Új Kelet, 1995. december (2. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-18 / 296. szám
UJ KELET Tiszakanyár 1995. december 18., hétfő 5 Nincs mód beruházásra Segélyekre sem elég A község nehéz anyagi helyzetét jellemzi az a tény, hogy az önkormányzat pénzének tekintélyes részét szociális juttatásokra kell fordítani. Eszerint beruházásokra, fejlesztésekre alig van lehetőség. — Segély kellene — hallatszott be a jegyző úr szobájába egy fiatal cigány asszony kiáltása. Férje is, ő is munka- nélküli, nyolc gyereket nevelnek, havonta négyezer forintnyi támogatásában részesülnek. Igaz: ennyi pénzből nehéz megélni... — Néhány éve még eljártak dolgozni az emberek, Kisvárda több üzemében is találtak helyet maguknak — így Lakatos Elemér megbízottjegyző.— Az elbocsátási hullámban a bejárókat küldték el legelőbb, így sok tisza- kanyári ember állás nélkül maradt. A faluban hivatalosan 20—22 százalékos a munka- nélküliség, de valójában ennél sokkal rosszabb a helyzet. Az emberek többsége a földdel küszködik. Sajnos minden jel arra utal, hogy nem érdemes növényt termelni, a mezőgazdaság helyzete bizonytalan, nehéz kiszámítani, mit vásárolnak meg kedvező áron. Tizenegy közhasznú munkást alkalmazunk, akik három havonta váltják egymást, hogy újra jövedelempótló támogatásban részesülhessenek. Ez egyfajta túlélési technika. A község lakossága ezerhét- száz fő, ebből háromszáz a cigányok száma, van olyan év, amikor több roma újszülött jön világra, mint magyar! Jóformán ebből élnek, nem találnak más megoldást. A családi pótlék az egyetlen biztos juttatás. Van olyan asszony, akinek 27 éves korára már nyolc-tíz gyereke van. Segítséget, támogatást csak az önkormányzat tud nyújtani. Nem is tehetnénk mást, ezért különböző segélyeket osztunk ki. Nevelési segélyt tizennégy-tizenöt családnak adunk, ez 2—4000 forint lehet, s ha a népjóléti bizottság úgy látja jónak, ezt élelmiszerjegyben kapják meg. Rendszeres nevelési segélyben minden gyerek részesül, hiszen az iskolai étkezési ellátás 30—50 százalékát az önkormányzat fizeti majdnem mindenkinek. Ebben az évben szinte semmilyen beruházást sem voltunk képesek indítani, nem tudunk már hová folyamodni. Nagyon rossz a helyzetünk, pedig akinek az egy főre jutó személyi jövedelme meghaladja az öt-hatezer forintot, már szinte nem is kap támogatást, hiszen tőlük jóval szegényebbek is vannak. I ! Tiszakanyár község 16 négyzetkilométer nagyságú közigazgatási terület, 470 lakással és 1554 lakóval rendelkezett 1994 elején. Víz és gáz szempontjából közművesített. Kereskedelmi hálózata 5 üzletből áll, ebből 4 élelmiszereket árusít, vendéglátóhelyeinek száma 6. Idősek klubját eddig még nem alapítottak. Egészségügyi alapellátására egy háziorvosa van, gyógyszertára nincs. Az óvoda 66 személyes, hat óvodapedagógus neveli a gyerekeket. A 12 általános iskolai osztályterem 194 diáknak ad helyet, oktatásuk 18 pedagógus feladata. A tanulók kevesebb mint fele napközis. A távolsági autóbusz megáll a településen. Két gazdasági szervezet (bt.) és 50 egyéni vállalkozó dolgozik a településen. (KSH-adatok alapján.) Az esküvő után váltak el Ötvenkét éve él együtt id. Pércsi József és felesége, Eszter néni. Józsi bácsi Borsod megyei születésű, fiatalkorában mentakereskedéssel foglalkozott, véletlenül ismerkedett meg Eszter nénivel. — Kisvárdára kellett jönnöm, mert ott volt mentalerakat —mesélte. — Akkoriban csak gyalogosan közlekedtünk, más nem volt. Meleg nyári nap volt, a házak előtti kispadon ücsörögtek az emberek azon a forró vasárnap délutánon. — Én nem ültem ki a lócára! — szólt közbe Eszter néni. — A melegben nagyon megszomjaztam, és az egyik háznál megálltam, hogy vizet kérjek. — Tudtad, hogy hol kell megállni... — Aztán beszélgettem az emberekkel, itt is volt menta, de nem volt, aki felvásárolja. Közben megismerkedtünk a feleségemmel. — Négy évig udvarolt nekem... — Cigándon laktam, közben iskolába is jártam. — Ritka vendég volt nálunk Jóska. Négy év hosszú idő az udvarlásra, de mi elég ritkán találkoztunk. — Aztán katona lettem, 1944-ben házasodtunk össze. Az esküvő után egy nappal vissza kellett mennem a laktanyába. Reggelre olyan hó esett, hogy a vonatok leálltak. Néhány nap múlva tudtam visszautazni. Mire a laktanyába értem, már senkit sem találtam ott, a menetszázad kivonult a frontra. — Nehéz lehetett elválni... — Megvolt annak is az esélye, hogy nem találkozunk soha többé. Ezzel mindketten tisztában voltunk. A férjem nagyon hamar megsebesült. —Hat hónapig voltam gipszágyban, eltört a hátgerincem. A kórházban rengeteg beteg volt, már csak a folyosón volt hely. Majd ki kellett költözni onnan is, amint kiürítették az épületet, rögtön lebombázták. Egy társamat és engem kivittek az állomásra, azt mondták, már nem tudnak tovább kezelni minket. Hazautaztunk. Itt ültem az asztalnál, a feleségem a templomból jött haza. Elment mellettem, nem ismert meg. — Lefogyott negyvennyolc kilóra. Végre hazajött, s még azon az éjszakán bevonultak a románok... — Nagyon sokáig bottal jártam. A mezőre évekig nem tudtam kimenni. — Én jártam ki apámmal, együtt gazdálkodtunk... — Aztán majdnem két hold földet betelepítettem almafával. Mire termett volna, be kellett adni a téeszbe. Miskolcra kerültem, a nagy gazdaságba. Volt, amikor két hónapig sem tudtam hazajönni. A munkát irányítani kellett, nem lehetett csak úgy hazajönni. De dolgoztam az itthoni termelőszövetkezetben és a fatelepen is. — Kevéske nyugdíjunk van, azt egészítjük ki egy kis uborkával, tengerivel, almával... — November 3-án jöttem haza a kórházból. Tengeritöréskor rosszul lettem. Most már jól vagyok. — így élünk mi kettecskén. Két gyermekünk van, öt unokánk, három dédunokánk... Bennük van minden örömünk. „A vezetés nem hatalom, hanem szerep” Huszonévesen igazgató Kevesen mondhatják el magukról, hogy huszonévesen intézményt irányítanak. A tiszakanyári általános iskola igazgatónője mindössze huszonkilenc éves. Szabóné Lakatos Erzsébet hét évvel ezelőtt fejezte be a tanárképző főiskolát. — A nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán végeztem tanító—matematika szakon. Az utolsó évet levelező tagozaton fejeztem be, így a pályakezdés nehézségeivel, a vizsgákkal és a tanítással is meg kellett küzdeni. Hetedik éve tanítok. Itt születtem a faluban, mindig is itt éltem. A régi tanáraim lettek a kollégáim. — Sokan elmenekültek a megyéből... —A bölcsebbek azt mondták, ne maradjak itt, hiszen az ország más területein több lehetőség van. Mégis itt maradtam. Vonzott a szülői ház, az ismerős környezet. Ismerem a tanítványaim szüleit, életkörülményeiket, ez sokat jelent az oktatásban-neve- lésben. Ezek a dolgok olyan előnyöket jelentenek, amiket csak két-három évnyi kemény munkával lehet behozni. —Eszerint nem bánta meg... — Ezt nem lehet kategorikusan kijelenteni. Az embernek vannak nehéz pillanatai, amikor úgy gondolja, talán másképp kellett volna csinálni néhány dolgot. Abban azonban biztos vagyok, hogy engem a gyerekszeretet vitt a pályára, és ha százszor kellene választanom, akkor is így döntenék. — Idősebbek között vezető beosztásban dolgozni bizonyára nehéz feladat... —Nem osztok feladatokat és nem parancsolok, hanem kérek. Amit tennünk kell, együtt beszéljük meg, és tudom jól: minden kollégámra számíthatok. Azt gondolom, hogy a vezetés, az irányítás nem hatalom, hanem egy szerep, amit most nekem kell játszanom. —Hamarosan abbahagyja a munkáját... — Igen, gyereket várok. Szeretnék majd egy ideig otthon maradni a kicsivel. Még nem tudom, meddig maradhatok otthon, hiszen fiatal házasok lévén minden egyes forintra szükségünk van, a fizetésem hiányozni fog. Azt sem szeretném, ha nem én örülhetnék először a gyermekem első lépéseinek és első szavának. De biztosan megtaláljuk a megoldást. — A művelődési intézmények, az iskolák nehéz anyagi helyzetben vannak... — Ez, természetesen, ránk is vonatkozik. Ezért, amikor csak lehet, pályázatokat írunk. Három év alatt csaknem kétmillió forintot gyűjtöttünk össze. Ebből a pénzből sportszereket, szemléltetőeszközöket és számítógépeket vásároltunk. A szülői munka- közösség nagyon sokat segít nekünk, a szülők pedig igazi partnerek. Érezzük, hogy mögöttünk állnak és amiben lehet, segítenek. — A családok nehézségei mennyire láthatók a gyerekeken? — Vannak gyerekek, akik kezében soha nem lehet látni krémtúrót vagy Túró Rudit... Vannak szülők, akik — miután megkapják a munkanélküli segélyt vagy a jövedelmpótló támogatást — vásárolnak a gyereknek néhány finomságot, de, sajnos, az is előfordul, hogy a zsíros kenyeren kívül nem esznek mást. Gyakori, hogy éheznek, nem reggeliznek és nem is hoznak magukkal ennivalót. Az ötödik-hatodik órára már alig lehet bent tartani a gyerekeket. Nemrégiben biciklivel mentem az egyik gyerek után, mert megszökött az iskolából: „Visszamegyek! Érti?! Visszamegyek!” — kiabálta kétségbeesetten. „Csak hazamegyek, hogy anyám adjon egy kis kenyeret, mert meghalok éhen!” „A lezüllötteket be sem engedem’’ A főutcán lévő söröző kívülről nézve is eltér egy megszokott falusi kocsmától. Balogh Csaba, a tulajdonos mindig is a vendéglátásban dolgozott. Mindig úgy gondolta, ha egyszer házat épít, a földszinten vendéglátóegységet fog kialakítani. —Nyíregyházán volt lakásom, eladtam, és itt építkeztem. Hanem kezdek bele az építkezésbe, már másképp állnék anyagilag. Aki most házat épít, az vagy nagyon gazdag, vagy bolond. Három és fél szobás lakásba kezdtem, ezt nem vállalnám még egyszer. Elúszott minden pénzem. A barátaim is leszegényedtek, legtöbbjük nem is tudja folytami azt, amit elkezdett. Borzasztó, hogy mostanra a szülők pénze is elfogyott, nem tudnak segíteni. Ez a söröző a legjobb a faluban — ezt bátran állíthatom, de nem azoknak építettem, akik egész nap ülnek, könyökölnek egy üveg sör mellett, és büdös, piaci cigarettát szívnak. A lezül- lött alkoholistákat nem is engedem be. Gyakran van zártkörű rendezvényünk. A fiatal házasok olyan szépen tudnak együtt mulatni. Az ifjúságnak nem rendezek semmit. Nemrégiben elmentem megnézni, hogyan mulatnak. Tömek-zúznak, a lányok is deciszámra isszák a pálinkát, és borzasztóan viselkednek. Biztos vagyok abban, hogy rövid idő alatt szétvernék a berendezést. Csak beton- és vaskömye- zetbe lehet őket beengedni, azt nem tudják szétverni. Úgy gondolják, hogy húsz kilométerre a falujuktól már nem ismerik őket. és azt csinálnak, amit akarnak. Nehéz fenntartani egy ilyen helyet, benne van minden pénzem, természetes, hogy vigyázok rá. Két fiam van, az idősebbik óvodás, a kicsi még alig múlt egyéves. Szeretnek lejönni ide, hozzám. Egyszer majd átadom nekik azt, amit én kezdtem, én építetA nagy és a kicsiny Csaba tem. Nem kötelező, de szeretném, ha egyszer azt csinálnák, amit én.
