokat bevonták a városba, és szigorú riadókészültségben álltak. Zűrzavar mindenütt. Este katonai híreket hallgattam. A magyar fővezérség a keleti hadszíntérről alig mondott valamit. Az otthon semmit sem tud a katasztrófáról. Leveleket nem lehet írni, az ide érkezetteket meg nem kézbesítik. Kinek is kézbesítenék? A sok tízezer címzett halva fekszik szanaszét a hómezőkön. Nem fáj senkinek a családtagokon kívül: a kormányzónak, a kormánynak, a fővezérségnek, hogy nem érkeznek haza levelek? Budapest vigad, mintha nem is lenn# háború! Pedig ekkor már elpusztult a sereg fele! A „Jóska lelkem" -et dalolják. Aztán: „Magyarhoz nem illik a könny, Nagy István úgyis visz- szajön!” De a „nagyistvánok" sose mennek vissza. 1943. január 19. Most már özönlenek a menekülők keresztül a városon. Egy teljes órán át néztem a menetet. Keserűségem tetőfokára hágott. Micsoda látvány! A sok egykori büszke és jó katona emberi ronccsá válóit. Kimarta az erőt belőlük a fagy, a szenvedés, a gondoskodás hiánya. Parányivá zsugorodott szemükben a nagy tisztek istensége. Profánokká váltak eszményeik. A főtisztek többsége nem maradt a csapatokkal, jobban futottak az oroszok elől, a tél hidege elől, az éhség elől, a vérük folyása elől, mint ők, a meggyötört bakák. Délelőtt 9 órakor parancs érkezett az új zászlóaljamtól: meg kellett szállnom a Pelenkája pataktól északra eső részt. A szakaszok délután 2 órára beásták magukat a hóba. A hó gödröketfutóárkok kötik össze. A vasúti töltés tetejéről messze el lehet látni keletre. Száz meg száz tankágyú dörög! Tüzek füstindái az egekig oszlopolnak! A látvány félelmetes! Első éjszakáját töltötte teljes egységében a század a szabad ég alatt. Hógödrökben! Az éjjel 30 fokos hideg volt! (Folytatás: csütörtökön)
