Új Kelet, 1996. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-12 / 10. szám

1996. január 12., péntek

(Folytatás az I. oldalról)

V.I.: — Azt kell mondjam, hogy a volt kommunistáknak nagyobb gyakorlatuk van a humor elviselésében. Azért őket már az előző rendszerben is igénybe vette ez a műfaj. Amikor az első nagy adótörvény bevezetése előtt az akkori pénzügyminiszter, Medgyesi Péter megkeresett minket a Rádiókabaréban, és kérte, hogy készítsük ki őket, mert ez egy olyan kemény lépés, aminek a méregfogát csak egy nagy röhögéssel lehet kihúzni, akkor ő már nagyon okos volt. Ezt akkor mi meg is tettük, és kitapostuk a belét az egész Grósz-kormánynak. Ők most is jobban viselik. Hornnak a bőre például már egy cserzett krokodilbőr, ami jól állja az igénybevételt. Most már talán a Torgyán is rájött, hogy a kabaré egy remek publicity, szemben a fideszesekkel, akik nagyon sértődékenyek. Az MDF már nem annyira, de az SZDSZ-t megintcsak könnyű megsérteni, mert ők nagyon intellektuálisak. Ők most vannak mozgalmuk gödrében — meg még lesznek is egy ideig. Ők is elhitték magukról, hogy attól, mert okosak, értenek is ahhoz, amit csinálnak.

D.: — A vidéki vagy a fővárosi közönség érzékenyebb a politikára?

V.I.: — A vidéki közönségnek egyöntetűbb az oppozíciója. Budapesten egy homogén közönség meg tud ölni egy előadást. Engem többnyire lekommunistáztak, meg nyilvánvalóan azt hiszik, hogy SZDSZ-ügynök vagyok, és én is azt feltételeztem, hogy a baloldali és liberális közönség kíváncsi inkább rám. Most azt vettem észre, hogy hál’ Istennek nemcsak ők, hanem konzervatívabb gondolkodásúak is, ha nem is olyan nagy számban, de ülnek a nézőtéren. Ennek nem azért örülök, mintha hozzájuk akarnék dörgölőzni, hanem azért, mert nem szeretném, ha olyanok kiáltanák ki magukat barátaimnak, akik nekem nem barátaim, és nem szeretném, ha ellenségnek érezné valaki magát a közönségből, aki nekem nem ellenségem.

D.: —Horn Gyula megnézi az előadást?

V.I.: — Azt hiszem, ha nem muszály, akkor ő nem nézi meg. Van neki éppen elég dolga. Feltételezem, hogy mire megnézné, addigra már ő nem lesz miniszterelnök. Biztos vagyok benne, hogy ha meghívnám, és lenne ideje, akkor eljönne. De nem tartok rá számot, hogy akár ő, akár a következő miniszterelnök megtiszteljen. Én ezt a közönségnek csinálom, és akkor örülök, ha Nyíregyházán a négyszáz, vagy a Komédiumban a száz ember előtt nem vallók szégyent. Egyetlen előadás volt rémes, amikor egy újságnak az üzletfelei, egy rakás nagyképű, nyegle fikázó ült a nézőtéren. Meg is buktunk. Azok nem fizettek, hogy röhöghessenek a pénzükért, a lélektani alapállásuk pedig nem volt alkalmas az önfeledtségre.

D.: — Főállásban jelenleg a Móricz Zsigmond Színház igazgatója vagy. Mint közalkalmazott, nem félsz az esetleges retorzióktól?

V.I.: — Nem félek én attól. Egyrészt nem feltételezem, hogy retorziók érnének valamely mondatomért; ezek a következmények később jöhetnek. Ha pedig mondjuk egy szocialista polgármester asszony, azért, mert én bántom az MSZP-t, vagy egy fórumos megyei elnök, mert bántom a konzervatívokat, engem megdorgál, akkor sincs semmi baj. Akkor én legfeljebb hazamegyek, és magánzó leszek. De nincs ilyen veszély, mert valóban, a demokráciának

van annyi levegőssége — legalábbis annyi képmutatása —, hogy elviselje, hogy én megszólalok, másiránt pedig én vasárnap szólalok meg, amikor a színházban szünnap van, tehát aznap én nem közalkalmazott vagyok, hanem egy független művész. És mint ilyen, az a teendőm, hogy lényegi dolgokra irányítsam a figyelmet, nem pedig az, hogy mondjuk a haza bölcse legyék. Én egy csepürágó színész vagyok, aki el-elgondolkodom néha, meg dühöngök, és azt lefordítom a kabaré nyelvére. A második részben olykor bizony dühbe jövök. Amikor felsorolom az APV Rt. szervezeti fölépítését, meg hogy milyen milliárdokat loptak-csaltak el az elmúlt félévben, olyankor elmúlik a humor, de nem bánom, hogy valami privát morálból odaköpök a csibészség lába elé.

Kossuth téri Verebes

„A színház úgy alakulhatott ki, hogy az emberek ültek a tűz körül, és féltek a mamuttól”

Gados Béla élményei, gondolatai színházról, munkáról...

— Ebben az évadban három fiatal rendezővel dolgoztál. Az Utas és holdvilág esetében Galambos Péterrel, az Ubü királynál Megyeri Zoltánnal, és legutoljára Bagó Bertalannal az Ötödik Frank című Dürrenmatt darabban. Mennyiben meghatározó a rendező személyisége egy munkafolyamatban? Szeretsz fiatal emberekkel együtt dolgozni?

— A személyiség és a kor igazán számomra nem lényegesen meghatározó, ami igazán fontos, az a munkamódszer, az, hogy hogyan dolgozik az illető rendező. Az igaz, hogy egy fiatal emberrel könnyebben közlekedik az ember, ha netán baj van, mint egy idősebb rendezővel.

Bercit, Galambost vagy Megyerit könynyebb hátbavágni és meghívni egy pohár sörre, és megbeszélni vele a problémát.

De hangsúlyozom, a munka- módszer számít, nem a kor.

— Fontos, hogy alkotótárs legyél egy munka során?

— Akármilyen fellengzősen hangzik, nagyon igénylem. Rettenetesen zavar az, amikor csak leinstruálnak. Ha magamnak nem tudom megfejteni, hogy mit miért csinálok — akár kis realizmusban is —, legyen az bármilyen abszurd színpadi helyzet, akkor nem tudok hinni benne.

Nagyon fontos, hogy az ember önmaga előtt hiteles legyen.

— Mennyire gátol egy színészt a rendező által keményen meghatározott kötött formai világ?

— Tulajdonképpen nem úgy fogalmaznék, hogy gátol, hanem kényelmetlen. Rendkívül kényelmetlenné teszi a próba- folyamatot. Azonban nagyon jó dolognak tartom, ha más színházi formanyelvet is kipróbálhatunk. Mert mi a reális, „sztanyizós” színjátszást műveljük, s így formaérzékenységünk eltompulhat az idők folyamán. Ugyanis a kötöttség hiánya egyfajta szertelenségbe csap át, mondván, csak az a fontos, hogy őszinte legyek a

deszkán. Ez nem teljesen igaz, mert a színház valójában egy összetettebb formanyelv. Az Ötödik Frank éppen ezért volt nagyon hasznos munka nekem. A színészetben a forma vertikális, a tartalom horizontális irányú. Szigorú formai kötöttségek mellett is ki lehet teljesedni egy szerepben.

—Mennyire fontos a színész számára a deszkán történő önvallomás?

— Számomra fontos, bár elképzelhető olyan szerep, ami rám kevéssé vagy egyáltalán nem jellemző, amit úgymond ki kell találnom, de akkor is el kell mennem a személyiségem általam ismert határáig, ami a szerep irányába mutat, miközben az azon túl lévő dolgot játszom el. Az Ötödik Franknál például: Én nem vagyok papucsférj, de igenis ki kellett valahogy bányásznom magamból a papucsságaimat, szembe kellett néznem azzal, hogy

Tiszán innen, DESZKÁN túl — Siktár Zoltán, Kerekes László, Gados Béla, Csorna Judit, Felhőfi-Kiss László és Pásztor Zoltán (Ötödik Frank)

lehetnék, vagy talán néha az is vagyok, hogy valamilyen módon ott meg tudjak szólalni.

— Ez elég szemérmetlen dolog ...

— Ezért lesz az ember színész. Bizonyos megközelítésből ez a színészet lényege. Mindenképpen egy szemérmetlen feltárulkozási hajlamnak kell lenni az emberben, mert különben, ha ez nincs, akkor ízetlen és sótlan lesz. A színészi eszközök megtanulhatók, azonban azután már nincs más, csak saját magam. A lehetőségeim végül is a személyiségemben vannak, s azokat igenis muszáj kiadni. Tulajdonképpen ezért éri meg nekem a színészet, mert ez egy izgalmas kaland önmagámmal önmagámban. Itt van például de Sade márki, ami egy nagyon jelentős munka volt a pályám jelenlegi szakaszában, függetlenül attól, hogy siker avagy nem. Függetlenül attól, hogy a darabról kinek mi a véleménye. Telihay egy nagyon fontos helyen nyúlt hozzám, én is kénytelen voltam magamba vájni. Ez egy tipikusan embert próbáló, nagyon nehéz feladat volt, ami re rettenetesen fel kellett készülnöm. Estéről estére meg kellett küzdenem azzal az utolsó tíz mondattal, amit csak igazán belülről, legbelül- ről lehet elmondani. Tehát nekem, Gados Bélának önmagamat kellett elérnem minden este.

— Mi a színház lényege számodra, miért érdemes ma színházat csinálni?

— Kettős feladata van. Egyrészről az, hogy színvonalasan szórakoztasson, a másik pedig, ami nagy szó, hogy valóban neveljen, kutasson az életben, és ezt mutassa meg az embereknek. Mert az emberek szórakozás közben igen is hajlandók tanulni. A közönséget ki kell szolgálni — de nem bármi áron —, ugyanakkor előttük kell menni, hogy jöjjenek utánunk.

Én úgy gondolom, a színház valahogy úgy alakulhatott ki, hogy az emberek ültek a tűz körül, és féltek a mamuttól. És akkor az egyik, a leglassúbb és leglustább — igen, szokták mondani a színészre, hogy ilyen —, aki talán legjobban félt az állattól, eljátszotta a többieknek a vadászatot. A társai jót nevettek, és ettől lelkileg megkönnyebbültek, kimentek, és megölték a mamutot. A napi szükségszerűség, a napi létezés hiányai és nehézségei vezettek oda, hogy színházat csináljanak. Ez az igény szerintem örökérvényű. — FÁg —