Új Kelet, 1995. december (2. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-16 / 295. szám
8 1995. december 16., szombat Hétvége UJ KELET „Mi mindent megtettünk értük” Már az udvaron érezni lehet a frissen sülő töpörtyű és kolbász illatát. A gázon húsleves fő és töltött káposzta rotyog. A háziasszony kendővel bekötött fejjel nyújtja a rétesnekvalót a hatalmas konyhaasztalon. — Ne nagyon nézzen szét, csak üljön le itt, minálunk — kínál hellyel István gazda, s felesége, Tériké mosolyogva bólogat. —Tényleg nagy most a felfordulás idelent, de mentségünkre szolgáljon, hogy a malacka, ami a tűzön fő, hajnalban még az ólban sikoltozott. Nagy napra készülünk, a hét végén féijhez megy a legkisebb lányunk is — törli meg kezét az asszony, s míg a tészta pihen, leereszkedik mellém a nyári konyha lócájára. — Hány gyereke van Tériké néniéknek? — Hármat szültem, de ötöt nevltünk fel a párommal. így ma már hét unokával is büszkélkedhetünk, s remélem, hogy számuk még nőni fog. — Hogy lett ilyen népes a család? — Kezdjem a legelején? Amikor negyven évvel ezelőtt megismerkedtünk a párommal, még mi magunk sem gondoltuk, hogy jó néhány évvel később ennyien üljük majd körbe az ünnepi asztalt. Házasságunk második évében született meg az első gyermekünk, Tamás. A szüleim házában laktunk, így egyelőre nem is akartunk több gyereket. A férjem a téeszben dolgozott, én pedig a kicsi mellett eljártam napszámba. Négy évvel később sikerült felhúzni a házunkat, ami akkor még csak egy szoba-konyhából állt. Mi mégis nagyon jól éreztük magunkat a saját házunkban. Már éppen ideje volt elköltözni édesanyáméktól, hiszen a húgom is férjhezmene- tel előtt állt. Esküvő után a fiatal pár kapta meg a kis fészket. Elére állítottunk minden forintot, és ennek köszönhetően a gazdaságunk egyre gyarapodott. Először csirkéket és kacsákat, majd disznókat vettünk. A fiúnk már iskolába készült, amikor újra terhes lettem. Édesanyám egy kicsit megdöbbent a hírtől, a férjem és testvérem viszont nagyon örült. A családi boldogság azonban akkor lett teljes, amikor a húgom is bejeletette néhány héttel később, hogy gyermeket vár. Ám árnyékot vetett rá, hogy nem sokkal később édesapánk agyvérzésben meghalt. Édesanyám szinte teljesen belerokkant a fájdalomba. Bár mi mindent megtettünk, de szeretett párját már nem tudtuk visszaadni. Tisztán emlékszem az utolsó közös karácsonyestére. Mindannyian átmentünk anyához, s elhalmoztuk olyan ajándékokkal, melyekről addig csak álmodozhatott. Úgy láttuk, mintha ő is jobb színben lett volna. Sütött-főzött, mindenkinek a szájíze szerint. Órákon át mesélt az unokáknak, s mikor éjfél előtt elköszöntünk tőle, még egyikünk se tudta, hogy a búcsú örökre szól. Másnap hajnalban a sógorom jött át szólni, hogy hiába kopognak a bejárati ajtón, anya nem jön ki. Átszaladtunk, s a párom betörte az ajtót. Az előszobában néma csend fogadott. Beléptünk a szobába, és anyát az ágyban találtuk. Olyan volt, mintha csak aludna, de hiába rázogattam, nem ébredt fel. Az éjjeli szekrényen találtunk néhány kiürült gyógyszeresfiolát, s rögtön tudtuk, mi történt. Később megtaláltuk a levelet is, melyben anya bocsánatot kért tőlünk, hogy szégyent hozott tettével a fejünkre, de mint írta, apánk nélkül semmit nem ért már az élete. Elment hát utána egy szabadabb, boldogabb világba. Jó néhány hónapba beletelt, míg életünk visszazökkent a régi kerékvágásába. A húgomék időközben beköltöztek a szüléink házába, s az örökségemet kerti gépekkel és jószágokkal fizették meg. Lelkileg egészen helyrerázkódtam már, de éreztem, az egészségemmel gond van. Fáradékony voltam, s végül elmentem az orvosomhoz. Azt hittem, rosszul hallok, amikor megmondta, hogy három hónapos terhes vagyok. A fiam akkor volt kilenc-, a lányom pedig kétéves. S mintha csak a sors akarta volna így, a húgommal szinte napra pontosan egyszerre adtunk életet lányainknak. A gazdaságunk egyre bővült, így szerencsére megélhetési gondjaink nem nagyon voltak. A keresztlányom születése után észrevettem, hogy a testvérem valahogy már nem a régi. Tudtam, hogy gondjai vannak a sógorom iszákossága miatt, de én nem akartam beleavatkozni senki életébe. Egy tavaszi éjszakán azonban történt valami. Hajnalban megzörgették az ablakunkat, s mikor kinéztem, a húgom állt a kapu előtt, karjában a két gyerekkel. Hogy mi történt velük, azt csak akkor tudtam meg, amikor a kicsik már elaludtak. A sógorom teljesen leitta magát, s részegen megerőszakolta a nagyobbik gyerek előtt a testvéremet. Bevallása szerint már nem ez volt az első alkalom. A féljem felugrott, hogy megöli azt a szemetet, de én sírva csitítottám, ne csináljon még nagyobb bajt. Egy részeg emberrel úgysem lehet megbeszélni semmit. A sógorom másnap reggel átjött, hogy hazavigye asszonyát és a gyerekeket. A húgom viszont közölte vele, hogy addig nem megy vissza abba a házba, míg a férje el nem költözik onnan. Másnap a körzeti megbízott jött szólni, hogy megtalálták a sógort, a kiserdőben felakasztotta magát. Csendben eltemettük. A húgom idegösszeroppanást kapott. Naphosszat csak ült és nézett maga elé. A gyerekeket és a jószágokat egyaránt mi láttuk el a férjemmel. Közben a húgom szép lassan fogyni kezdett, mint a gyertya. Bár ő állította, hogy csak a sok megrázkódtatástól van, de én ragaszkodtam hozzá, hogy elmenjen egy kivizsgálásra. Orvostól orvosig küldözgették, míg végre egy szövettan kimutatta, hogy méh- rákja van. A hír először teljesen összetörte, majd felrázta. Mindenáron élni akart, s úgy törődött a gyermekeivel, mintha egyetlen nap alatt szeretné pótolni mindazt, amit a korábbi hónapok során elmulasztott. Tudta, hogy menthetetlen, s talán már csak napjai vannak hátra. A legkisebb gyereket is alaposan kivizsgáltattuk, de nála, szerencsére, mindent rendben találtak az orvosok. A húgomnak csak az volt a kérése, hogy köztünk maradhasson. Hónapokig ápoltam otthon, de az utolsó napokban már kénytelenek voltunk kórházba vinni. Tele volt daganattal a tüdeje is, s oxigén nélkül rögtön megfulladt volna. Nem sokkal később a karjaim között halt meg. Utolsó kívánsága az volt, hogy neveljem fel a lányait. Bármilyen nagy is volt szívemben a fájdalom, nem törhetett meg, hiszen öt apróságról kellett most már felelősséggel gondoskodnunk. A legborzalmasabb az volt, amikor meg kellett értetni a két kis árvával, hogy a mami sem jön haza többé, elment az apu után. így lett hát nekünk egy fiunk és négy kicsi lányunk. Úgy jöttek sorban, mint az orgonasípok. Teljesen egyformán neveltük őket. Amit megkaptak a sajátjaim, azt kapták a húgom gyerekei is. Bár tudták, hogy nem mi vagyunk a szüleik, még a mai napig ők is mamónak és papónak szólítanak minket. Becsületben felneveltük őket, szakmát adtunk a kezükbe. Soha nem tiltottuk a két lányt az apai rokonságtól, mindig akkor látogatták meg őket, amikor csak akarták. Talán ennek köszönhető, hogy megmaradt a jó családi kapcsolat. Ha nincs köztünk ekkora összetartás, nem tudtuk volna egyedül ilyen szépen férjhez adni, megnősíteni a gyerekeinket. Most pedig már a legkisebb is kirepül a fészekből. Kétszáz főt Mvtunk meg a lakodalomra, amit egy étteremben ülünk majd meg. Persze itthon is lesz egy kis harapnivaló, amivel megkínálhatjuk majd az ide érkező vendégeket. Tudom, ezen a gyönyörű ünnepen sem Zsuzsának, sem az idősebb Líviának nem pótolhatjuk a szüleiket, de úgy érzem, az évek hosszú sora alatt mi minden tőlünk telhetőt megtettünk értük. Kiskutyát szeretnék! Apportírozás és kommunikáció A fogzás időszakában fáj a kiskutya ínye, s kemény anyagú tárgyakra van szüksége, hogy rágcsálhasson. Egy régi farmernadrág szára kiválóan alkalmas a kötélhúzás nevű pompás játékra, ami segíti a tejfogak kilökődését fogváltás idején. A rongy húzogatása remek móka és nagyszerű jutalomjáték, egyben a kezdeti apportí- rozásnak is fontos alapja. A játéknak az a lényege, hogy a nadrágszár egyik végébe a gazdi, a másikba a kutyus kapaszkodik bele. Az ide-oda huzogatás után a gazdi eldobja a rongyot, a kutya utánaszalad és visszahozza, hogy tovább játsszanak. Ha négylábú kis barátunk elszaladna a ruhával, helyezkedjünk úgy, hogy el tudjuk csípni a „tolvajt”, és visszaszerezhessük a rongyot. A kölyök így hamarosan rájön majd, hogyha minden esetben visszahozza a szövetet, a játék még érdekesebbé válik. Mikor eldobjuk a ruhát, soha ne felejtsük el kiadni a „hozd” parancsot. Szintén utasítás, pontosabban a „fogd” vagy „fogd meg” szavak kíséretében adjuk oda a rongyot játszani is. Ha a kölyök ráharap, nagyon dicsérjük meg. Ha minden alkalommal így utasítjuk, amikor játékot kap, a kutya hamarosan tisztában lesz a kiadott parancsszó értelmével. Fogadjanak azonban meg egy jó tanácsot. Az apportírozó játékot mindig akkor kell befejezni, amikor a kiskutya még lelkesen végzi. Soha ne folytassuk addig, amíg csak rá nem un, mert különben az egész munkánk kárba vész. Ha valamilyen segédeszközt, például apportfát használunk, akkor két gyakorlat elegendő, s utána tegyük az apportfát olyan helyre, ahol a kölyök még látja, de már nem érheti el. Rendkívül fontos, hogy beszéljünk a kutyához. Nem elég, ha vezényszavakat adunk, szükség van néha egy kis „csevegésre” is. Ezt egyesek, persze, alkalmasint az elmebaj tüneteként értékelik. Ám ők bizonyára nem is kapnak annyi szerete- tet és együttműködést kutyájuktól, mint az, aki beszél hozzájuk. Igenis fontos, hogy jó viszonyban legyünk a jószággal. Meg kell értenünk egymás szükségleteit és szokásait, s az ehhez való beszéd barátivá és meghitté teszi kapcsolatunkat. Meglepő talán, de egy kutya elég sok szót megért mondatainkból, főleg akkor, ha azt nem színtelen, monoton hangon mondjuk el. Tapasztalni fogják azt is, hogy a kutyus mily gyorsan megtanulja, bizonyos emberi cselekvések milyen kihatással vannak életére. Ha például bizonyos időpontokban a konyhaszekrényhez megyünk, ahol a tápot tartjuk, abból az eb tudni fogja, hogy enni kap. Bizonyos ruhadarabok fel-, illetve levételéből is sok mindent kikövetkeztet az állat. A mi rottweilerünk például csalhatatlanul tudja, hogy sétálni megy, ha a férjem leakasztja a fogasról vékony széldzsekijét. Tisztában kell azonban lennünk azzal, hogy az udvari kennelben tartott kutya soha nem fogja úgy kiteljesíteni a benne rejlő adottságokat, mint egy házi kedvenc. Kétségtelen, hogy kemény munka a kiskutya kiképzése, de ha az eredményét tekintjük, bőven megéri. Semmi sem hasonlítható ahhoz az örömteli érzéshez, ami akkor tölti el az embert, amikor a kutyus megért és végrehajt egy feladatot. Sok kutyatulajdonos számára jelent komoly gondot, hogyan szoktassa le kis barátját a lopásról. Ugyanis minden kutya — függetlenül korától — hajlamos arra, hogy a számára elérhető távolságban levő húsdarabot, kolbászt vagy sajtot, esetleg csokoládét ellopja. Az erről való leszoktatást többféle módon is megpróbálhatjuk. A következő módszer eddig jól beváltnak mondható. Vegyünk, vagy kérjünk kölcsön néhány egérfogót. Húzzunk kezünkre gumikesztyűt, és szigetelőszalaggal göngyöljük be az egérfogó éles csapórészeit. Tegyünk némi nyalánkságot az egérfogóra, és rakjuk elérhető helyre úgy, hogy könyvet teszünk rá nehezékként, vagy letakarjuk. Rövid időn belül a kutya orrában lesz a nyalánkság illata, és behatárolja annak helyét is. Nemsokára hallani fogjuk, ahogy az egérfogó becsapódik. Várjunk néhány pillanatot, majd ártatlan arccal sétáljunk vissza a helyiségbe. Nem árt utánanézni a dolognak, mert vannak olyan kutyák, melyek egy kis idő után odamerészkednek a kioldódott egérfogóhoz és elfogyasztják a rajta levő finomságot. Amikor mi először vetettük be ezt a „fegyvert”, kutyánkat egy sarokba húzódva, elképedt arckifejezéssel találtuk a szobában. Egyszerűen ne értette, hogy tehetett vele ilyet az „ottfelejtett” nyalánkság. A csapdát csak akkor bontsuk szét, ha a kutyát már ki- küldtük a szobából. Az akciót érdemes két nap múlva megismételni, közvetlenül az etetési időszak előtt. Az egérfogó felállításánál használjunk gumikesztyűt, hogy a kutya a csalin ne érezhesse a mi illatunkat. (folytatjuk) A fa, a rongy, a labda és néhány jutalomfalatka egyaránt szilárd alapot képez az apportírozáshoz Színes karácsonyfa Ahogy közelednek az ünnepek, egyre többször jut az ember eszébe a karácsonyfa zöldje, a gyanta és a gyertya összekeveredett illata. Lassan előkerülnek a fenyőtalpak, a színes égősorok és a tarka gömböcskék. A karácsonyfa akkor egységes hatású, ha a díszeket megpróbáljuk színben összehangolni. Tehetjük ezt úgy is, hogy az egymást kiegészítő színeket párosítjuk. Nézzünk meg néhány lehetőséget: Narancsszínű fenyőfa: díszíthetjük a karácsonyfát csupa narancsgyümölccsel, amit narancssárga gyertyák és szalagok egészítenek ki. Vékony narancssárga szalaggal kössük át a gyümölcsöket szorosan, úgy, mintha ajándékcsomagot akarnánk átkötni. A szalag lelógó részéből készül a hurok, ezzel lehet a fenyőgallyakra akasztani a súlyos narancsokat. Piros lesz a karácsonyfánk, ha piros almákkal, szalagokkal, piros gyertyákkal díszítjük. Érdemes olyan almákat válogatnunk, amelyeknek száruk is van, így egyszerűbben megoldhatjuk az akasztóhurok kötözését. Fehér karácsonyfa: fűzzünk pattogatott kukoricát zsákvarró tűvel fehér cérnára. Félkörívesen lelógó füzéreket aggathatunk a fenyőre. Fehér habkarikákkal, fehér masnis fehér gyeryákkal egészíthetjük ki. Fenyőfa sárgában: gol- denalmákkal, sárga szalagokkal, sárga gyertyákkal készülhet. A díszítést kiegészíthetjük zselés szaloncukorral is, mert ennek arany színű a papírja. A karácsonyfa díszítését mindig a legnehezebb; aranyfüsttel bevont diókkal, tobozokkal kezdjük, hogy az ágon szépen szétterüljenek.