Új Kelet, 1996. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1996-02-14 / 38. szám

10 1996. február 14., szerda Közelkép UJ KELET Minden nőnek stílusa van Ha egy hölgy bálba készül biztos, hogy komoly fejtörést okoz neki, mit is vegyen fel. A nyíregyházi színházban van egy hölgy, aki nemcsak a színpadon formál és alakít reme­kül, de ollóval a kezében is mesterien teszi ezt. Szabó Tünde színművésznővel beszélgettem bálokról, báli ruhákról, mi­vel az általa tervezett és készített egyedi ruhák a város egyik elegáns boltjában megvásárolhatók. — Ha bálokról beszélünk, rögtön az elején hadd szóljak nagy bánatomról, bosszúsá­gomról, mégpedig: ebben az egyre szépülő városban nincs egyetlen bálterem sem. Az ember szíve megdobban, ha végigsétál a szebbnél szebb újonnan épített és rendbe ho­zott épületek, a modem üzlet­házak előtt, az átalakított Kossuth téren. Van arca a városnak, de nincs bálterme. A színházat bérelik ki (sic!), ha nagyobb eseményt szer­veznek. Világhírű kórusaink számára adna fellépési lehe­tőséget egy ilyen terem. Úgy elvállalni fellépést egy estély­re, ha tudom, hogy székek „sikítanak” majd, amikor megmozdul rajta valaki, osz­lopok között kukucskálva, jobbra-balra forgolódva éne­kelek, verselek, mert az L alakban terített asztalnál ülő közönséget csak így látha­tom. Ezért hát, mérhetetlen szeretettel üzenem a város vezetőinek ezúton is, hogy nagy szükség lenne egy bál­teremre! — Miért van szükség egyál­talán bálokra? — A mindennapi robot mellett kell hogy legyen al­kalom felvenni legszebb ru­hánkat, és gyönyörűnek látni magunkat. Férfi, nő számára ez egyaránt fontos. Ritkán van olyan társadalmi ese­mény, ahol találkozhatunk, beszélgethetünk, megismer­hetünk másokat munkatársa­inkon kívül. Ezekre nincs idő, ezért alkalmat kell rá terem­teni. á bál nem polgári csö- kevény, meg kell adni a rang­ját. Az emberek elfelejtettek beszélgetni, a fiatalok nem tudnak keringőzni, a fiatal lányok nem tudnak mozogni egy estélyi ruhában, mert nincs rá alkalom, hogy meg­tanulják. A civilizált Európá­ba tartunk, ezért kell, hogy a társasági életben is oda tartoz­zunk. — Volt-e olyan bál, ami maradandó emléket jelent azóta is? — Kettő is van ilyen, de tel­jesen különböző okokból. Mondhatnám, hogy az első bálom az egyik, ami az óvo­dában farsangi jelmezbál volt. Maradandó emlék ez, mert ekkor olyan szerelmes volta, mint az ágyú, Robiké­ba; ez volt első nagy szerel­mem. Azóta sem tudok róla semmit. Én rószaszín selyem­pizsamában voltam a kis kí­nai lány, ő kéményseprőnek öltözött. A másikat még a rendszerváltás előtt, de már a lazuló időszakban adta a külföldön élő Fenenczy sajtó­mágnás az Intercontinentalban. Ez azért emelékezetes, mert ek­kor találkoztam dúsgazdag em­berekkel. Olyanokkal, akik va­gyonát valójában fel sem le­het fogni. Ezek az emberek, ez a miliő fantasztikus hatás­sal volt rám. A falnál sorban áll­va glaszékesztyűs inasok les­ték a kiürült poharakat, a ven­dégek számára szobákat foglal­tak, ha fáradtan lepihenni kívánnának, vagy netán toalett­jüket rendeznék vagy cserél­nék. Sokan álságos dolognak tartják a bálokat, mert „ruhabe­mutatót” látnak benne, mint néha egy-egy színházi estében is. Sznobok vannak és lesznek is, de ez nem baj, mert ők a kultúra mecénásai, és szükség van rájuk. — Ruhák, divat, megjelenés. — A jó megjelenésben leg­fontosabb az önismeret. Kultú­ra ez is. Amikor Franciaország­ban voltam, megértettem, hogy A képen a művésznő kedvenc saját készítésű ruhájában a francia nő azért sikkes min­dig, mert megtalálja a stílusát, és ugyanazt a fazont alakítja egész életében. Minden nőnek van stílusa, s csak az abba illő fazonok állnak jól neki. Van, akié angolos, franciás, lágyabb vagy vagányabb. Lehet, hogy az épp aktuális divat elragadó, de nem az ő egyénisége. Nem fogja jól érezni magát benne, és nem harmonizál a lényével. Egyszer kell megérezni ezt, s nem történik többé olyan, hogy hazaviszünk egy gyönyörű ru­hát, de csak a tükörben néze­getjük, más helyre nincs ked­vünk felvenni. Én a francia vo­nalakat kedvelem, szeretem a századforduló, a szecesszió hangulatát. Nem vagyok divat- tervező, nem az a feladatom, hogy mindenki számára ter­vezzek és varrják. Nincsenek tervrajzok, nincs szabásmin­ta. Az anyagot felteszem a bábura, és elkezdem alakíta­ni, néha maga az anyag esé­se mutatja a formát, az ala­kot. Jókedvből csinálom, nem sokat, csak egy-egy da­rabot. Élvezem az alkotás fo­lyamatát. Van, mikor belesze­retek egy anyagba, de több évig áll a szekrényben, míg megszólal a lelke, és megsúg­ja nekem, milyen formában mutatna a legszebben. Az a ne­hezebb, mikor a formát, szilu­ettet képzelem el, s nagyon rit­ka, hogy azonnal kapjak hoz­zá megfelelő anyagot. — Milyen egy báli ruha? — Báli ruha a nagy ruha. Lehet egyszerű, de földig érő és uszályos is. Saját korosz­tályomnak tervezek finoman elegáns ruhákat. Teremésze- tesen saját ruháimat is mind én álmodom meg és készítem el. A kedvenc alkalmi ruhám nyersszínű, anyaga mariin és csipke (képünkön). Érdekes­ségét a kar alatti lepitus adja. Én is nagyon szeretem a fe­ketét, de megdöbbentem, amikor néhány bálon a höl­gyeket egyenfeketében lát­tam. Ezért most direkt színes alkalmi ruhákat szeretnék készíteni. Borzasztóan fonto­sak a kiegészítők. Gyöngyö­zött ruhához például feltétle­nül kerüljük a gyöngysor vi­selését. Saját formánkat is kritikusan szemléljük. Min­den alakbeli hibát lehet tom­pítani, erényt kiemelni. Hogy a férfiakról is szó essék, a pocakosodó urak ne hordja­nak csípőnadrágot a „has alatt”, és ajánlanám nekik az újra divatba jövő nadrágtar­tót öv helyett. Ha egy nő és egy férfi önmagával harmo­nikusan öltözött, biztos, hogy egymás oldalán is jól mutat­nak, ellenkező esetben ront­ják a másik megjelenését is. Ha sok pénzem és időm len­ne, szívesen nyitnék egy olyan üzletet, ahol a ruhák mellett öltözködési, megje­lenési tanácsokat is adnék a haj színétől, formájától kezd­ve a lábformához passzoló cipőig. — Március 2-án Színész­bál. — A műsor kiválasztása, próbái már tartanak. A szín­ház minden hölgytagja fellép, de most szigorúan férfiak nélkül. Legyen meglepetés, de annyit elárulok, hogy iga­zán nőies lesz a megjelené­sük is. Hatházi Andrea Lengyelffy Produkció pénz beszél, a lélek hallgat Gyógyír Biankának Bianka Lilla hatéves. Gyö­nyörű kislány. Szülővárosának, Nyíregyházának már sok dicső­séget szerzett, többször nyert különféle gyermekszépségver­senyeken. A napokban komoly szomo­rúság érte. Anyukája, aki be kívánta nevezni egy jelenleg zajló szépségversenyre, össze­zördülésbe került a rendezők­kel — nehezményezvén, hogy ezen a vetélkedőn nevezési dí­jat kell a gyerekek után fizetni, és a belépés sem ingyenes. A mama elmondta, hogy ez sehol nem volt eddig szokás, mire a rendezők közül egy hölgy — szerinte minősíthetetlen han­gon — kioktatta, miszerint most és itt viszont ez a szabály. Szó szót követett, és a szer­vezők — talán a botrányt akar­ván megelőzni — eltanácsolták a kislányt a szépségversenyről. A szervező hölggyel is be­széltünk, ekkor derült ki, hogy a mama is meglehetősen éles hangot használt a szervezők­kel szemben. Nem kívánok az eset felett vitát nyitni. Főleg nem „igazságot tenni”. Néhány általános tanulság azonban na: gyón is kikívánkozik belőlem. Sajnos, mindenkinek tudo­másul kell vennie, hogy a vi­lág napról napra változik — és nem mindig a javára. Ami teg­nap ingyenes volt, az holnap már nehéz ezrekbe is kerülhet... Szabályok nincsenek, ez a sza­bály. Ugyanakkor, ha valami, akkor az is alapigazsággá vált, hogy a „vevőnek mindig igaza van” — és ebben az esetben a mama a „vevő”. Vélemények és ellenvélemények, igazságér­zet és presztízsharc, mind-mind részei életünknek. Egy azonban biztos: a gyermekek nem ihat- ják meg a levét a felnőttek ci- vakodásának! Egy kislány, aki hetekig készült, most nagyon szomorú. És ennek nem kelle­ne így lennie... Reméljük, Bi­ankának némi gyógyírt jelent, ha közöljük a fényképét. Az orosi általános iskolában farsangi mulatságot szerveztek a szülők számára. Ha- rascsák-Annamária felvétele a bálkirályt és asztaltársaságát örökítette meg Rosszkedvűen érkeztem egy koncertre. Hátha a zene segít, hogy kilépjek néhány órára ebből a melankóliából. A dallamok ismerősként fo­gadtak, a szöveg néhol régi kedves emlékeket idézett. Fel­vettem a zene lüktetését, több száz emberrel körülöttem szinte egyszerre mozogtak a taktust verő lábak, imbolygó testek, belefeledkeztünk a ze­nébe. Volt, aki csápolt, volt, aki táncolt, de senki nem tu­dott megálljt parancsolni porcikáinak. O sem, pedig csak ujjai, mozdultak, teste valami okból nem engedelmes­kedett a parancsoknak. Helyet­te a kerekek gördültek jobbra- balra, előre-hátra. Hol köröket, hol nyolcasokat írt le a dallam Táncoló kerekek ritmusára. Látszott rajta, hogy mozdulatlan teste is élvezi a zenét. Ugyanaz a korosztály, még harminc alatt, mint én. Nem akartam sajnálni, tu­dom, ezt utálná legjobban, magamra lettem mérges. O teljesebb embernek látszik, mint én, mozduló lábakkal, egészségesen. Lehet, hogy boldog, és nincs annyi bo­rongás pillanata, mint ne­kem. Azóta ha „magamba esem”, felidézem azokat a táncoló kerekeket, nem lesz tőle kevesebb gondom, de talán több erőm, amit abban a néhány órában kaptam a koncerten. Tőle. H. A. (LP)

Next

/
Oldalképek
Tartalom