Új Kelet, 1996. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-13 / 11. szám

Szénégető Lászlóval, a Megyei Földművelésügyi Hivatal vezetőjével.

Legyen garancia a gazda szakértelme, tisztessége

Magyarország minden időben a mezogazdasagi országok sorába tartozott. Agráripari és nem ipari-agrár volt még akkor is, amikor mondvacsináltan a vas és acél országának nevezték ki. Nincsenek számottevő ipari nyersanyagforrásaink, vannak viszont hatalmas, jó minőségű, szántóföldi termelésre alkamas területeink, a mezőgazdaság tehát nemzeti ügy. Fokozottan érvényes ez Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére, mely még országos szinten is kevéssé dúskál ipari alapanyagokban.

„Abból kell megélnünk, amiből tudunk”—mondja lapunknak adott interjújában Szénégető László, a Megyei Földművelésügyi Hivatal vezetője.

kok fejeben hajlandó kölcsönt adni, melyekkel ha rendelkezne a kistermelő, nem is lenne rá szüksége. Ön szerint hogyan lehetne megnyerni a bankok bizalmát? Miként lehetne ösztönözni, hogy tőkét fektessenek a mezőgazdaságba?

— Az utóbbi években — főleg azok második felében — szinte már rendszeresen jelentkezik az aszály, nagy veszteséget okozva az ősszel betakarítandó növények termesztésében. A gyakori szárazság talán már a sokat emlegetett globális felmelegedés előjele. Ha ez így van, akkor a mezőgazdaságnak bizonyos konzekvenciákat kell levonnia.

— A meteorológiai adatok egyértelműen azt bizonyítják, hogy globális klímaváltozásnak vagyunk tanúi. Tudomásul kell vennünk, hogy ez már egy több mint száz éve elkezdődött folyamat, mely az utóbbi tizenöt évben gyorsult fel. Nagyon meg kell fontolnunk, hogy milyen hosszú távú stratégiát dolgozunk ki, hiszen sok beruházás esetében 15—20, vagy akár 120 évre szóló növénytermesztési ciklusokról kell döntenünk. Egy rosszul átgondolt hosszú távú gazdálkodási stratégia ágazatokat tehet tönkre. Meggyőződésem, hogy a mező- gazdaság képes leginkább befolyásolni, javítani a környezeti viszonyokat. Megvannak a szükséges szakmai feltételeink ahhoz, hogy hatni tudjunk a klímaváltozás ellen. Kedvező mikroklímát alakíthatnánk ki azáltal, hogy megyénkben a meglévőtől sokkal több szabad vízfelületet és a nagymértékű páraelmozdulást akadályozó véderdősávokat alakítanánk ki. A megye 80 ezer hektáros erdőterületét legalább 100 ezer hektárral növelni kellene, már csak azért is, mert éppen ennyi földünk van, ami másra nem is alkalmas. Nyilvánvaló, hogy ha földeket vonunk ki a szántóföldi művelésből, akkor a megmaradó lecsökkent területen intenzív módszerekkel kell gazdálkodnunk. Az intenzívebb gazdálkodás jóval nagyobb mértékű öntözést feltételez, a bővebb öntözés pedig az aszály ellen hat. Hozzáteszem: öntözés terén még az öt százalékát sem használtuk ki lehetőségeinknek. A nyereséges gazdálkodás elérhető lenne még az úgynevezett szárazgazdálkodással, vagyis az aszályt jobban tűrő növények termesztésével. Megyénkben azonban elsősorban az intenzív, öntözéses gazdálkodásnak van létjogosultsága, mert a régióban egyéb munkahelyteremtésre belátható időn belül kevés lehetőség van.

— Szabolcs-Szatmár- Bereg megye egyértelműen agrárjellegű régió, és mint ilyet, a hátrányos helyzetű térségek közé szokás sorolni. Mit lehetne tenni annak érdekében, hogy ez az

adottság ne az itt élő emberek hátrányára, hanem javára forduljon?

— Megyénkben részaránytulajdoni és kárpótlási eljárásokban mintegy 220—230 ezer személy jut termőföldhöz. Ez azt is jelenti, hogy a 465 ezer lakosból alig lesz valaki, aki — akár személyesen, akár a családja révén — ne kötődne valahogy a földhöz. Induljunk ki a megye lakóinak átlagos jövedelmi helyzetéből. A legutóbbi statisztikai jelentés szerint az előző év első kilenc hónapjában havi bruttó átlagkereset 30 500 forint volt. Az inflációt is figyelembe véve a reálkeresetek csökkenése ez időszak alatt országosan 10,1 százalékkal (nálunk ettől nagyobb mértékben) csökkentek, és valljuk be, ez a folyamat '96-ban sem fog megállni. Sokkal súlyosabb a helyzet a tényleges munka- nélküliekkel, akiknek száma megyénkben 60—70 ezerre becsülhető. Az alapvető életfeltételeket ez a csoport jószerével csak a termőföld tulajdonlásával, hasznosításával teremtheti meg. Sajnos, a szociológia tudománya nem bővelkedik arra vonatkozó felmérésekben, hogy csak milyen keserves bűvészmutatványokkal képes megélni egy kettő—négy fős család összesen 10—20 ezer forintból. Esetenként 50—70 százalékot is kitehet az élelmezési költség, melynek túlnyomó részét önellátással lehetne helyettesíteni. Egy-két tehén, három-négy hízott sertés, 50— 100 darab vegyes baromfi és egy két-három hektáros, szakszerűen művelt földterület el tud látni egy családot. Sajnos, ez az életforma még hosszú ideig fennmarad, és emellett a család nem képes megteremteni a gyermekek továbbtanulásának feltételeit, ebben a tekintetben társadalmi segítségre szorul. Adósok vagyunk olyan szakkönyvek, kiadványok megjelentetésével, amelyek konkrét, kézzel fogható segítséget, ténylegesen felhasználható modelleket adnának a munka nélkül maradiaknak. Tévedés ne essék, nem ez a jövő kívánatos útja. Ez egy kényszermegoldás, melyet a körülmények diktálnak, a jelen helyzetben a rossz megoldások közül a kevésbé rosszat kell választanunk.

— A banki kölcsönök mennyiségét látva (vagy inkább nem látva) arra következtethetünk, hogy a bankárok szerint a földművelés és az állattenyésztés rossz üzlet. A kistermelő hiába fordul segítségért a pénzintézethez, az legfeljebb csak olyan biztosíté— Úgy hiszem, hogy rossz a kérdés. Meggyőződésem, hogy egyes bankok bizalmát a mező- gazdaság sosem fogja elnyerni, mert a pénzintézetek létrejöttében alapvetően más indítékok játszottak szerepet. Megyénk bankjainak kis része azért alakult, hogy összegyűjtse a bankközi piac szabad pénzforrásait, és továbbítsa azt az ország nyugati részébe és Budapestre. Másrészt információt szerez megbízóinak a privatizációs lehetőségekről, és ténylegesen részt is vesz benne, továbbá, a különböző kereskedelmi tranzakciókban segíti őket. Sajnos, zömmel a központi bankok határozzák meg a térségi bankfiókok működését, melyek csak arra adhatnak hitelt, melyre a központ engedélyt ad. A mezőgazdaság ebbe a képbe kevéssé illik bele, ezért csak kis mértékben hiteleznek számára. Az elmúlt négy évben a megyei vállalkozásokba kihelyezett tőke reálértéke több mint ötven százalékkal csökkent. Hogy a mezőgazdaságnak mi jutott? Szemléltetésül egy extrém példa: az egyik vidéki pénzintézeti fiók néhány évvel ezelőtt hetvenmilliós betétállománnyal rendelkezett, ebből az érintett településeken csak tízmilliót helyezett ki. Nyolcat gázhálózat-fejlesztésre, kettőt pedig tartós fogyasztási eszközök vásárlására. Tette ezt annak ellenére, hogy a szóban forgó községekben szinte csak a mezőgazdaság az egyetlen jövedelemszerzési lehetőség, tehát a betétet is abból gyűjtötték össze. Összegyűjtötték, de vissza nem juttattak belőle. Persze ez nem általánosítható, de hangsúlyozom, hogy ilyen is van. Az így gondolkodó bankoknak hosszú távon nincs jövőjük, hiszen a mezőgazdaság produktumának csökkenése az ő fejlődésüket is hátráltatni fogja. Egyébként tévedés az, hogy a mezőgazdaság rossz adós. Ékes bizonyítékul szolgálnak erre a földművelésügyi hivatal által '93—94-ben elbírált pályázatok. A hitelhez jutottak túlnyomó többsége pontosan fizet, átütemezésre csak kevés a példa, annak ellenére, hogy mindkét említett év az évszázad legaszályosabb évei közé számít. Jó lenne ha a hitelfedezet garanciájaként — a sokat emlegetett nyugati példákra hivatkozva — az új vállalkozásokat is felkarolnák, figyelembe véve a gazda szakértelmét, tisztességét, becsületét csak úgy mint a termelés alapjául szolgáló állatállományt, a bejegyzett termőföldet, és nem csak azokat a szokásos vagyontárgyakat, melyeket a bankok általában ma figyelembe vesznek. Az eredeti kérdés tehát azért volt rossz, mert itt mindkét fél részéről felmerül a bizalmi kérdés, és még mindkét félnek nagyon sokat kell tennie, hogy feloldódjon a bizalmatlanság. A jövő egyik útja lehet a szövetkezeti bankok, bankhálózatok létrehozása. A hitelhez jutás nehézsége miatt a termelők saját biztonságuk érdekében elsősorban saját tagjaiknak hoznak létre szövetkezeti bankot, mely csak a fölös pénzt adja ki bankközi piacra. Ez a rendszer egyébként Nyugat- Európában és Észak-Amerikában már nagyon jól működik. Mivel a szövetkezeti bankok

pénze a vidéki településeket fejleszti, gazdagítja tovább, az agrárvidékeken ezek a legjobb pénzintézeti szervezeteknek tekinthetők.

— Hajdanán a vasfüggönyön túli országok nagyon irigyelték iparszerű, nagyüzemi mezőgazdaságunkat, melynek termelékenysége, de főként gazdaságossága számukra elérhetetlen volt. A nagyrészt kicsiny parcellákon dolgozó, alulgépesített mai agrárágazatunk versenyre kelhet-e az élenjárókkal, ha leomlanak a vámhatárok, és belépünk az Európai Unióba?

— Ha ma csatlakoznánk, rendkívül rossz helyzetbe kerülnénk. A nagytáblás nagyüzemi mezőgazdaság legfontosabb előnye — melyet tőlünk a Nyugat valóban irigyelt — hogy nagy hatékonyságú gazdálkodást tett lehetővé, melyhez kevés gép, kevés munkaerő, és kevés — de kiválóan képzett — szakemberre volt szükség. A jól gépesíthető gabonafélék, ipari növények, szálas takarmányok termelésében egyértelmű előnyünk volt a nyugati farmergazdálkodással szemben, viszont hátrányban voltunk ott, ahol minőséget kellett produkálni, nagy szakértelmet, gondosságot és tisztességet igényelt a munka. Ilyen az állattenyésztés, a zöldség-, a gyümölcs- és a szőlőtermesztés. Hazánkban napjainban megszűnőben van a nagytáblás rendszerre alapozott növény- termesztés, az agrárszakemberek jelentős része is búcsút mondott a nagyüzemi gazdálkodásnak. Van viszont egy felparcellázott — nagyüzemi gépek hasznosítására kevésbé, vagy teljesen alkalmatlan — termőföld, és egy elképesztően nagy számú, de szakmailag teljesen képzetlen kistulajdonosi réteg. Az új tulajdonosoknak várhatóan csak 20—30 százaléka kíván hosszú távon földet művelni, valószínű tehát, hogy vagy értékesíti, vagy bérbe adja földjét. Egy.mai csatlakozással egész mezőgazdaságunk áldozatul eshetne, mert sem technikailag, sem szakmailag, sem szervezettségben nem vagyunk képesek megfelelni a nyugati követelményeknek. Nagyon rövid az idő talán csak öt— nyolc év, és még akkor is nehéz lenne elvégezni a hátralévő munkát, ha az alapvető célokat érintően politikai egyetértés jönne létre. Ennek azonban sajnos kicsi a valószínűsége.

—Eszerint hátrányunkra válhatna a csatlakozás?

— Nem, erről szó sincs, csatlakoznunk kell. Alapvetően kedvező természetföldrajzi adottságaink vannak, csak még nem tudjuk kihasználni ezeket. A vámhatárok eltörlésével egy idő után majd kibontakoznak hazánk említett előnyei, hiszen Nyugat-Európa is abban lesz érdekelt, hogy a termelést a legmegfelelőbb területekre koncentrálja. Ha ezt nem tenné — a mezőgazdasági többlettámogatás miatt erőforrásait elpocsékolva — hátrányba kerülne a másik két nagy gazdasági erőtérrel, Észak-Amerikával és Délkelet-Azsiával szemben.

— Végezetül térjünk vissza szűkebb hazánkra. Milyen kitörési pontokat jelölne meg megyénk mezőgazdaságának fejlesztésében?

— A megye mezőgazdaságának fejlesztése nem választható el tágabb környezetétől, ezen belül általános társadalmi-gazdasági helyzetétől. Csak abba illesztve képzelhető el bármilyen program megalkotása. Négy alapvető kitörési pontot emelnék ki.

— A mezőgazdasági oktatás és továbbképzés alapvető megváltoztatása szükséges. Élethivatásszerűen a megye lakóinak 35—37 százaléka foglalkozik — sokszor kényszerből — földműveléssel, ugyanakkor még három százalékuk sem részesült szakmai oktatásban. Sajnos középiskoláink jelentős része munkanélkülieket képez. A mezőgazdasági főiskola — köszönhetően dr. Sinóros Szabó Bolond főigazgató úrnak — a nem egészen jó irányban fejlesztett gépész-üzemmérnök képzést fokozatosan kezdi átalakítani a térség igényeinek megfelelően. Ez valamelyest javítja az elmúlt évtizedekben kialakult strukturális torzulást. A termelők kiszolgáltatottsága tanulás, tudás nélkül nem szüntethető meg.

— A legnagyobb veszteséget okozó, mintegy 100 ezer hektárnyi homokos és belvízkáros területeket sürgősen be kell erdősíteni. A gyenge termőföldek használatából eredő kár évente öt—tízmilliárd forintra tehető. Az erdősítés mai áron 12 milliárd forintból megoldható, és a továbbiakban nem okozna veszteséget, hanem minden évben biztosan növekedve hasznot hajtana. Gyorsított ütemben ezt a munkát nyolc—tíz év alatt el lehet végezni.

— A maradó jó minőségű termőföldeken sokkal intenzívebb, nagy jövedelmet hozó növénytermesztést és nagy munkaerőt foglalkoztató kertészeti kultúrákat kell termelni, főleg ez utóbbit csak öntözött körülmények között. Az öntözővíz részben rendelkezésre áll vagy hozzáférhető.

— A termelők társulására, szövetkezésére van szükség minden olyan műveletben — anyagbeszerzés, értékesítés, raktározás, feldolgozás — melyet az önmagukban termelők nem tudnak versenyképesen megoldani. Ugyanez vonatkozik a szövetkezeti bankok létrehozására, a valóban a gazdákat szolgáló érdekképviseletekre és kamarai szerveződésekre is. Nincs egyedül üdvözítő megoldás, hiszen minden területnek eltérő a feltételrendszere. Nem kell szégyellni tanulni sem a jó, sem a rossz tapasztalatokból.

Vasas László