Új Kelet, 1996. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-10 / 8. szám

UJ KELET Riport 1996. január 10., szerda 5 bolcsban állás. De nem bánom, hogy így történt. Sóstón a fertőző — a tbc—- részlegre helyeztek, így aztán, ismerve a szociális körülményeket, egy darabig lesz munkám. A hála­pénz viszont kizárható, hiszen kezeltjeink jó része csöves, al­koholista meg börtöntöltelék, aki nem először fekszik nálunk. A párom fogorvos, fél év múl­va lejár a gyese, s még annak is örülnénk, ha valamilyen pártfo­gó segítségével asszisztensként elhelyezkedhetne. Szerintem a szocializmusban kapott döntő csapást az egészségügy, mert a munkásosztály vezető szerepére hivatkozva a víz alá nyomták az értelmiséget, s minden bizonnyal túlképzés is folyt. Abban én is biztos vagyok, hogy a saját éle­temben nem tűnik el ez a prob­lémahalmaz. Ám meglehet, hogy nem is sokáig fogok élni. Az or­vosnak a saját egészségére van legkevésbé ideje és energiája. Egyelőre a 35 ezres nettóm­ból tervezgetem az elköltözé­sünket. (Ukrajnában vagy 5 ezer forintnak megfelelő össze­get keresnék.) De tudja, mi a legérdekesebb? Nem akarom, hogy az elmondottakból bárki siránkozást véljen felfedezni, hiszen én nem tudnék magam­nak más pályát elképzelni. Ezzel búcsúzunk el egymás­tól. Ballagok a buszhoz. A ki­halt megállóban egy hajlékta­lan néni kiabál arról, hogy „le- vedzik a lába, mégsem engedik be a kórházba”. Ebben a pilla­natban határtalanul szerencsés­nek érzem magamat is, riport­alanyaimat is. S mégis — vagy talán éppen ezért—, menekü- lésszerűen távozom. Gyüre Agnes szol előre. Tekintete megakad a térdeplő apróságokon. Oda­csoszog az egyik kócosfejű kis­fiúhoz. Belenéz annak dobozká­jába, majd zsebkendőbe csa­vart, szakadozott kuponjai közt turkál. Talán feleakkora összeg sincs nála, mint a dobozban he­verő. Becsúsztat egy ötezrest a dobozba, majd jóságosán meg­simogatja a fiúcska buksiját. — Ejnye, ejnye, te szegény gyerek — mondja sok-sok saj­nálattal a hangjában. Kié je­lentésére a gyerek önérzete­sen megrázza magát, és csen­gő hangon, büszkén vissza­vág: — Kikérem magamnak, én nem vagyok szegény! Szintén az előbbi helyszín, csak a szereplők mások. Pon­tosabban most is gyerekek ül­nek, avagy térdepelnek a híd korlátja mellett. Már erősen le­Az orvosok is korán halnak A közelmúltban még a Magyar Rádió folytatásos ifjúsági története, a Daráló is azzal volt tele, miként lehetne az egyik főhősnek, az eminens, friss diplomás orvosnak, Kingának állást találni. Végül is a képzeletbeli lány nagy protekcióval elhelyezkedett — no, nem ott, ahol akart, hanem Bács-Kiskunban. Ám mi a valóság? Hogyan élnek, mit terveznek a nyíregyházi, Sóstói úti medikusszálló lakói most, amikor másról se hallani, mint az egészségügy válságáról, a közelgő orvos- munkanélkúliségről? Gondoltak-e ekkora létbizonytalanságra, presztízsveszteségre pálya- választásuk idején? Kezdjük talán a helyzetelem­zést a Halasi Sándorné gondnok­asszonytól hallott adatokkal: a szálló háromféle csoport tagjait fogadja. Egyrészt a Debreceni Orvostudományi Egyetem har­mad-, negyed-, ötödéves hallga­tóit kvártélyozza gyakorlatuk idején. Leginkább január—feb­ruárban, illetve júniusban. Itt ren­dezkedhetnek be a szigorló or­vosok is, továbbá alkalmi fize­tővendégeknek adnak helyet. Van azonban olyan lakó is, aki a kezdetek óta, vagyis hat éve él már itt. Mindahány csoport kö­zös jellemzője, hogy tagjai még nem alapítottak családot. Január 1-jéig egy huzamosabb időre berendezkedett személy 680 forintot fizetett az ellátásért ha­vonta. Ami—szociális érzékeny­ség ide vagy oda—nagyon irreá­lis. Pedig az az ágyneműcserétől a víz- és fűtéshasználatig mindent magába foglalt. Érthető hát, hogy a lakbér önmagában nemigen adott senkinek elegendő késztetést önál­ló otthona megteremtésére. Néhány napja a fizetnivaló megemelkedett: március 31-éig 2688 forint a havi díj, április elsejétől pedig 3000. Az egyete­misták után a számlát tanintéz­ményük állja. Tavaly az alkalmi fizetővendégek 3 milliós bevé­telt hoztak a szállónak. Mint min­den ilyen jellegű helyen, itt is be kell tartani a házirendet: például nem lehet zajongással zavarni mások nyugalmát, és este 10 órá­ig lehet vendégeket fogadni. A szobák többnyire kétágyasak, mosdó tartozik hozzájuk. A zu­hanyozók, a társalgó, a teakony­hák közösek. Mindenütt nagy a tisztaság, az egyemeletes épület folyosóin képek és virágok. Csend és béke honol. A portásfülke előtt két, gya­korlaton lévő egyetemistával — egy szőke és egy barna lánnyal — találkozom. A nevüket nem adják a beszélgetéshez, de szí­vesen elmondják, hogyan élik meg a szakma mélyrepülését. Inkább a barna viszi a szót: — Mi már nyolcadik osztály után pályát választottunk, hiszen a Zay Anna Egészségügyi Szak- középiskolába jártunk. Akkori­ban az orvos félistennek számí­tott. Engem másodszor vettek fel az egyetemre, úgyhogy egy évet a debreceni klinikán ápolónős- ködtem. Akkor vettem észre először, hogy valami baj lehet az anyagiak körül, mert az orvosok állandóan azt fontolgatták, ho­gyan lehetne olcsóbb gyógysze­rekkel kezelni a betegeket. Az­tán az egyetemen először a tan­könyvárak döbbentettek meg. Egy anatómiai atlasz most 15 ezer forint, egy elsőéves összes tan­könyve körülbelül 24 ezer forint, miközben az ösztöndíjak tudomá­sunk szerint alacsonyabbak, mint a főiskolákon. A végzősöktől pe­dig halljuk: annyira nincs állás, hogy elmennek termékforgalma­zónak, orvoslátogatónak. Állító­lag egy körzeti orvosi állásért ke­ményen fizetni kell. A szakosodást a mi esetünk­ben már nem elsősorban az érdeklődésünk fogja befolyásol­ni, hanem a lehetőségeink. A kezdő fizetésünk körülbelül 20—24 ezer nettó lesz. A hú­gom, aki egy ügyész mellett titkárnő, szintén 20 ezret visz haza. Nem hisszük, hogy az egészségügy általános válsága a mi életünkben felszámolható. Mégis: a személyes életünket úgy szeretnénk leélni, hogy fel­nézzenek ránk. Egyébként azok­egy huszonegy éves fiú, akinek az egész nyirokrendszere tele volt már daganatokkal. Drégelyi bácsi pedig, aki pedagógus, ka­rácsonyra mindenkinek egy kis ajándékcsomagot adott. A munkatársaim közül senki nem akart megleckéztetni, csú­nyábban szólva: csicskáztatni. Az orvosok részéről kezdetben tapasztaltam némi távolságtar­ban a községekben, ahonnan mi jöttünk, még mindig számon tart­ják, kik tanulnak tovább, s tisz­telik az orvos tudását. Ezután egy szobába kopogtat­tam be. Olyan érzésem volt, mintha egy felsőoktatási intéz­mény kollégiumi szobájába csöppentem volna. Tudományos könyvek a szekrényekben. Tulaj­donosukat, aki az urológián ápolónővér, nyáron csak két pont választotta el attól, hogy felve­gyék néprajz szakra. Idén újra megpróbálja. Kérdezem, ilyen motivációval mit keres a fehéikö- penyesek között? Mesélni kezd: — 1990-ben Csíkszeredáról települtem át. A vőlegényemnek az itteni kórházban dolgozott a nagybátyja, így kerültem ide. A szüleim Erdélyben maradtak, a bátyám pedig még 1986-ban Ausztriába emigrált. A vőlegé­nyemmel megszakadt a kapcso­latunk, de volt ezen a pályán né­hány olyan élményem, ami mi­att ittragadtam. Például az az idősebb nővér, aki betanított, a szakma megszállottja volt. Sorol­hatom tovább: nyáron felépült tást, de mára ez is megszűnt. Az ápolók között nincsenek üres álláshelyek, de a táppénze­sek — a gerincfájósok, az influ­enzások — miatt mindig adód­nak feszültségek. S persze, a szil­veszteri ügyeletek miatt is. (De­cember 20. és január 20. között nem adnak ki szabadságot, nyá­ron pedig két hetet lehet kiven­ni.) A munkarend tizenkét órás, a váltás reggel és este 6-kor ese­dékes. Előfordul, hogy kétszer tizenkét órát kell egymás után lehúznunk. Velem egyszer a második tizenkét óra végén előfordult, hogy összecseréltem két vérleletet. Szerencsére nem lett a dologból nagy baj. Újabban gyakran cserélődnek az osztályon a kolléganőim, s a személyes érdekek néha háttér­be szorítják a páciensek érdeke­it. Pedig felelősségvállalásban feli kell nőni ehhez a pályához. Ugyanakkor, ha itt, a szállón be­szélgetek a fiatal lányokkal, ki­derül: mindenki tudja, hogy nincs sok választási lehetősége, megmarad hát a durván nettó 18 ezres állásánál, s annál, hogy bálabutikból öltözködik és nem vesz könyveket. Én szeretnék végzett néprajzos­ként hazamenni Csíkba. Erre a bátyám azt mondja: egyre bizto­sabb léptekkel haladok az éhen- halás felé. Ám szörnyű arra gon­dolni, hogy amíg én másokat is­tápolók Nyíregyházán, a szüleim­nek talán szükségük van rám. Végül bebocsátást nyertem az egyetlen, itt meghúzódó család otthonába. A tüdőgyógyász férj ekképp ecsetelte helyzetüket: —Kivételezettként kaptunk itt helyet a feleségemmel és a kiseb­bik gyermekünkkel. Ősszel két hónap alatt kellett valamilyen megoldást találnunk, mert a baktalórántházi szanatórium be- költöztetése miatt el kellett hagy­nunk ottani szolgálati lakásunkat. A nagyobbik gyermekünk Bak- tán maradt a nagymamámékkal, mert ott kezdte el az iskolát. Kárpátaljáról érkeztünk Ma­gyarországra ’94-ben. Azelőtt a csapi járási kórházban, a belgyó­gyászaton dolgoztam. Azért let­tem pulmonológus, mert ezen a szakterületen kínálkozott Sza­Hétköznap este a medikusszállón zakadt ruhájú, tíz év körüli legényke sán- tikál végig az Ung- vár—Munkács közt közlekedő matuzsálem korú vonat romos utasterén. Erősen húzza a lábát. Az üléssorok elején megáll, mint­egy felméri a terepet. Szemével végigpásztázza az utasokat: ha csak a negyedük ad valamit, már jó napja van. Vesz még egy mély lélegzetet, s elindul. Tübetejka formájú sapkafélét szorongat a kezében. Megáll az első ülések előtt, és egy hevenyészett keresz­tet vet a mellére. Most mintha még erősebben húzná a lábát. Nézem a legénykét, valahogy ismerősnek tűnik. Aztán beug­rik: hát persze. Ott szoktam lát­ni futballozni a házunk közelé­ben lévő grundon. Vajon mi tör­ténhetett a lábával? A gyerek tovább vonszolja magát. Néhá­nyon rá sem nézve automatiku­san nyúlnak a tárcájuk után, majd beledobnak valamit a sap­kájába. Tekintetével kíséri a mozdulatokat, felbecsülve az adományok értékét. Lassan hullanak a sapkába a kupon­bankók. A legényke már a va­gon túlsó végében jár, amikor az egyik ülésnél egy férfi ragadja karon. — Állj csak meg, kisöcsém! — kezdi a férfi lesújtó hangon. — Én ismerlek ám téged. Ami­kor legutóbb találkoztunk, még nagyon is fürge voltál. Emlék­szel?! Amikor almát loptatok a kertemből, arról beszélek. A gyerek arca a koszréteg alatt talán elfehéredik. Már húzná magát, menekülne, de a férfi erős marka fogva tartja. Lelepleződött, de ezzel még nincs vége a megpróbáltatások sorának. — Hadd lám, hogy tudsz fut­ni? — mondja a férfi, és lábbal fenéken billenti a gyereket. A le­gényke fut. Egészen a követ­kező kocsi előteréig. Ott ismét megbénul, keresztet vet, és tartja a tübetejkát... Aprócska gyerekek térdepel­nek Ungvár gyaloghídjának ri­deg aszfaltburkolatán. Előttük dobozkák, egy-egy gyűrött, ma már felismerhetetlen szentet ábrázoló képpel és néhány bankjeggyel kibélelve. Néme­lyikük nyávogó hangon könyö­rög alamizsnáért, mások egy­kedvűen néznek maguk elé. Egy botra támaszkodó idős asszony sántikál a hídra a Pe­tőfi tér irányából. Lassan ara­Kéregetők \ Hírről \ hírre Egy önmagát természetesen megnevezni nem kívánó ben­zinkutas ismerősöm azzal az örömhírrel lepett meg a napok­ban, hogy januárban megint felemelik a benzin árát. Az emelés mértékét tíz forint körüli összegben nevezte meg. Mivel januárban már „megkí­nálták” a tisztelt fogyasztókat egy tízforintos benzináremelés­sel, olyan képtelennek tűnt a hír, hogy telefont ragadtam, és felhívtam a MÓL Rt-t. Az illetékesek sorával be­szélve sem sikerült konkrét vá­laszt kapnom. Az egyik nem nyilatkozott, a másik arra hivat­kozott, hogy mostantól a MÓL, mint üzleti érdekeit védő cég áremelések vonatkozásában előzetes információkkal nem fog többé szolgálni, a harma­dik illetékes azt mondta, hogy ő nem illetékes, a negyedik azt mondta, hogy nincs képben, mert éppen most jött meg be­tegállományból, az ötödik, a hatodik sem, a nyolcadik sem... Lehet, hogy bizalmatlan let­tem? Mindenesetre ez a fene nagy titokzatoskodás számomra nem ígér semmi jót. Magyarul azt je­lenti, hogy igenis lesz még janu­árban egy tízforintos „árváltozás”. Nem tudom, ki hogy van vele, én kimondottan örülök neki! Mi­ért? Egyszerű. Ha nem örülnék neki, akkor is emelnék. így nem bosszankodni fogok, hanem uj­jongani. íme a boldog élet titka! Én édes jóságos istenkém, micsoda mennyei év lesz az idei, ha ezen elvemhez hű tudok majd maradni! Egyik boldogság után rögtön ér majd a másik. Hát kell ennél jobb? Kell ennél bol- dogítóbb alaphelyzet? Micsoda buli lesz! Januárban összesen húsz százalék benzin­áremelés! Az pedig jelentkezni fog ugye minden árucikk árá­ban, mert mindent kőolajszár­mazékokkal hajtott géperejű jár­műveken szállítanak! És akkor még maga az áru is drágább lesz, ha minden jól megy! (Hurrá, Gurá! Öllé!) Nem kívánt tör­lendő. Még azt merik mondani, hogy a mi kis kackiás baj szú Laíink idegen test a szocialista pártban! Idegen? Még hogy ide­gen? Ki az, aki e nevet nem is­meri? Hát mi van? Sajnálják már a magyartól azt a kis röhögést is? Ő a legjobb hoppmester, akit valaha is látott széles e haza! Védjük őt, babusgassuk, mert még baja eshet a humor eme bőségesen felbuzgó forrásának! Lajos a miénk! Meg az is, amit tőle kapunk... — tai — menőben van a nap, metsző északi szél csíp bele az embe­rek arcába. Senki sem tudja, aznap ettek-e, ittak-e a kérege- tő apróságok. A legidősebb sem lehet több 5-6 évesnél. A híd Korona felőli oldalán feltűnik egy fiatalasszony. Ar­cán, egész ápolatlan külsején látszik, hogy nincs haragban az alkohollal. Odamegy az első térdeplő gyermekhez. Felkarol­ja, s meglehetősen bizonytalan mozdulattal a rozoga, valaha jobb napokat látott gyerekko­csiba teszi. Gyorsan átszámol­ja a gyerek által összekoldult pénzt. Ugyanezt megismétli a harmadik gyereknél is. Itt azonban ingerülten kifakad, s miután leken egy taslit a ki­csinek, el-elcsukló hangon or­dítja: — Hát te csak ennyit...!? Balogh Csaba

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom