Új Kelet, 1996. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-24 / 20. szám

AZ ÚJ KELET MELLÉKLETE CSAK E6Y SIÓRA 1. — Távfűtéses lakásban lakunk. Nemrég költöztünk Örökösföldről a Toldi utcára, és nagyon meg vagyunk: elé­gedve. Nyíregyháza központjában járókelőket szólítottunk meg, és három kérdést tettünk fel nekik: 1. Az önök lakásában milyen rendszerű fűtés van és hogy vannak megelégedve vele? 2. Tudja-e, hogy mennyibe kerül egy kilogramm sertéskaraj? 3. Zaklatják-e önt (személyesen vagy levélben) ügynökök? íme hárman a válaszadók közül: Vadilku Lászlódé: 2. — Ötszázötven forint körül van az ára. 3. — Az ajtózárügynöktől a biztosítótársaság képvise­lőjéig, a kereskedőtől a kö­szörűsig már mindenki házal. Már-már idegesítő, hogy na­ponta zaklatják az embert mindenfélével. Legutóbb egy köszörűs járt nálunk, és a munka végeztével számlát kértem tőle. Biztosan nem volt iparengedélye, mert nem tudott adni. Mártonffy Pál: . . 2. 2. — Otszázhűsz és ötszáz­harminc forint között van az ára. 3. — Korábban gyakran kaptunk különböző leveleket, hogy nyertünk, csak vásárol­nunk kellene tőlük. Szeren­csére az utóbbi időben már egyre ritkábban zaklatnak ilyenekkel. Rendkívül bosz- szantónak tartom, hogy egyes cégek milyen felelőtlenül ke­zelik a polgárok személyi adatait. Molnárné Győri Barbara: 2. — Ötszáznyolcvan fo­rintra tippelem az árát. Falun élnek a szüleim, ezért csak ritkán kell a húsboltba men­nünk vásárolni. 3. — Felháborítónak tar­tom, amikor a kismama a szülészetről még haza sem ér a kicsivel, és máris egymás­nak adják a kilincset a bizto­sítási ügynökök. Nem tudom, mennyire jogszerű, amikor a szülészet dolgozói kiszolgál­tatják a fiatal anyuka és a kis­baba adatait a biztosítók em­bereinek. 1. — A távhőszolgáltató fűti a lakásunkat, és nagyon meg vagyunk elégedve velük. Az egész házban egyenletesen mindig legalább 24 fok van. 1. — Távfűtéses lakásban lakunk. Túl melegek a radiá­torok, ezért a négy fűtőtestből rendszerint kettőt ki szoktunk kapcsolni. Csak az árával nem vagyunk kibékülve. Nem ér­tem, miért kell ugyanannyit fizetnem, mint annak, aki a nagyon meleget kedveli. STOP-tolvajok Kis hazánkban eddig mindent loptak, ami nem volt lebetonoz­va. Most már azt is elviszik, amit masszívan a talajhoz rögzítet­tek. Legújabban a közúti jelzőtáblákat viszik el a szinte mindig ismeretlen tettesek. Hogy mit lehet kezdeni egy jelzőtáblával és annak oszlopával? — kérdezhetnénk. Leleményes ember a magyar. Először is: ott vannak a színesfém-felvásárlók, jó pénzt fizetnek érte. A vastag falú alumíniumcső alkalmas csirkeól padlásának, de a szőlőlu­gast is meg lehet vele támasztani. Olyat is láttam már, hogy a stoptáblát levágták rövidebbre, és télen azzal lapátolták a havat a lakótelepen, mindenki szeme láttára. A rendőrség csak olyan esetekben nyomoz (tudtommal nem sok sikerrel), amikor a tábla eltulajdonítása a forgalom résztve­vőire fokozott veszélyt jelent. Ide tartoznak a tiltótáblák és az elsőbbségi jogot szabályozó közúti jelzések. A hulladékátvevő telepek ellenőrzésével is megbíztak embe­reket, akik ezért kapják a fizetésüket. Talán nekik kellene egy kicsit dolgozniuk és komolyan venni a munkájukat. Ha pedig kevesen vannak erre a feladatra, állítsanak be több embert. Még mindig kevesebbe kerülne, mint naponta pótolni az ellopott vagy megrongált jelzőtáblákat. mindennapok szürkesége az otthon melegében? Galambdúcok a város szélén Mottó: Az emberi faj törzs- és egyedfejlődése során a kis­közösségi életformában érzi a legjobban magát. Ott, ahol min­denki ismer mindenkit és tudják, hogy kitől milyen viselke­dést várhatnak. Az urbanizálódás során az emberek egyre nagyobb városokba települtek, és a házak egyre személytele­nebbé váltak. Azokból kilépve a lakók egyből a nagy ismeret­lenbe toppannak, és nem érzik komfortosnak a környezetü­ket. A nagy világégés, a második világháború után kevesebb lak­ható épület maradt épen, mint amennyire szükség lett volna. A lakásgondok enyhítésére (különösen a fővárosban) kita­lálták a társbérlet intézményét. Ez — sok komikuma mellett — rengeteg viszály és veszekedés forrása lett '45 után. A prole­tárdiktatúra a lakótelepek épí­tésében láttad megoldást. Nem baj, ha kicsik a lakások, de min­dönki a sajátjában élhet. Ez ve­zérelte á galámbdúc méretű la­kások megálmodóit. Valóban: akik albérletből vagy társbérlet­ből költöztek ezekbe az 50 négyzetméternyi lakásokba, azok ideig-óráig jól érezték magukat. A családalapító fiata­lok gyerekeket szerettek volna, és mikor megszülettek a pici babák, akkor derült ki igazán, hogy mennyire is szűkös az életterük. A sablonos típuslakás két szoba, konyha és fürdőszoba összeállítású volt — és maradt. Eleinte akkora konyhákkal épí­tették ezeket a lakásokat, hogy ott egy időben nem tudott a csa­lád leülni vacsorázni. Akinek már legalább két méterszer há­rom és félméteres volt a kony­hája, az nappalinak is ezt hasz­nálta. A házgyárak létrehozásá­val egy sokkal gyorsabb ütemű építkezési forma valósulhatott meg. Az előregyártott elemek­ből hamar felhúzták az épüle­teket, és viszonylag gyorsan végezhettek a belső építési munkálatokkal. Gomba mód szaporodtak a házak, és a párt (akkoriban csak egy volt) büsz­kén jelenthette az ötéves tervek végén, hogy ennyi meg ennyi lakást adtak át. Ez valóban di­cséretes dolognak tűnik, csak a lakások tervezői arról feledkez­tek meg, hogy ezekben valami­kor emberek fognak élni. A betonfalak között igazi ,,társasági életet” lehet élni. Itt nincsenek titkok. A legelemibb intimitás sem marad meg a fa­lak között. Itt mindenki tud mindenkiről mindent, mégsem ismerki senki sem igazán a másikat. A hatvanlakásos, négy lép­csőházas. négyemeletes lakó­tömbök sem igazán alkalmasak a családi fészek megteremtésé­re. A több mint nyolcvanlaká­sos, tízemeletes házakban az élet már majdnem elviselhetet­len. Evekig élnek úgy egymás mellett emberek, hogy még a lakótársuk nevét sem tudják. Ilyenkor szoktak kínos jelene­tek lejátszódni a liftekben. Ah­hoz rövid az idő, hogy egy ko­molyabb témába belefogjanak (és annyira nem is ismerik egy­mást), ahhoz viszont túl hosszú, hogy szótlanul álldogáljanak. Ilyenkor a semmitmondó — „Jól vagy?” „Jól.” „És ti?” „Mi is.” típusú — társalgásokban merül ki a társadalmi érintke­zés minimuma. Pedig dolguk felől a legtöbben megtehetnék, hogy megálljának néhány perc­re, de mégsem teszik. Amíg az anyukák az első néhány évben otthon vannak a kicsivel, még csak-csak átjárogatnak egy­máshoz, de később ezek a kap­csolatok is ellaposodnak. A fér­fiak rendszerint a garázskocs­mák valamelyikében futnak össze leghamarabb. Aki pedig nem jár ilyen helyekre, az leg­inkább társaság nélkül marad. Csak kevesen tudnak igaz, őszinte barátságra lelni a panel­házak között. Előszóra Jósavárosban lehe­tett igazán megfigyelni az „elgettósodás” folyamatát. A lakótelep első beköltözői igye­keztek minél előbb megszaba­dulni a bérháztól (többen ele­ve azzal a szándékkal költöz­nek oda) és emberibb körül­mények közé kerülni. Ezt a nagyobb jövedelemmel ren­delkezők és a magasabban kvalifikált emberek tudták ha­marabb megtenni. Helyükre alacsonyabban képzett és álta­lában szerényebb jövedelmű emberek költöztek. Mielőtt bárki is megsértődne ezen, gondolja csak végig: az ő lép­csőházukban az épület átadá­sakor hány diplomás vagy ve­zető beosztású lakó élt és ma mennyien vannak ilyenek? Hosszan és kitartóan kell an­nak próbálkoznia, aki el akar egy ilyen lakótelepről költöz­ni. A családi házak (legyenek bármilyen messze is a város- központtól) már-már megfizet­hetetlenek a telepről szabadul­ni vágyóknak. Egyre nagyobb az eltérés a panel- és a kertes házak árai között. Az átlag em­bernek képtelenség évente annyit félretenni, amennyivel drágulnak az utóbbiak. A lakást keresők közül sokan gondolják úgy, hogy nem kívánnak lakó­telepen élni, és a hirdetésükben kikötik: Örökösföld és Jósa- város kizárva! Egyre reménytelenebb hely­zetbe kerülnek a háztömbök lakói, és a kevésbé kitartóak idővel feladják még a lakáscse­re gondolatát is. Csak a szeren­csésebbeknek adatik meg, hogy néhány évi kísérletezgetés után mégis sikerül egy tágabb, ba­rátságosabb, melegebb családi házba költözniük. Ilyenkor ők a legboldogabb emberek a vi­lágon. Fekete Tibor Ellopatják a gépkocsijukat? Nem fér a fejembe... A Providencia Osztrák- Magyar Biztosító Társaság, fittyet hányva a legelemibb üzleti udvarisasságra, minden előzetes közlés nélkül laza eleganciával levélben közöl­te az ügyfelek egy csoportjá­val, hogy több mint a duplá­jára emelte a Casco biztosítá­si díjtételének összegét. A szerződések ilyetén egyol­dalú „módosítása” azokat a gép­kocsi-tulajdonosokat érintik, akik 10 százalékos előleg befi­zetésével az Argenta Kft. hitel- konstrukcióját igénybe véve részletre vásárolták meg Suzu­ki típusú személygépkocsijukat. Az nyilvánvaló, hogy a biz­tosító — részletvásárlásról lé­vén szó — nem a gépkocsi vá­sárlójával áll közvetlen üzleti kapcsolatban, hanem az Argen­ta Kft.-vel, azonban az igazán elvárható lett volna, hogy ket­tejük megegyezését legalább írásban közöljék a vásárlókkal is. Vagy mégsem? Lehetséges, hogy mégis közvetlen kapcso­latban áll a biztosító a biztosí­tottal? Egy BIZTOS: A bizto­sítási szerződést az ügyfél írja alá, nem az Argenta Kft.! A dolog annál is furcsább, mivel a részletre vásárolt autó tulajdonosa kényszerlépésben van, .számára ugyanis — a vé­telár teljes kifizetéséig — a Cas­co biztosítás kötelező. Ezzel a logikával élve akár emelhetnék havi 25 000 forintra is a díjté­telt, a szerencsétlen ügyfélnek akkor is meg kellene fizetnie... A biztosító budapesti köz­pontja érdeklődésünkre azzal érvelt, hogy nagyon sok vissza­élés történt az ilyen konstruk­cióban vásárolt gépkocsikkal kapcsolatban. Azt állítják,’ hogy sokan ellopatják a saját gépko­csijukat, majd utána kérik a biz­tosítási összeget. A biztosítási üzletágnak is meg­vannak a húsosabb, illetve a cson­tosabb „falatai”. Aki arra adja a fejét, hogy a biztosításból jy van megélni, ugyanúgy el kell fogad­nia ezt az általános jelenséget, mint bárki másnak, aki üzlettel foglalkozik. Nem etikus, ha egy biztosítótársaság igyekszik min­den kockázatán túladva kifilézni minden falatot, áthárítva a koc­kázat minden terhét azokra az állampolgárokra, akik mellettük voksoltak. (Ebben az esetben „önként és dalolva”—azaz kö­telező érvénnyel.) Nagyon jól tudjuk, hogy a biztosítók — remek jogászaik lévén — nem követnek el jog­sértéseket, és tudják, hol van az a mezsgye, ami még ppnt be­lefér a jogszerűség kereteibe. Nagyon jól tudjuk, dönté­sük „jogszerű”. Csodálkozá­sunk oka aZ a pökhendi , ma­gatartás, amely lehetővé teszi, hogy kész tényként közöljék ügyfeleikkel a biztosítási díj­tételek több mint 100 száza­lékos emelését! — tai —

Next

/
Oldalképek
Tartalom