Új Kelet, 1995. december (2. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-23 / 301. szám
VI 1995. december 23., szombat Csendes éj UJ KELET F élelmek karácsonya Lassan történelemmé szelídül az a korszak, amelyet egyszerűen csak a kommunizmus időszakának szoktunk nevezni — negyven évnyi, szabadságnak kikiáltott rabiga, mely alatt összeroppantak a közép-európai rendszerek. A leglátványosabb és legvéresebb volt a román diktatúra bukása 1989 karácsonyán. Tragikus ünnep a diktátorházaspár számára, ajándék Románia népei és a fejlődni vágyó Európa számára. A XX. század végi közép-európai fiatalok, gyermekek ekkor tanultak meg félni, szorongó szívvel ülni a tévé előtt, hallgatni a rádiót. Szüleik szeme előtt pedig háborúk és forradalmak emlékei villogtak. E véres karácsonynak — sokadik mellékszereplőjeként — én is részese lehettem. Az a megtiszteltetés ért, hogy a Vörös- kereszt munkatársaként a Csengersimán áthaladó nemzetközi segélyszállítmányok koordinátora lehettem. Megható volt látni Magyarország és Európa népeinek önzetlen, adakozó sze- retetét. A kamionnyi élelmiszerektől a húsz dekányi zsizsikes babig, reményeink szerint, célba értek a felajánlott adományok. Az adakozók, a gépkocsivezetők és kísérőik talán azóta sincsenek tisztában azzal, hogy milyen forrongó, bármikor robbanni kész területen haladtak. Golyózápor, katonák zaklatása, fogadta nemegyszer az önkénteseket, bár a segíteni akarás a szemben álló felek magatartásán legtöbbször látszott. Ameddig csak tudtuk, titokban tartottuk a megyei segélyezési központ és a különböző pontokon elhelyezett raktárak helyét, de a securitate tagjainak Európa felé szivárgása hamarosan minden titokról felleb- bentette a fátylat. Sok fenyegetést kaptunk, és ígérték, hogy az összegyűjtött adománnyal együtt levegőbe repítenek bennünket. Fegyveres védelmet nem kaphattunk, ezért csak bíztunk a genfi egyezmények védelmében s abban, hogy a polgárháborús felek tiszteletben tartják a segélyszállítmányokra és célbajuttatóikra vonatkozó előírásokat. Egy idő után Securitate bemérte beépített amatőr rádiósunkat, aki Maci Laci fedőnévvel segített megtalálni szállítmányaink legideálisabb célját. Az összeköttetés megszakadása után szükség volt személyes megjelenésünkre is a polgárháború sújtotta területeken. Ahogy vissza- emlékszem, a súlyosabb harcok helyéről egy egész kórházi gyerekosztályt szállítót tak a békésebb nyugati részekre. Sajnos néhány cukorbeteg gyermek számára nem volt inzulin ezen a területen, és életük azon múlott, hogy néhány órán belül megkapják-e a szükséges dózist. Mivel a kórházigazgató kétségbeesett szavai elvesztek az éterben, a telefonvonalak megszakadása után — kapcsolat híján — egyetlen lehetőség maradt: személyesen kell menni. És mentem. Soha senkinek nem fogom elmondani, még ennyi év után sem, hogy honnan szereztem néhány ampulla inzulint, a lényeg az, hogy gépkocsival elmentem a határig, majd onnan néhány kilométert kerékpárral. És sikerült. Egy kerékpáros senkinek sem volt gyanús. Más esetben egy szlovák és egy holland konvoj útját kellett előkészíteni a harcok sújtotta területenkeresztül. Szlovák kollégámmal léptük át a határt, ő egy Daciával, én egy Zsigulival. Ezután két durva, románul beszélő katona kiszállított bennünket az autóból, nem éppen barátságos módon betessékeltek egy szobába, ahol elmondtuk, mi járatban vagyunk, és továbbkísértek bennünket. Valami nagyon nagy park vagy kisebb erdő lehetett, melyben elindultunk. Szuroksötét volt, nem láttunk semmit, csak néhány csillagot előmerészkedni a felhők közül. Egy idő után bordáim között éreztem a katona géppisztolyát. Halál- félelem vett erőt rajtam, és közöltem a kollégámmal: — Nagyon nyomja a pisztoly a hátamat. Ekkor morgott valamit a katona, és én úgy éreztem, mintha bordáim közé szúrna a fegyver csöve. — Te hülye vagy! — mondta a barátom. — Egy méterrel jön mögötted. Ekkor döbbentem rá, hogy tulajdonképpen nagyon félek, és egy belső rettegés okozhatja ezt a fizikális fájdalmat. Visszafelé jövet már a kocsiban is féltem, és életemben először és ez idáig utoljára ittam meg néhány korty pálinkát, csak azért, hogy vezetni tudjak. Útközben megfigyeltem egy, az út szélen álló alakot, amint valami világító tárgyat lenget a kezében. Egyszer csak — nagy ívben a kocsim felé — repülni kezdett a láng. Megdermedtem: gyorsítsak vagy lassítsak, hogy elkerülhessem a találkozást? Egy reflexszerű mozdulattal visszakapcsoltam a sebességváltót, és gázt adtam. A fénylő pont az autó mögött esett le a hóba. Egy csillagszóró volt. Felsóhajtottam — hiszen karácsony van. Szenteste. F. Sipos József * Tessék kinyitni! Allamrendőrség!” Szenteste 1950 Békésen indult az a novemberi este. Az anya a mese elmondása után megfürdette és elaltatta a picit, majd nagyobbik kisfiával nyugovóra tért. Aztán, valamikor az éjszaka közepén, verni kezdték az ajtót. „Tessék kinyitni! Államrendőrség!” A gyerekek felriadtak, és keserves sírásba kezdtek. Az anya nyugodt volt. Már amenynyire akkoriban nyugodt lehetett valaki. Egyet tudott: semmi sem terhelte a lelkiismeretét. Terelgetve és botladozva — nagyobbik gyermekében — az ajtóhoz ment. Kinyitotta. Vagy tízen csődültek a csepp lakásba. Egyenruhások és civilek. „Pakoljon! Egy napi élelmet hozhatnak magukkal, és fejenként egy bőröndöt. A két kölyök cucca egyben is elfér!” —Nem kérdezni! Pakolni! De gyorsan ám, mert öt perc múlva indulunk! Ha semmit sem hoz, az a maga baja — mondta az ávósok főnöke, és eltaposta cigarettáját a szőnyegen. Nem tartottak házkutatást, semmit sem akartak, csak a családot. Az anya sem kérdezett semmit. Szélsebesen csomagolt. Valahogy érezte, hogy az életük függ ettől. Igaza volt. Lent a ház előtt egy Pobjeda állt. Amikor leértek, megszólalt a kocsi kürtje. A rövid dudahangra a sarok felől lassan megindult egy nyitott Csepel teherautó. A platón már sokan szorongtak. — Másszon fel, a kölyköket majd feldobjuk maga után — mondta röhögve az egyik civilruhás. Úgy látszik, nagyon érguknak itt csak egy joguk van: megdögleni. Végeztem! A földbe vájt krumplisverem szerencsére nem volt túl nagy. Csak egy kis halom a föld tetején jelezte, hogy ott valami emberi hajlék lapul. Az ajtó majdnem vízszintesen feküdt a földön — mint rendesen a krumplisvermeknél... Minden ehető. Igaz, ehhez több hétre is szüksége van egy embernek, hogy belássa, hogy megtudja... Ami mozog, az hús. Ami nem, az zöldség vagy gyümölcs. Ilyen egyszerű. Nyirkos és hideg egy ilyen verem. Igaz, sok időt nem tölt benne általában, aki lakja, mert a napja kutakodással, mezge- réléssel, tallózással telik. Aztán jön az igazi hideg. Amit már nem lehet belehelni, túlöltözködni. Szerezni kell valamit, ami melegít, amivel fűteni is lehet, amin főzni is lehet. Egy régi olajoshordó! Remek! A n Az anya gyomra görcsbe rán- dult. Hallotta már innen-onnan, hogy megkezdték a kitelepítéseket, de nem nagyon foglalkozott vele. Úgy gondolta, nincs mitől félnie. A politizálással már régebben — tán egy éve is — felhagyott. Gyermekeit egyedül nevelte, szép csendesen dolgozott mint fényképész... — Miért? Miért akarnak minket elvinni? Lefler György Karácsony Szobánkba szállt a karácsony, fészket rakott fenyőágon. Tollazata csillám-ékes, szeme tüze gyertyafényes. Megcirógat pihe szárnnyal, csönd békéje köztünk szárnyal, Beragyogja szép arcunkat, fészek-meleg otthonunkat. tékelték a humorát, mert mindannyian vele mulattak... Délelőtt tíz körül értek a ta- nyavilág központjába. A hétnyolc órás utazás novemberben a nyitott teherautón még a makkegészséges felnőtteket is meggyötörte. A csecsemő bírta talán a legjobban anyja kabátja alatt, de a nagyobbik rettenetes állapotban volt. — Na, figyeljenek! Most mindenki kap egy fegyveres kísérőt és egy helybéli elvtársat. Majd az megmutatja az új lakásukat. Maguk mind osztályellenségek. Munkát nem vállalhatnak, a faluba nem mehetnek. Lopni ne próbáljanak, mert kötelet kapnak! Azt esznek, amit találnak, persze, csak betakarítás után! Értve? Mának úgyis mindig a feneke lukad ki először, így nem kell lu- kasztgatni, kész a kéménynyílás. Igaz, az ilyen hordók a legritkább esetben találha- tók a pusztában. Be kell menni értük a faluba. Az meg tilos. Mégis meglett. Éjszaka a jeges földön gurította ,',haza” az anya. Vagy négy kilométerről. De mi a fáradtság ahhoz az izgalomhoz képest, hogy nem látják-e meg? Semmi. A nagyobbik kisfiú vigyázott mindig a babára. Mi mást is tehetett volna? A hidegben nem nagyon mehettek sehová a gyerekek. A sírban — amelybe a család élve temettetett — mégis melegebb volt, mint odakint, a jeges szélben. Akadt egy rossz kályhacső is valahonnan. Csak át kell dugni a földhányáson, és kész a kémény. Persze, mindehhez idő kell. Sok idő. 1906. december 24. Aznap este az újfundlandi partoknál tartózkodó hajók rádiósai és néhány rádióamatőr a szokásos morzejelek helyett egy ember hangját hallják a fülhallgatójukon. Az ismeretlen „CQ” hívójellel jelentkezik, bekonferál egy lemezt, majd Georg Friedrich Händel Largójának elhangzása után felolvassa a karácsony történetét. Ezután hegedűszóló következik, majd ünnepi üdvözlet és egy kérés, hogy a hallgatók levélben jelezzék, ha fogták az adást. Az ismeretlen ezután felfedi kilétét: Reginaid Aubrey Fessenden professzor, negyvenéves kanadai feltaláló. Ötszáz találmánya közül az egyik az emberi hang drót nélküli továbbítása. Karácsony előtt lett készen a kályha. Szenteste napján, délelőtt az anya tűzrevalót ment keresni. Nehezen vitte rá a lélek, mert a pici nagyon rossz állapotban volt. Már napok óta nem szopott, és tüzelt a kis teste a láztól. Orvoshoz, persze, nem lehetett vinni. Az orvos a faluban volt... Amikor kora délután hazatért hatalmas batyujával a hátán, már látta, hogy baj van. Nagyon nagy baj. A bebugyolált csecsemő mozdulatlanul feküdt bátyja ölében. Mind a ketten olyanok voltak, mint a kőszobor. A kisfiú nem tudott megszólalni, csak nézett, nézett beesett szemével. Szájacskája tátva volt, úgy kapkodta szótlanul a levegőt. Mint aki rohant, és azon csodálkozik, hogy mégsem ő lett az első. Az anya szótlanul kivette a kisdedet fia karjaiból, szinte őrjöngve, de hangtalanul kihámozta a rongyok közül, és eszelősen dörzsölgetni kezdte a törékeny kis testet... Talán egy óra is eltelt. Az anya felöltöztette halott gyermekét. Az egyik zugból elővett egy vasdarabot, és szótlanul kiment. Nagyon mély sírgödröt ásott a vassal, a kezével. Estére kész lett. Már magasan ragyogtak a csillagok, amikor végzett a temetéssel. Addig csendben voltak. O és a fia. — És most mi lesz Petikével, anyu? — Semmi, kisfiam. Semmi. Ő már többet nem fázik és nem is éhezik. — De jó neki, anyuci! Ugye jó neki? — Igen. Jó neki. — Nekem mikor lesz jó, anyukám? Az anya nem válaszolt, csak magához szorította gyermekét. Visszamentek a saját gödrükbe. Az anya pár ágat tett a kályhába, és begyújtott kincsszámba menő gyufájával. Gyorsan meleg lett a veremben. Nézték a tüzet, és hallgattak. A szél meg egyre vadabbul rángatta az ajtót. Az anya odament, hogy jobban bezárja. Felemelte az egyik ajtószámyat. Kinézett, majd kővé meredt. Mozdulatlanul nézte a földet. —Emberek! Emberek! Köszönöm, emberek! Köszönöm akárkinek — zokogta a sötét pusztába. — Köszönöm, Istenem! Amikor visszamászott, a karján egy hatalmas elemózsiás- kosár himbálózott. Letette a földre, majd fia mellé kuporodott. Nézték a kenyeret, a szalonnát, az üvegecske bort. Egyetlen szót sem szóltak, csak guggoltak, és ömlött a köny- nyük. Sokáig. így telt el az este. Már nagyon késő volt, amikor felbontották a bort, megszegték a kenyeret és a szalonnát. — Anyu! Ezt most már Petikétől kaptuk, ugye? Vagy a Jézuskától? — Tőlük kisfiam. Tőlük... Ma már tudom: anyám igazat mondott. Palotai
