Új Kelet, 1996. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-20 / 17. szám
Zwack Péter országgyűlési képviselővel, nagyiparossal B udapest, Soroksári út. A Zwack „Művek” központja. Egyszerű, de elegáns — minek nevezzem? — várócsarnok. Domináns a szürke, csillogó benne az acélfehér. Minden praktikus. Semmi „hivatali” hivalkodás. A munkatársak sem futkosnak „újgaz- dagelegánsan”. Az irodája egy tisztességes „nyugati” gyáré, ahol a profit nem kivagyiságra költetik... — Elnézését kérem, hogy várnia kellett, de elhúzódott a tárgyalás — mondja Zwack Péter, aki személyesen jön ki az újságíró elé, és nem a titkárnőjét szalajtja érte... A vezér irodája igazi keveréke az aktív munkaszobának (a bútorok alig látszanak a papírhalmoktól) és a családját, a múltját szerető ember magánmúzeumának. A falakon régi és még régebbi képek, plakátok, oklevelek. Az egész szoba egy, a munkáját nagyon szerető és tisztességes ember atmoszféráját kelti. • Elnök úr, képviselő úr? Hogy szólítsam? — Hát a nevemen — mosolyodik el Zwack Péter —, arra mindig hallgatok... • Köszönöm. Tehát Zwack úr! Én az emberhez — az élő legendához —jöttem, nem az iparmágnáshoz és nem a politikushoz... — Jó. Értem. Persze. Semmi akadálya. Tehát élő legenda? — ez jópofa... Még az a szerencse, hogy nem az életemről beszélgetünk, mert az bizony maga is unikum! • Sokan, akik hazatértek, megbánták, csalódtak... — Nem tartozom közéjük. A nehéz körülmények engem sokkal inkább inspirálnak, mintsem hogy kedvemet szegjék. Egyszer élünk! • Mikor hagyta el az országot a Zwack család? —Kevesen tudnak arról, hogy 1948-ban volt egy úgynevezett Mindszenty-féle összeesküvés. Apám ebben résztvett és kénytelen volt azt az évet végig- bujkálni. Óriási szerencséjére sikerült találnia egy orosz tisztet, aki — persze, jó pénzért—egy benzineshordóba bújtatva kivitte a teherautóján Ausztriába, az orosz zónába. Onnan slisszolt át a nyugatiakhoz. Azért mondom, hogy szerencséje volt, mert úgy is járhatott volna — mint ahogy sokan: elveszik a pénzét, és egyszerűen lepuffantják... Az is nagyon sajátságos, ahogy édesanyám ment ki. Apám már Ausztriában volt, és anyám nem is reménykedhetett benne, hogy hivatalosan útlevelet kapjon. Ekkor felkereste Péter Gábort, az AVÓ rettegett főnökét, és személyesen kért tőle segítséget. Persze, az ötlet nem volt véletlenszerű. Péter Gábor ugyanis gyermekkori udvarlója volt! • Ön az édesapjával vagy az édesanyjával együtt hagyta el az országot? —Egyedül mentem. Én voltam az első. Gyalog és mindenféle alkalmi járművön, árkon-bokron, határokon át egészen Triesztig. 1948. január elsején érkeztem meg, és úgy kapartam össze telefonra pénzt, hogy felhívjam báró Ulmann urat, aki aztán egyengette az utamat a továbbiakban, mint a család régi barátja. Az volt az első kérdése, hogy szmokingot hoztam-e? • Ön vitte ki az Unicum titkos receptjét? — Nem. Édesapám a bundája alatt. Különben ez nem zavarta aztán egy cseppet sem a magyar államot abban, hogy a későbbiekben is gyártsa az „Unicumot” — már amennyire az az volt. Kicsit talán hasonlított ízre az Unicumra, de egyszerű hamisítvány volt. Még exportálni sem restellették. Később aztán apám beperelte kintről az államot, és ki is fizették a megítélt kártérítést — úgynevezett „fagyasztott”, tehát kinti nyugati bankszámlán tartott pénzekből. Maga az, hogy megnyertük a pert, precedensértékűvé vált a későbbiekben. • Hol élt aztán a Zwack család? — Amerikában. Én húsz évet töltöttem New Yorkban és Chicagóban. Megnősültem, és öt gyermekünk született. A legnagyobb fiam az amerikai hadsereg őrnagya. A feleségem révén egy nagyon régi, „veretes” amerikai családba kerültem. Az ő felmenői közül az egyik írta például az amerikai himnuszt. Remek társaságba cseppentem, ragyogó kapcsolataim alakultak ki a társadalmi és politikai elittel. • Mivel foglalkoztak a szülei? — Édesanyám nagy ötlete volt, hogy Amerikában bevezette azt a nyomatolós népi ruhaanyaggyártást, amit mostanában még Ausztriában látni. Persze, kicsiben kezdte. Érdekes történet, hogy amikor bejött hozzá egy ismeretlen hölgy, nem akarta elfogadni a csekkjét, készpénzt akart. Majad kiderült róla, hogy Nelson Rockefeller felesége. Aztán személyesen vitte el neki, és csak a hátsó bejáraton engedték be, s még borravalót is kapott Később nagyon jó barátságba keveredtek egymással. • Állt ön amerikai tartózkodása idején valamilyen kapcsolatban magyarokkal, Magyarországgal? — Magyarországgal nemigen. Amerikában viszont nagyon is sokat foglalkoztam magyarokkal. Ez 1956—1957-ben csúcsosodott ki, amikor a menekültek letelepítésében, segélyezésében, életük megszervezésében jelentős részt vállaltam. • Mikor tért vissza Európába? — 1970-ben döntöttem úgy, hogy Olaszországba költözöm. • Döntésében milyen szerepet játszott az Unicum? — Hogy erre válaszoljak, egy kis történeti kitérőt kell tegyek. Amikor már Amerikába érkezett a családom, édesapám felvette a kapcsolatot egy régi barátjával, bizonyos Kenyéri Lojzival, aki azt javasolta, hogy Milánóban kezdjük újra az Unicum gyártását. Apám beleegyezett, Milánóban így kezdtük újra kicsiben, fazekakban, „fürdőkádban”. A piacon is be kellett vezetni az italt, ezért üzletről üzletre hordták a kóstolót, kötötték a szerződéseket. Az üzemet a nagybátyámék virágoz- tatták fel, s amikor 1970-ben a nagynéném is meghalt, vettem át az olaszországi gyár irányítását. • Gyökeret tudott verni Itáliában? —Méghozzá mély gyökereket. Nagyon szeretem Olaszországot. Húsz évig éltem Firenzében. Újra megnősültem. Második házasságomból született Sándor fiam és Izabella lányom. Érdekes nemzetközi — mondhatnám, kozmopolita — család vagyunk: Sándor fiam közgazdasági egye„Tisztelni a tőkét, tisztelni az embert” temre jár egy olyan fakultásra, ahol két évet Magyarországon, két évet pedig Amerikában kell tanulnia. Izabella remek lovas: sikerrel szerepel az olasz junior díjugrató versenyeken. • Sűrűn szokott találkozni a lányával? — Sűrűn? — mosolyodik el sóhajtva Zwack Péter. — Pendlizik az egész család. Állandó jövés-menésben vagyunk. • Mikor jött először Magyarországra? — 39 év után 1987-ben. Furcsa, idegen volt minden. Szinte hihetetlen volt, hogy mindenütt magyarul beszélnek. • Turistaként érkezett? — Nem. Egyszer Demján Sándor és Műnk Péter — ahogy később elmesélték — éppen az Unicumról beszélgettek, amikor Műnk Péter valami oknál fogva szóba hozott engem. Erre Demján Sándor megdöbbenve kérdezte: hát még élnek a Zwackok? Demján elhatározta, hogy meghív Magyarországra. Fel is hívott telefonon, és én igent mondtam. Olyan hajcihővel fogadtak, amikor megérkeztem, hogy szinte mulatságos volt: vörös szőnyeg, „pártmercedes” stb. Bementünk a Hitelbankba, az urak kitették az asztalra a magyar „Unicumot”, én meg az igazit. Egy pohár ebből, egy pohár abból — persze, csak az összehasonlítás kedvéért — amíg a készlet tartott! Jaj, nagyon beteg voltam másnap. Mindenesetre Demján Sándor elmondta az elképzeléseit egy vegyes vállalat létesítéséről, és én gondolkodási időt kértem. Alaposan megrágtam a dolgot, mert csak egy év múlva döntöttem: belevágok! Ekkor 1988-at írtunk. Nem teketóriáztam. Egyszer élünk! Családomat, kutyát, papagájt, macskát és minden mozdíthatót bepakoltunk a kocsiba és egész egyszerűen hazajöttünk. A leghalványabb fogalmunk sem volt semmiről. Sem lakásunk nem volt, sem bútorunk, azt sem tudtuk, hol kapni egy dugóhúzót. Aztán szép lassan minden rendbe jött. 1989-ben megalapítottuk a vegyes vállalatot. Érdekes egybeesés, hogy pont aznap volt Budapesten Bush elnök. Egyébként Palmer úr, az akkori amerikai nagykövet — aki mellesleg régi jó barátom volt — volt az, aki itthon mindenkinek bemutatott. Ezek után már ment minden, műit a karika- csapás. • Milyen magyar hivatali megbízásokat ajánlottak önnek? — Békési úr kinevezett a Magyar Vállalkozásfejlesztési Alapítvány vezetőjének, azonban a nagy meglepetés ezután következett. Szóba jött a nevem, mint a Magyar Köztársaság esetleges elnöke. Erre felhívtam Jeszenszkyt, aki eljött hozzám. Jeszenszky azt mondta, hogy az MDF-ben sokak elveivel nem fér össze, hogy olyan embert javasoljon erre a posztra, aki élete javát nem itthon töltötte. Már éppen elmenőben volt, amikor visszaszólt, hogy washingtoni nagykövetnek viszont javasol. • Nem bánta meg a döntését? —Egyáltalán nem, bár azt ma is állítom, hogy túl korán lettem nagykövet, mert a rendszerváltást követő magyar vezetésnek nem volt tapasztalata abban, miként kell Amerikával foglalkozni. A nagyköveti visszahívás időpontja azonban kimondott szerencse volt! Akkor kezdődött a privatizáció. Nem ülnék most itt, ha akkor Washingtonban maradok. Itt szeretném hangsúlyozottan elmondani, hogy mi visszavásároltuk a céget és nem kárpótlásként kaptuk! 1992 januárjában lett cégem teljes tulajdonosa aBudapesti Likőripari Vállalatnak, amely része a mai Zwack Unicum Rt.-nek. • Nem volt semmi negatív kihatása a visszahívásnak? — Rám nézve sem politikai, sem gazdasági hátrányt nem jelentett, abban viszont már nem vagyok olyan biztos, hogy az országnak is jót tett- e. Amerikában nekem remek kapcsolataim vannak — többek között például a Kennedy-családdal... • Hogyan folytatódott a politikai karrierje? — A Vállalkozók Pártja 1992-ben választott elnökévé. Nagyon nehéz volt a választások időszaka A párt — mint az köztudott — nem került be a parlamentbe, viszont ón, négy párt támogatásával, egyéni képviselőként igen. A Vállalkozók Pártjának elnöki tisztéről különben nemrég mondtam le. • Mely pártok támogatták mint egyéni képviselőt? — Az SZDSZ, a Fidesz, a Liberális Polgári Szövetség Vállalkozók Pártja és az Agrárszövetség. , • Milyen a ma parlamentjében egy független képviselő helyzete? —Tudatosan maradtam független. Hívtak az SZDSZ-frakcióba, azonban a megtisztelő felkérésnek nemet mondtam. Erre két jó okom is volt. Az egyik az, hogy nem vagyok jó „frakciótípus”. Nekem hiába mondja valaki, hogy köt a frakciófegyelem, ha nekem más a véleményem valamiről, akkor én ellentmondók. A másik indokom az, hogy így sokkal többet tudok elérni. Egyszerű: ha egy független képviselő például előáll egy javaslattal, akkor nem „ugrik neki hivatalból” a politikai ellentábor. Sikereim oka: úgy lobbizhatok, hogy bármilyen irányban tudok alkalmi szövetségeket kötni. Tizenkétszer szólaltam fel eddig a parlamentben, javaslataim jelentős részét elfogadta a kormány. • Milyen témakörben szokott interpellálni? — A legfontosabbnak —jelenleg — a korrupció visszaszorítását és a feketegazdaság felszámolását tartom. Természetesen nagyfokú politikai bátorság és tisztesség szükségeltetik ahhoz, hogy a kormány ebbe immár mélyen belenyúljon. Ezt azonban sürgősen meg kell oldani, mert jóformán mindennel összefüggésben van: az európai csatlakozás kérdésével ugyanúgy, mint a lakosság közérzetével, sőt, az államháztartás közvetlen eredményeivel is. Természetesen — és ezt senki sem tagadja — nagyon sokan vannak, akiknek ellenérdekeltsége fűződik mindehhez. Félreértés ne essék! Nem egyéneket akarok kipécézni, hanem a célokat akarom tisztázni. Meg vagyok győződve, hogy a jó törvényi környezet, a jó gazdaság- és adópolitika eleve csökkentik a feketegazdaság „felvevőpiacát”. A kormány számításai szerint a 4500 milliárd forintos hiányból 1800 milliárd a fekete------vagy megengedem — a sz ürkegazdaság számlájára írható. Ebből a saccolt nehéz bűnözői rész, csak 5—700 milliárd forint Ha a privatizációs többletbevételekből megerősítenénk az APEH-et és a pénzügyőri szerveket, akkor meggyőződésem szerint látványos eredmény születne. Sokkal többet hozna az államháztartás konyhájára, mint maga a ráfordítás. • A feketegazdaság elleni küzdelem legfőbb gátjaként a jogszabályok rendezetlenségeire szoktak hivatkozni. Egyetért ezzel? — Igen, de azt hiszem, hogy a szervezeti és személyi gondok, no, meg az imént említett ellenérdekeltségek sokkal jelentősebb mértékben gátolják a kibontakozást. Az a véleményem, hogy a parlamentnek kell a kormányt rászorítani: kezdje meg a hathatós küzdelmet! • Megenged néhány személyes kérdést? — Hogyne, természetesen. • Ön milyen jegyben született? — Ikrek vagyok, de nem hiszek a horoszkópokban! A feleségem annál inkább... • Mi a kedvenc étele? —A rántotta Két tojásból. Mindennap ez az ebédem. Hamegyek valahová, és tudom, hogy ott leszek ebédidőben, viszek magammal két tojást, és megkeresem a módját, hogy megsüssem! • Saját kezűleg? — Persze. Különben a sajtot is nagyon szeretem, és örülök, hogy a magyar sajtkultúra fejlődésnek indult. Kedvelem a székelygulyást, a paprikás csirkét, de általában elmondhatom, hogy nagyon keveset eszem. Nem képmutatás; valóban egyszerűen élek. Elítélendőnek tartom a rongyrázást egy olyan országban, ahol milliók élnek a létminimum határán. Van persze egy újgazdag réteg is. Nem szeretem őket, mégis örülök nekik, mert belőlük lesznek a „régigazdagok”. Mint képviselő is példamutatással tartozom. Amikor megválasztásom után a parlamentben megtapasztaltam, hogy milyen óriási a képviselői felelősség és meghallottam a, Jionatya” kiféjezést, akkor ez nagyon,.mellbevágott”. Szoktam magammal beszélgetni, hát hazamentem, és megálltam a tükör előtt. Te most honatya vagy! A hon atyja. Megrázó élmény volt ennek a hatalmas felelősségnek a felismerése. • Szereti a felelősség kihívásait? — Roppant erőt ad, hogy kötelességem az országot szolgálni. Nagyon hálás vagyok Kecskemétnek, hogy megadta a lehetőséget. • Milyen kocsija van? — Audi százas vagy nyolcvanas, nem is tudom igazán. Tudom, hogy ez nem valami szerény autó, de szeretek gyorsan vezetni. • Akkor az ön „Mekkája” Németország lehet Ott nincs sebességkorlátozás... —Igen, de Olaszországban is lehet haladni, senki sem veszi komolyan a 140-es sebességhatárt, senkit sem büntettek meg gyorshajtásért. • Olaszországban is Audija volt? —Nem. Alfa Rómeóm. Egészen egyszerűen nagyon szeretem ezt a márkát • Milyen kocsival járt Amerikában? — Volt Plymouth-om, Fordom és természetesen Alfa Rómeóm. • Ha megpróbálja kívülről szemlélni a magyarságot, mi zavarja önt a legjobban? —Az, hogy nem látom az emberek szeméből, hogy kivel beszélek. Itt a becsapás, a szélhámosság, sajnos, túlságosan is hétköznapi dolog. Nyitott ember vagyok, és szeretem elhinni, amit mondanak. Hazajövetelem után, sajnos, meg kellett tanulnom óvatosabbnak lenni. Aztán az, hogy az emberek még műidig félnek. Nem elég nyitottak. Csak fitogtatják az erejüket, pedig a nyitottság az igazi erő! Az is zavar, ha szervilisek — szolgalelkűek. Nagyon lehangol, ha valaki például hajlongva „tolat” ki az űodámból. Értem, tudom az okát, de nem szeretek ebben élni. A fiatalokban látok lehetőséget. Sajnos az ő feladatuk is nehéz, mert a példakép — az emberi tisztesség bázisa — sokszor hiányzik. Köznapi erkölcsök nélkül nem lehet élni. Tartást ad az országnak. Ez a nép rendkívül tehetséges, és tudom, hogy műiden nehézséget legyőz. Ebben kívánok én mint képviselő segédkezet nyújtani. • Milyenek a közvetlen gazdasági kilátásaink ön szerint? —Ezzel az adórendszerrel nem lehet eredményeket elérni. A 48 százalékos adókulcs bevezetése elhibázott lépés volt. • Ha megkérem, hogy nevesítse politikai nézetetek, hová sorolja önmagát? — Liberális gondolkodású .vagyok. Ezen azonban mást értek, műit a mai: magyar szabadelvű pártok. Liberális gondolkodásúnak lenni nekem annyit jelent: tisztelni a tőkét, de ugyanakkor tisztelni a tőkét kitermelő EMBERT! Ilyen egyszerű. Palotai István
