Új Kelet, 1996. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-10 / 8. szám
UJ KELET Nyíregyháza 1996. január 10., szerda 9 Ont mi bosszantja? A város utcáit járva az eső elől menekülő embereket állítottuk meg, és a címben szereplő kérdést tettük fel nekik, íme, hárman a válaszadók közül: — Személy szerint az idegroham kerülget, ha csak arra gondolok, hogy ki kell lépnem az utcára ilyen időben. Bokáig járhatok a latyakban, miközben Koltai Róbertsza- vait idézve az „illetékes elvtársak” sorra arról nyilatkoznak, hogy az utak tiszták, a vízelvezetés problémája megoldott. A munkámból adódóan adnom kell a kül— Bosszant, hogy már megint felemelték a buszjegy árakat. Nem vagyok még hetvenéves, hogy ingyen utazhatnék. Nyugdíjas bérletet válthatnák kedvezményesen, de azt nem tudom megvenni a kevéske nyugdíjamból, ráadásul nem is utazom olyan gyakran. Jó lenne, ha a kis— Már megint mindennek emelték az árát, csak a nyugdíjunk nem emelkedett. Ketten az uramal 25 ezer forintot kapunk, mire kifizetjük a villanyt, a vizet és a gázszámlát alig marad annyink, hogy megéljünk a hónap végéig. Mi nem költünk a luxusra, Kiss Boglárka, üzletkötő sőmre, de mikor leszállók a buszról elmerülök a koszos lében. Ha nem vagyok elég fürge, akkor az iduló hely ij árat beterít szép, fekete petyekkel. Őszintén mondom, hogy szeretném egyszer a ruhatisztítási számláimat benyújtani az önkormányzatnak. Karácsonyra kaptam egy nyolcezer forintos csizmát, aminek a talpára azt írták: enyhén vízálló. Ez egyáltalán nem így van. Két hete hordom és már is beázik. Vissza fogom vinni a boltba. Kelemen János, nyugdíjas nyugdíjasok részére csinálnának külön, olcsóbb menetjegyet. A gerinckopásommal nehezen tudok járni, kétszer is meggondolom, hogy elinduljak-e otthonról. Pedig a fiam itt lakik a városban, az Örökösföldön, de nekem az már messze van. A kocsik lassabban is mehetnének a városban, mert néha a házak faláig is felcsapják a latyakos havat. Nem vagyok már fiatalember, hogy el tudnék ugrani előlük. Horváth Józsefné, nyugdíjas csak egy kis tejért meg kenyérért megyünk el a boltba. Ott már körül sem merek nézni. Az uram ágyban fekvő beteg, rendszeresen kell gyógyszert szednie. Nem minden pirulára kapunk támogatást a tanácstól, szerencsére az orvosunk jó ember, ő tudja, hogy melyik az olcsóbb és azt szokta felírni. Ezeket az újfajta szereket nem tudnánk megfizetni. —seb—vip— Nem fér a fejembe! Kicsire nem adunk(?) Az egyik nyíregyházi általános iskolában a tanár nénik és bácsik — jelképes összegért — kis ételhordójukban az ebéd végén a maradékból vihettek haza a ku- tyusoknak vagy a cicáknak. Ez a moslék nagy értéket nem képviselt, mégis, a pe- 'dagógusfizetésből legalább állateledelre nem kellett költeni. Mától megszűnt a jó világ. Ezentúl egy vállalkozó fizetség fejében az összes éteima- radékra igényt tart. Hiába! Az oktatási intézményeknek ezentúl még jobban meg kell fogniuk minden forintot. Talán dicséretesnek is lehetne nevezni a dolgot, ha az a bizonyos vállalkozó történetesen nem az igazgató apósa lenne. Innentől kezd gyanússá válni a történet, hisz a tantestület tagjai közül senkivel sem közölték, hogy mennyit fizet a moslékért az állattartó gazda. Még az is elképzelhető, hogy attól a néhány adagtól, amit a tanárok naponta elvittek, nem fognak lefogyni a malacok. —Seb — Mennyibe kerül ma egy családi ház? Öt év alatt sem tudták befejezni Az öt eve tartó gazdasági mélyrepülés nem kedvez senkinek sem. Különösen nem a fészküket rakó fiatal házasoknak. A megyét járva nagyon sok helyen látni befejezés előtt álló lakóépületeket, amelyek az ideiglenesség jegyeit viselik magukon. A fakerítés, amit csak rövid távú megoldásnak szántak, végleg ott maradt. A bepucolt falfelületről már lemaradt a kőpor. Egy ilyen ház lakóit kerestük fel a minap. Hegedűs Jánosék 1989-ben vették a telket Oros Fő utcáján. A következő évben kezdtek hozzá az építkezéshez. — Milyen elképzelésekkel vágtak bele? — kérdeztük a család pénzügyminiszterét, a ház asszonyát. — Öt évvel ezelőtt — akkori áron — 300 ezer forint volt az úgynevezett önerőnk. A két gyerekre — amit vállaltunk — 200 ezer forint szociálpolitikai támogatást kaptunk. Ehhez felvettünk még 400 ezer forintot az OTP-től, és így fogtunk hozzá. A munkálatok elkezdése után az önkormányzat adott még további nyolcvanezret, vissza nem térítendő támogatás formájában. Alig haladtunk egy keveset a munkálatokkal, máris meghirdettük értékesítésre, mert úgy tűnt, hogy a féljem a Beregben kap végleges állást, és odaköltözünk. (Végül mégis ez az orosi készült el hamarabb.) —Milyennek álmodták meg az otthonukat? —Kétszintes, tetőtér-beépíté- ses lakásra gondoltunk, szintenként 90 négyzetméter alapterülettel. Ebből csak a földszint készült el, itt lakunk most is. — Sokan szokták írni, hogy mennyit költöttek eddig az építkezésre. Önök is vezettek nyilvántartást? — Igen. 1989-től a mai napig kétmillió-nyolcszázezer forint kiadásunk volt. Természetesen nem napi áron számolva, és nincs benne az a sok-sok munka, amit mi a rokonsággal együtt végeztünk el. Ha a mindenkori inflációs rátával beszoroznánk, akkor ez több mint ötmillió forintot jelente. — Mennyi kellene még a teljes befejezésig? — Ez még nagyon messze van attól, amit elképzeltünk. A tetőtérbe két szobát, fürdőszobát és előteret terveztünk. Még sehogy sem állunk vele. Legalább másfél milliót kellene költeni rá, és további félmillióba kerülne a porta és a kerítés kialakítása. — Miből tudják előteremteni ezt a nem is kevés összeget? — Én gyesen vagyok, a férjem munkahelye időközben megszűnt, és jövedelempótló támogatáson van. Amíg nem talál magának egy jövedelmező állást, addig elképzelésünk sincs, hogy miből fogjuk befejezni. Amennyiben lényegesen javulna az anyagi helyzetünk, akkor is csak kis lépésenként tudnánk haladni. A mai kamatok mellett őrültség lenne hitelt felvenni (ha csak nem lesz miniszterelnök az ember). — A kertben nem tudnak zöldséget vagy gyümölcsöt termeszteni, amiből mellékjövedelemre tehetnének szert? — Az egész telek kétszáz négyszögöles. Ennek csak a fele a kert. Csak a konyhára valót tudjuk megtermelni. Eladásra nem jut. — Nem érzik úgy, hogy túl nagy fába vágták a fejszéjüket? — Hat évvel ezelőtt nem számított nagy lakásnak a miénk. Három gyereket szerettünk volna, és egy öttagú családnak kell egy ekkora ház. Utólag másképp alakultak a dolgok. Most így, visszatekintve, annak is örülünk, hogy idáig jutottunk. Egy száznyolcvan négyzetméter alapterületű családi ház felépítése mai áron legalább hatmillió forintba kerül. A miénk kilencven százalékban kész. Már ez is nagy eredmény. — Fekete Tibor — * Élete a tánc Orosi gondok, helyi képviselők Önkormányzat a városrészen Egy-egy városrész is létrehozhatja saját önkormányzatát. Nem sok dologban dönthetnek, de a városi önkormányzat számára javaslattételi joguk van. A Tiszán innen Nyíregyházán kívül csak Kecskeméten működik hasonló szervezet. Az orosi részönkormányzat tagjai közül dr. Mátrai Lajos háziorvosnak, valamint Hliva /sfranmezőgazdasági vállalkozónak három kérdést tettünk fel: 1. Miért vállalta a megbízást? 2. Miben tudnak dönteni? 3. Milyen elképzeléseik vannak a közeljövőre nézve? Dr. Mátrai Lajos: 1. — Harmincnégy éve itt élek Oroson. Munkám során nagyon sok emberrel találkozom nap mint nap. Még kérdeznem sem kell, és már mondják is a problémájukat. Úgy gondolom, hogy képviselőként többet tehetek értük. 2. Csak javaslattételi jogunk van a városi önkormányzatnál. Eddig az sem volt tiszta, hogy ez milyen témakörökre érvényes. A nyíregyházi ön- kormányzat most készit egy tervezetet, amelyben mindezt rendezi. Úgy értesültünk, hogy az idén egy bizonyos pénzügyi kerettel is rendelkezni fogunk. 3. Hasonlóan a gázprogramhoz, tovább folytatnánk az útépítést. Az egészségügyi ellátás javítása érdekében reuma- tológiás és fizikoterápiás kezelőt szeretnénk létesíteni. Meg akarjuk építeni a fogorvosi rendelőt is. így ezekért az ellátásokért nem kellene mindig a városközpontba utazniuk az orosiaknak. Szeretnénk egy új postaépületet, és tovább bőví- tenénk a szennyvízcsatorna- hálózatot. A jövőben szeretnénk elérni, hogy magunk dönt- hessünk az itt felhasználandó pénz sorsáról. Hliva István: 1. — Szeretnék részt venni a lakóterületemen felmerülő problémák megoldásában. Itt, helyben több információ birtokában tudunk dönteni az oro- siakat érintő kérdésekről. 2. A részönkormányzat csak javasolhat a körzet önkormányzati képviselőjének. Úgy tudjuk, hogy az idén már 4—5 millió forinttal gazdálkodhatunk. Útépítésre, könyvtárfejlesztésre, sportra és még sok más mindenre kellene ez az összeg. 3. Az út- és a szennyvízhálózat fejlesztése, valamint a járdaépítés a Szív utca környékén különösen fontos. A három ütemre tervezett fejlesztésből az első ütemet valósítottuk meg. — F. T — A szíve Nyíregyházán marasztalta Rajna Beatrixet, noha a főiskolai évek előtt Tisza- újvárosban élt. Évfolyamtársai, barátai a Nyírség táncegyüttesbe hívták, a jó közösség, a kellemes hangulat, a kedves élmények hatással voltak rá, s már hatodik éve tagja az együttesnek. Ez volt az első kapocs, ami Rajna Beatrix vonzotta a szabolcsi megye- székhelyhez, hiszen táncos barátaival nem csak a próbákon találkoznak, a szabadidejüket is együtt töltik. A fiúk húsvét- kor együtt járnak locsolkodni, az óévet is közösen búcsúztatják, és mára a családi ünnepek sem múlhatnak el a csoport tagjai nélkül. Beatrix négy éve az Apáczai Csere János 2. Számú Gyakorló Általános Iskolában tanít. Az intézmény igazgatójával a'diplomaosztó napján találkozott egy fellépésen. Kovács László igazgató éppen olyan pedagógust keresett, aki népi táncot is tanítana. A munkahely megszerzése után végleg eldőlt, hogy Nyíregyházán marad. Szülei már számítottak erre, hiszen a négy év alatt is keveset járt haza, a fellépéseket, próbákat főként hét végére időzítették. Bea nemcsak órarendi keretek között tanít népi táncot, hanem csoportot is vezet, amelyekkel fellépéseket tervez. Legutóbb az iskolai karácsonyi ünnepségen mutatták be tudásukat, ahol a szülők is megtekinthették gyermekeiket. Úgy tűnt, hogy ők is elégedetten távoztak. A gyerekek hetente két alkalommal, másfél órán keresztül próbálnak. A gyakorlás után még lehetőséget teremtenek arra, hogy beszélgessenek és egymásra figyeljenek. Beának meggyőződése, hogy csak így alakulhat ki jó közösség, így érezhetik igazán, hogy összetartoznak. Első és hetedik osztályos gyerekek egyaránt vannak a csoportban, ennek ellenére a különböző korú kis táncosok jól megvannak egymással. Bea csillogó szemmel meséli, hogy a tizenhárom éves, hetedikes kisdiák büszkén nevezi barátjának a hétéves első osztályost. Van olyan család, amelyiknek mindhárom gyereke táncol. Bea nagyon elfoglalt, hetente két alkalommal három órát próbál a felnőtt együttessel, erre szüksége van a szakmai frissesség miatt, de a társaságot is képtelen lenne elhagyni. Tavaly még a tanárképző főiskolán is óraadó volt. A sok munka nem esik nehezére, szereti, amit csinál. Élete a tánc. Kozma Ibolya
