Új Kelet, 1995. december (2. évfolyam, 282-305. szám)

1995-12-16 / 295. szám

8 1995. december 16., szombat Hétvége UJ KELET „Mi mindent megtettünk értük” Már az udvaron érezni le­het a frissen sülő töpörtyű és kolbász illatát. A gázon hús­leves fő és töltött káposzta rotyog. A háziasszony ken­dővel bekötött fejjel nyújtja a rétesnekvalót a hatalmas konyhaasztalon. — Ne nagyon nézzen szét, csak üljön le itt, minálunk — kínál hellyel István gazda, s felesége, Tériké mosolyogva bólogat. —Tényleg nagy most a fel­fordulás idelent, de mentsé­günkre szolgáljon, hogy a malacka, ami a tűzön fő, haj­nalban még az ólban sikolto­zott. Nagy napra készülünk, a hét végén féijhez megy a leg­kisebb lányunk is — törli meg kezét az asszony, s míg a tész­ta pihen, leereszkedik mellém a nyári konyha lócájára. — Hány gyereke van Téri­ké néniéknek? — Hármat szültem, de ötöt nevltünk fel a párommal. így ma már hét unokával is büsz­kélkedhetünk, s remélem, hogy számuk még nőni fog. — Hogy lett ilyen népes a család? — Kezdjem a legelején? Amikor negyven évvel ezelőtt megismerkedtünk a párom­mal, még mi magunk sem gon­doltuk, hogy jó néhány évvel később ennyien üljük majd körbe az ünnepi asztalt. Há­zasságunk második évében született meg az első gyerme­künk, Tamás. A szüleim házá­ban laktunk, így egyelőre nem is akartunk több gyere­ket. A férjem a téeszben dol­gozott, én pedig a kicsi mel­lett eljártam napszámba. Négy évvel később sikerült felhúz­ni a házunkat, ami akkor még csak egy szoba-konyhából állt. Mi mégis nagyon jól érez­tük magunkat a saját házunk­ban. Már éppen ideje volt el­költözni édesanyáméktól, hi­szen a húgom is férjhezmene- tel előtt állt. Esküvő után a fi­atal pár kapta meg a kis fész­ket. Elére állítottunk minden forintot, és ennek köszön­hetően a gazdaságunk egyre gyarapodott. Először csirké­ket és kacsákat, majd disznó­kat vettünk. A fiúnk már isko­lába készült, amikor újra ter­hes lettem. Édesanyám egy kicsit megdöbbent a hírtől, a férjem és testvérem viszont nagyon örült. A családi bol­dogság azonban akkor lett tel­jes, amikor a húgom is be­jeletette néhány héttel ké­sőbb, hogy gyermeket vár. Ám árnyékot vetett rá, hogy nem sokkal később édesapánk agyvérzésben meghalt. Édes­anyám szinte teljesen belerok­kant a fájdalomba. Bár mi mindent megtettünk, de sze­retett párját már nem tudtuk visszaadni. Tisztán emlékszem az utol­só közös karácsonyestére. Mindannyian átmentünk anyá­hoz, s elhalmoztuk olyan aján­dékokkal, melyekről addig csak álmodozhatott. Úgy láttuk, mintha ő is jobb színben lett volna. Sütött-főzött, mindenki­nek a szájíze szerint. Órákon át mesélt az unokáknak, s mikor éjfél előtt elköszöntünk tőle, még egyikünk se tudta, hogy a búcsú örökre szól. Másnap haj­nalban a sógorom jött át szólni, hogy hiába kopognak a bejára­ti ajtón, anya nem jön ki. Átsza­ladtunk, s a párom betörte az aj­tót. Az előszobában néma csend fogadott. Beléptünk a szobába, és anyát az ágyban találtuk. Olyan volt, mintha csak alud­na, de hiába rázogattam, nem ébredt fel. Az éjjeli szekrényen találtunk néhány kiürült gyógyszeresfiolát, s rögtön tudtuk, mi történt. Később meg­találtuk a levelet is, melyben anya bocsánatot kért tőlünk, hogy szégyent hozott tettével a fejünkre, de mint írta, apánk nélkül semmit nem ért már az élete. Elment hát utána egy sza­badabb, boldogabb világba. Jó néhány hónapba beletelt, míg életünk visszazökkent a régi kerékvágásába. A húgomék időközben be­költöztek a szüléink házába, s az örökségemet kerti gépekkel és jószágokkal fizették meg. Lelkileg egészen helyrerázkód­tam már, de éreztem, az egész­ségemmel gond van. Fáradé­kony voltam, s végül elmentem az orvosomhoz. Azt hittem, rosszul hallok, amikor meg­mondta, hogy három hónapos terhes vagyok. A fiam akkor volt kilenc-, a lányom pedig kétéves. S mintha csak a sors akarta volna így, a húgommal szinte napra pontosan egyszer­re adtunk életet lányainknak. A gazdaságunk egyre bővült, így szerencsére megélhetési gond­jaink nem nagyon voltak. A ke­resztlányom születése után ész­revettem, hogy a testvérem va­lahogy már nem a régi. Tudtam, hogy gondjai vannak a sógo­rom iszákossága miatt, de én nem akartam beleavatkozni senki életébe. Egy tavaszi éjsza­kán azonban történt valami. Hajnalban megzörgették az ab­lakunkat, s mikor kinéztem, a húgom állt a kapu előtt, karjá­ban a két gyerekkel. Hogy mi történt velük, azt csak akkor tudtam meg, amikor a kicsik már elaludtak. A sógorom teljesen leitta magát, s részegen meg­erőszakolta a nagyobbik gye­rek előtt a testvéremet. Beval­lása szerint már nem ez volt az első alkalom. A féljem felugrott, hogy megöli azt a szemetet, de én sírva csitítottám, ne csinál­jon még nagyobb bajt. Egy ré­szeg emberrel úgysem lehet megbeszélni semmit. A sógo­rom másnap reggel átjött, hogy hazavigye asszonyát és a gye­rekeket. A húgom viszont kö­zölte vele, hogy addig nem megy vissza abba a házba, míg a férje el nem költözik onnan. Másnap a körzeti megbízott jött szólni, hogy megtalálták a só­gort, a kiserdőben felakasztotta magát. Csendben eltemettük. A húgom idegösszeroppanást kapott. Naphosszat csak ült és nézett maga elé. A gyereke­ket és a jószágokat egyaránt mi láttuk el a férjemmel. Köz­ben a húgom szép lassan fogyni kezdett, mint a gyer­tya. Bár ő állította, hogy csak a sok megrázkódtatástól van, de én ragaszkodtam hozzá, hogy elmenjen egy kivizsgá­lásra. Orvostól orvosig kül­dözgették, míg végre egy szö­vettan kimutatta, hogy méh- rákja van. A hír először telje­sen összetörte, majd felrázta. Mindenáron élni akart, s úgy törődött a gyermekeivel, mint­ha egyetlen nap alatt szeret­né pótolni mindazt, amit a ko­rábbi hónapok során elmu­lasztott. Tudta, hogy menthe­tetlen, s talán már csak napjai vannak hátra. A legkisebb gyereket is alaposan kivizs­gáltattuk, de nála, szerencsé­re, mindent rendben találtak az orvosok. A húgomnak csak az volt a kérése, hogy köz­tünk maradhasson. Hónapo­kig ápoltam otthon, de az utolsó napokban már kényte­lenek voltunk kórházba vin­ni. Tele volt daganattal a tü­deje is, s oxigén nélkül rögtön megfulladt volna. Nem sokkal később a karjaim között halt meg. Utolsó kívánsága az volt, hogy neveljem fel a lányait. Bármilyen nagy is volt szí­vemben a fájdalom, nem tör­hetett meg, hiszen öt apróság­ról kellett most már felelős­séggel gondoskodnunk. A legborzalmasabb az volt, ami­kor meg kellett értetni a két kis árvával, hogy a mami sem jön haza többé, elment az apu után. így lett hát nekünk egy fiunk és négy kicsi lányunk. Úgy jöttek sorban, mint az or­gonasípok. Teljesen egyfor­mán neveltük őket. Amit megkaptak a sajátja­im, azt kapták a húgom gyere­kei is. Bár tudták, hogy nem mi vagyunk a szüleik, még a mai napig ők is mamónak és papónak szólítanak minket. Becsületben felneveltük őket, szakmát adtunk a kezükbe. Soha nem tiltottuk a két lányt az apai rokonságtól, mindig akkor látogatták meg őket, amikor csak akarták. Talán en­nek köszönhető, hogy meg­maradt a jó családi kapcsolat. Ha nincs köztünk ekkora összetartás, nem tudtuk volna egyedül ilyen szépen férjhez adni, megnősíteni a gyereke­inket. Most pedig már a legki­sebb is kirepül a fészekből. Kétszáz főt Mvtunk meg a la­kodalomra, amit egy étterem­ben ülünk majd meg. Persze itthon is lesz egy kis harapni­való, amivel megkínálhatjuk majd az ide érkező vendége­ket. Tudom, ezen a gyönyörű ünnepen sem Zsuzsának, sem az idősebb Líviának nem pó­tolhatjuk a szüleiket, de úgy érzem, az évek hosszú sora alatt mi minden tőlünk tel­hetőt megtettünk értük. Kiskutyát szeretnék! Apportírozás és kommunikáció A fogzás időszakában fáj a kiskutya ínye, s kemény anya­gú tárgyakra van szüksége, hogy rágcsálhasson. Egy régi farmernadrág szára kiválóan al­kalmas a kötélhúzás nevű pom­pás játékra, ami segíti a tejfo­gak kilökődését fogváltás ide­jén. A rongy húzogatása remek móka és nagyszerű jutalomjá­ték, egyben a kezdeti apportí- rozásnak is fontos alapja. A játéknak az a lényege, hogy a nadrágszár egyik végé­be a gazdi, a másikba a kutyus kapaszkodik bele. Az ide-oda huzogatás után a gazdi eldob­ja a rongyot, a kutya utána­szalad és visszahozza, hogy tovább játsszanak. Ha négylá­bú kis barátunk elszaladna a ruhával, helyezkedjünk úgy, hogy el tudjuk csípni a „tol­vajt”, és visszaszerezhessük a rongyot. A kölyök így hama­rosan rájön majd, hogyha min­den esetben visszahozza a szö­vetet, a játék még érdekesebbé válik. Mikor eldobjuk a ruhát, soha ne felejtsük el kiadni a „hozd” parancsot. Szintén uta­sítás, pontosabban a „fogd” vagy „fogd meg” szavak kísé­retében adjuk oda a rongyot játszani is. Ha a kölyök ráha­rap, nagyon dicsérjük meg. Ha minden alkalommal így utasítjuk, amikor játékot kap, a kutya hamarosan tisztában lesz a kiadott parancsszó értel­mével. Fogadjanak azonban meg egy jó tanácsot. Az ap­portírozó játékot mindig akkor kell befejezni, amikor a kisku­tya még lelkesen végzi. Soha ne folytassuk addig, amíg csak rá nem un, mert különben az egész munkánk kárba vész. Ha valamilyen segédeszközt, például apportfát használunk, akkor két gyakorlat elegendő, s utána tegyük az apportfát olyan helyre, ahol a kölyök még látja, de már nem érheti el. Rendkívül fontos, hogy be­széljünk a kutyához. Nem elég, ha vezényszavakat adunk, szük­ség van néha egy kis „cseve­gésre” is. Ezt egyesek, persze, alkalmasint az elmebaj tünete­ként értékelik. Ám ők bizonyá­ra nem is kapnak annyi szerete- tet és együttműködést kutyá­juktól, mint az, aki beszél hoz­zájuk. Igenis fontos, hogy jó vi­szonyban legyünk a jószággal. Meg kell értenünk egymás szükségleteit és szokásait, s az ehhez való beszéd barátivá és meghitté teszi kapcsolatunkat. Meglepő talán, de egy kutya elég sok szót megért mondata­inkból, főleg akkor, ha azt nem színtelen, monoton hangon mondjuk el. Tapasztalni fogják azt is, hogy a kutyus mily gyor­san megtanulja, bizonyos em­beri cselekvések milyen kiha­tással vannak életére. Ha pél­dául bizonyos időpontokban a konyhaszekrényhez megyünk, ahol a tápot tartjuk, abból az eb tudni fogja, hogy enni kap. Bizonyos ruhadarabok fel-, il­letve levételéből is sok mindent kikövetkeztet az állat. A mi rottweilerünk például csalha­tatlanul tudja, hogy sétálni megy, ha a férjem leakasztja a fogasról vékony széldzsekijét. Tisztában kell azonban len­nünk azzal, hogy az udvari kennelben tartott kutya soha nem fogja úgy kiteljesíteni a benne rejlő adottságokat, mint egy házi kedvenc. Kétségtelen, hogy kemény munka a kisku­tya kiképzése, de ha az ered­ményét tekintjük, bőven meg­éri. Semmi sem hasonlítható ahhoz az örömteli érzéshez, ami akkor tölti el az embert, ami­kor a kutyus megért és végre­hajt egy feladatot. Sok kutyatulajdonos számá­ra jelent komoly gondot, ho­gyan szoktassa le kis barátját a lopásról. Ugyanis minden ku­tya — függetlenül korától — hajlamos arra, hogy a számára elérhető távolságban levő hús­darabot, kolbászt vagy sajtot, esetleg csokoládét ellopja. Az erről való leszoktatást többfé­le módon is megpróbálhatjuk. A következő módszer eddig jól beváltnak mondható. Vegyünk, vagy kérjünk köl­csön néhány egérfogót. Húz­zunk kezünkre gumikesztyűt, és szigetelőszalaggal gön­gyöljük be az egérfogó éles csapórészeit. Tegyünk némi nyalánkságot az egérfogóra, és rakjuk elérhető helyre úgy, hogy könyvet teszünk rá ne­hezékként, vagy letakarjuk. Rövid időn belül a kutya or­rában lesz a nyalánkság illata, és behatárolja annak helyét is. Nemsokára hallani fogjuk, ahogy az egérfogó becsapódik. Várjunk néhány pillanatot, majd ártatlan arccal sétáljunk vissza a helyiségbe. Nem árt utánanézni a dolognak, mert vannak olyan kutyák, melyek egy kis idő után odamerész­kednek a kioldódott egérfogó­hoz és elfogyasztják a rajta levő finomságot. Amikor mi először vetettük be ezt a „fegy­vert”, kutyánkat egy sarokba húzódva, elképedt arckifeje­zéssel találtuk a szobában. Egyszerűen ne értette, hogy tehetett vele ilyet az „ottfelej­tett” nyalánkság. A csapdát csak akkor bont­suk szét, ha a kutyát már ki- küldtük a szobából. Az akciót érdemes két nap múlva megis­mételni, közvetlenül az etetési időszak előtt. Az egérfogó fel­állításánál használjunk gumi­kesztyűt, hogy a kutya a csalin ne érezhesse a mi illatunkat. (folytatjuk) A fa, a rongy, a labda és néhány jutalomfalatka egyaránt szi­lárd alapot képez az apportírozáshoz Színes karácsonyfa Ahogy közelednek az ün­nepek, egyre többször jut az ember eszébe a karácsonyfa zöldje, a gyanta és a gyertya összekeveredett illata. Las­san előkerülnek a fenyőtal­pak, a színes égősorok és a tarka gömböcskék. A kará­csonyfa akkor egységes ha­tású, ha a díszeket megpró­báljuk színben összehangol­ni. Tehetjük ezt úgy is, hogy az egymást kiegészítő színe­ket párosítjuk. Nézzünk meg néhány le­hetőséget: Narancsszínű fenyőfa: dí­szíthetjük a karácsonyfát csu­pa narancsgyümölccsel, amit narancssárga gyertyák és sza­lagok egészítenek ki. Vékony narancssárga szalaggal kössük át a gyümölcsöket szorosan, úgy, mintha ajándékcsomagot akarnánk átkötni. A szalag le­lógó részéből készül a hurok, ezzel lehet a fenyőgallyakra akasztani a súlyos narancsokat. Piros lesz a karácsonyfánk, ha piros almákkal, szalagokkal, piros gyertyákkal díszítjük. Érdemes olyan almákat válo­gatnunk, amelyeknek száruk is van, így egyszerűbben megold­hatjuk az akasztóhurok kötö­zését. Fehér karácsonyfa: fűz­zünk pattogatott kukoricát zsákvarró tűvel fehér cérná­ra. Félkörívesen lelógó füzé­reket aggathatunk a fenyőre. Fehér habkarikákkal, fehér masnis fehér gyeryákkal egé­szíthetjük ki. Fenyőfa sárgában: gol- denalmákkal, sárga szala­gokkal, sárga gyertyákkal készülhet. A díszítést kiegé­szíthetjük zselés szaloncu­korral is, mert ennek arany színű a papírja. A karácsony­fa díszítését mindig a legne­hezebb; aranyfüsttel bevont diókkal, tobozokkal kezd­jük, hogy az ágon szépen szétterüljenek.

Next

/
Oldalképek
Tartalom