Új Kelet, 1996. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-15 / 12. szám
UJ KELET Az élet megy tovább Zene—művészet lí'jG \\X 1996. január 15., hétfő Az 1991-ben alakult Bubble Beat zenekar nevét egy tragédia bekövetkeztekor jegyezte meg igazán a nagyközönség. Akkor, amikor 1994 decemberében Márföldi Péter, az együttes vezetője kedvesével együtt a száj öli vonatszerencsétlenség áldozatává vált. A temetésen a sok száz gyászoló között a zenésztársak is megrendülve hallgatták eltávozott barátjuk magnóról bejátszott, gitárral kísért dalait. A gyászszertartáson hangzott el az énekes egyik levelének részlete:,, A zene nem más, mint születni és meghalni. Régen együtt álmodtuk, hogy egyszer majd zenénk lesz, zenénk, amire mindenki felnéz. Néha máshogy alakulnak a dolgok, de álmainkat soha nem adhatjuk fel.” Bubble Beat — próba közben Racskó Tibor felvétele Talán a végrendeletfélévé magasztosult üzenet hatására döntött úgy a megmaradt csapat: megvalósítják a néhai frontember terveit. A gitárokon ettől kezdve Rendes Sándor játszott, (és Péter bátyja, István énekelt). Egy év múlva jelent meg az Ahogy én érzek című memoárlemez és kazetta, melyen az epilógus és prológus Gidófalvy Attila munkája, a közreműködők között találjuk még Nagy Ferót, Csurka László színművészt, Túrosán András ütőst, Morauszki Csilla és Csordás Antónia vokalistát. Balázs Béla (basszusgitár, ének, vokál), Márföldi István (billentyűs hangszerek, ének, vokál), Mendler Gábor (dob), Rendes Sándor (gitárok, vokál) február 11-én 19 órától a nyíregyházi művelődési központ hangversenytermében tart lemezbemutató koncertet, melyen a szerelemnek állítanak emléket a dalok. (gyüre) Odüsszeia Tanintézet és Tat Uszályszínház a^6 \ai Tiborcz táltos álmai Kardos Tiborcz legenda Nyíregyházán. Pedig még él. A művészet számos ágának képviselői között felbukkant már, és — bár az átlagosnál különösebb személyiségek között forgott — mégis mindenhonnan kilógott egy kicsit. Hogy miért? Talán mert túl sokoldalúnak találták. Névjegykártyája szerint tanár, andrológus, művészetpedagógus, költő, előadóművész, rendező, reklám- szakember és művészeti vállalkozó.Találkoztunk vele és kértünk tőle egy rövid önéletrajzot. Ha nem szóltunk volna közbe, még ma is mondaná. Ezért csak részleteket említhetünk meg: Sorsára igazán ráillik a Déry Tibor által oly gyakran emlegetett népdal részlete: „Aki dudás akar lenni/ pokolra kell annak menni.” Művészi pályája akkor kezdődött, amikor középiskolás volt a Nyíregyházi Zrínyi Gimnáziumban. A ZIG-Pódiumnál rendezett, dramatizált, írt, mímeskedett (#kor élte a társulat a fénykorát, például itt játszottLeviczky Klára, aki később hivatásos színésznő lett és többek közt a Bódy Gábor jegyezte Hamlet-film Ophé- liáját alakította). Ugyanez idő tájt Tiborcz a Diákírók és -Költők Országos Találkozóján belekeveredett arasznyi léte első politikai természetű konfliktusába. Sárváron ugyanis már a nyitónapon fel keleti olvasnia a kecskéről és a káposztáról szóló verses meséjét, melyben néhány ítész kommunizmus elleni támadást vélt felfedezni. Portréalanyunkat azért még felvették az ELTE magyar—szociológia— népművelés szakára. Egyetemista korában a Jelenlét című irodalmi folyóirat szerkesztőjeként együtt dolgozott a modem magyar literatúra olyan egyéniségeivel, mint Kuko- relly Endre, Petó'cz András vagy Márton László. A Jelenlétet 1983-ban betiltották. 1984-ben az ifjú redaktor urak fele emigrált Amszterdamba. Tiborcz is, aki tiltakozásul és dacból az egyetemen hagyta a diplomáját, ami már szociológia helyett esztétika szakról szólt. Hollandiában hősünket fogadták be utoljára politikai menekültként. Többek közt finnugorisztikát tanított az egyik egyetemen (meg egy különleges energiákról szóló tárgyat, amibe most ne menKardos Tiborcz (racskó) jünk bele). Ezenkívül alapítója volt a Hangár című, hangos, európai, avantgarde művészeti folyóiratnak. Öt éve a szélmalmok országában jelent meg Olvasókönyv című kötete, drámatöredékekkel, kisprózái írásokkal, versekkel. Ezek közös jellemzője a transzcendentális tartalom. A szerző tudatosan vállalja az Égiekkel Kapcsolatot Tartó Férfi szerepét. A cím nélküli szövegek jellegzetes ritmiká- júak, az olvasónak jó néhányszor támad olyan érzése, mintha sámánszertartás kellős közepére csöppent volna. Az auktor meggyőződése, hogy az igazi művészeti alkotás egyben kinyilatkoztatás is. Az Élet és Irodalomban a kiadványt az évtized könyvének nevezték. Ebből néhány opusz az Ahikár Amsterdam nevű, magyar „etno-altematív zenekar” dalszövegévé vált. Tiborcz ugyanis 1991-ben visszajött Szabolcs megyébe. Ám a rendszerváltás után nem egészen olyan Magyarországot talált itthon, mint amilyet szeretett volna. S mivel ő is úgy találta, hogy hazánk legkomolyabb tőkéje a szellemi tőke, amit nem szabad elherdálni, elkezdte kidolgozni a tehetséges, de szegény gyermekek tálentumának gondozását is felvállaló Odüsszeia Tanintézet terveit. Ebben teljes mellszélességgel melléállt jazzdo- bős és zeneszerző barátja, f Papp Csaba, a Kaméleon és a Jazzbycicle muzsikusa. A tanintézet Tiborc elképzelései szerint olyan bentlakásos, mindenki számára nyitott | intézmény lenne, melyben a tudományokat és művészeteket — Németh László nyomdokain haladva — nem egymástól különválasztva, hanem egységes rendszerben tanítanák. Csaba — akinek bemutatására talán még visszatérünk — már a tanoda külső képét is megálmodta: az épület formája egy homokórához hasonlítana, a felső csonka gúla tetején pedig csillagvizsgálót állítanának fel. A megvalósításban a helyi önkormányzat, a PHA- RE-program, a Soros és az Életpálya Alapítvány, valamint a külhoni magyarok segítségére számítanak. Közben Tiborcz útiregényt ír egy magyar emigráns megpróbáltatásairól, bábáskodik a Tat nevű uszályszínház születése fölött. A Tat Tokaj és Vásáros- namény között közlekedne a Tiszán. Tiborcz nem akar sztár lenni. Valószínűleg nem is lesz az soha. A sztár ugyanis a földön jár, kiszámítja minden lépését, és mindig a pénzre gondol. Tiborcz viszont utópiákat gyárt. Ám néhány emberöltőnyi késéssel rengeteg utópiának hitt dolog megvalósult már. Gyüre Ágnes Varjú Olga egy zseni és egy szent bőrében „Hogy ne aludjon el a lelkünk” 7 7 ímfcuoL öe/iíu 9 Szómágia címmel mutatja be első előadóestjét Varjú Olga, a Móricz Zsigmond Színház Dómján Edit-díjas művésznője január 16-án, kedden este 7 órától a Krúdy Kamarában. Huszonhét Ady-versből és korabeli dalokból áll a produkció. Zongorán Kazár Pál kísér. A díszletek kávéházat juttatnak eszünkbe, a „mágusnő” a költőt idézi meg előttünk, a szavak varázslatán kívül a „muszáj-Herkules” jellegzetes ruhadarabjaival (például fehér sáljával, kalapjával) is. Ezzel egy időben az évad talán legfajsúlyosabb darabjának, G. B. Shaw Szent Johannájának főszerepét próbálja, így magától adódott az ötlet, hogy többek között a kiválasztottságról, a világválságról, a hitről beszélgessünk. — Miért éppen most lép elő egy önálló esttel, s miért éppen Ady-művekből állította össze azt? —Mostanra gyűlt össze bennem valamiféle kényszeres közölnivaló. Ez a tény szerencsésen egybeesett azzal a hagyománnyal, hogy a Dómján Edit Alapítvány díjazottjai mindig felajánlják egy önálló estjük bevételét az alapítvány javára. (Az alapítványt Almási Éva, Avar István, Káló Flórián, Káldy Nóra, Löte Attila, Mándy Iván, Nagy Anna, Pet- rovics Emil, Psota Irén, Szabó Gyula és Szinetár Miklós hozta létre 1991-ben. Művészeti díjukat 1992 decemberétől a vidéki színházak javaslatai alapján évente egyszer, Dómján Edit születésnapján osztja ki a kuratórium egy tehetséges vidéki színésznőnek. Eddig riportalanyunkon kívül Jónás Judit, Pregitzer Fruzsina és Palásthy Bea részesült elismerésben. —A szerk.) Hogy miért éppen a „bús, bocskoros magyar” költeményeit választottam? Gyermekkorom óta kívülről tudtam ennek a műsornak a nagyobbik részét. Nem is gondoltam más szerzőre. Ez egy kicsit olyan érzés, mintha az ember semmi újat nem tanulna, csak mélyebbre jutna ugyanabban a témában. — Mit szólt, amikor decemberben a nyíregyházi művelődési központban az érdeklődés hiányára hivatkozva törölték a programból az estet? — Meglepődtem. Egy héttel a bemutató előtt kész tényként közölték a döntést. Azt mondták: elővételben el kellett volna fogyni a jegyeknek, de egyet sem adtak el. Holott — ha szólnak — én egyedül találtam volna negyven nézőt, s úgy gondoltam, még nincs késő. Nagyon készültem az előadásra. Most aztán jól összesűrűsödtek a napjaim, de velem mindig ez szokott történni. — Politikai tartalmú művek nem kerültek az ön válogatásába, csak a személyes létről szólók. — Mert nekem annyi közöm sincs a politikához, mint egy bolhának. Mivel nem érdekel, Varjú Olga fel sem fogom. Szerintem egy nőhöz nem is illik. —Főként az olyan típusúhoz, mint ön. — Miért, milyen típusú vagyok én? — Szerintem a közönség szemében régóta ön a démon, a bűnre csábító nő. Legalábbis attól fogva, hogy az Őfelsége pincérében szerepelt. — Érdekes, ha ez a kép nem változik annak ellenére sem, hogy közismert: néhány éve anya lettem. S én magamat középkorúként tartom számon. Úgy látszik, érvényesül a predesztináció. Talán arra születtem, hogy a fenti fogalmakat sugalljam. Bár ez tudatosulni nem tudatosult bennem. Előbb-utóbb látható jelei lesznek, hogy nem vagyok már hamvas szépség. Tulajdonképpen jó dolognak tartom, hogy az ember érik, kvázi öregszik. Egyre több mindenről tud gondolkodni, egyre több kérdést tud megfogalmazni, megnyílnak előtte bizonyos, a lényeghez vezető kapuk. — Innen eredeztethető, hogy ön egész lényével magabiztosságot áraszt? — Nem, egyre könnyebb kibillenteni lelki egyensúlyomból. Szerencsére tisztában vagyok ezzel. Például ezt a műsort sem mutattam meg senkinek, mert féltem, hogy a tanácsok összezavarnak, megbontják e hosszú monológ érzelmi logikáját. —Ahogy azAdy-életmű egészében, úgy természetesen ebben a műsorban is hangsúlyt kap a „ minden egész eltörött ”, a „fut velem egy rossz szekér” hangulata. 1995—96-ban ezek a versek aktuálisabbak, mint valaha. Mi a véleménye: meddig tarthat a fenti sorokkaljelzett válságállapot és mi lesz a vége? — Hajlamosak vagyunk azt hinni: éppen most a legrosz- szabb a világon lenni. Ám ha a régieket olvassuk, kiderül, ők is ugyanezt hirdették a maguk koráról. Ebből fakad az optimizmusom. Az ember nem kap több terhet, mint amenyFotó:/t T nyit kibír. Szükségünk van a szenvedésre, a hiányra, hogy ne aludjon el a lelkünk, ne tes- pedjünk el. Muszáj valahogy küzdésre kényszeríteni bennünket— arra, hogy javítsunk' magunkon. Másokon úgysem tudunk. Ezt be kell látni. Az Istenember példája rendelkezésünkre áll. Ehhez kell közelíteni. Nem megy egyik napról a másikra. Nincs elég türelmünk, és gőgösködünk. Nem ismerjük fel, hogy Isten nélkül gyarlók, féltékenyek, irigyek, zsarnokok vagyunk. Nem véletlen, hogy Az Ősz dicsérete című vers a műsorom végén kapott helyet. Ebben fogalmazódik meg, hogy mindannyiunkban ott rejtőzik egy magasabb rendű lény, egy iga- zabb ember ígérete. S mindannyiunk értékei fennmaradnak, tovább gyűrűznek a világban. A végkifej let mindenképpen az lesz, hogy ezek az értékek összegyűlnek, összeadódnak — még ha közben jön is egy világháború, kataklizma. (Ady az első világháború kezdő évében írta Az ősz dicséretét. —A szerk.) — Már hosszú percek óta a Szent Johanna mondanivalójánál tartunk. Nyomasztó lehet ezt a hőst azután megformálni, hogy Bulla Elmától Gobbi Hildáig, Ruttkai Évától Kútvölgyi Erzsébetig oly sokan és oly sokféleképpen eljátszották már. — Nem emiatt nagy a feladat, hanem azért, mert az előadáson, — mint egy templomi szertartáson — láthatatlanul jelen kell lennie Istennek is. Nehéz eljutni a hiteles egyszerűségig. Magától értetődővé kell tennem: ha valaki képes arra, hogy tökéletesen megbízzon a gondviselésben, akkor nincs másra szüksége. Akkor nem történhet vele semmi rossz. Még akkor sem, ha Johannát például megégették a máglyán. Arra vágyom, hogy ez az intelligenciától független, meg- tanulhatatlan érzéki élmény — vagy tapasztalat1? — minden napomban jelen legyen. Gy.Á.
